Itt-ott feltűnik a hírek között, hogy több ország is dolgozik már a harci repülőgépek – ha úgy tetszik vadászgépek – következő, 6. generációján. Milyen is lenne egy ilyen, 6. generációs vadászgép? Jó kérdés. Valójában a vadászgépek generációi nem olyanok, mint mondjuk a mobilhálózatok, ahol mondjuk a 4G és az 5G hálózatok tulajdonságait nemzetközileg elfogadott sztenderdek írják le. A repülőgépek esetében ilyen nincs, ezért sok vita is van arról, pontosan melyik gépek számítanak egyik vagy másik generációhoz.
Ami biztos, hogy egy új generáció „kiérdemléséhez” egy repülőgépnek jelentősen új technológiákat, fejlettebb képességeket kell felvonultatnia az előző generációhoz képest – olyannyira, hogy ne is lehessen kérdés, egy direkt összecsapásból melyik eszköz kerülne ki győztesen. Ezt az 5. generációs vadászgépek az első ilyen, az F-22 Raptor szolgálatba állításakor gyönyörűen teljesítették. Mivel ezek voltak az első, már eleve lopakodónak tervezett vadászgépek, gyakorlatilag láthatatlanok voltak az ellenfelek akkori radarjai számára – és amit nem látsz, azt lelőni sem tudod.
Csakhogy azóta sok idő eltelt, és ugyan az F-22, és még inkább az F-35 még mindig kiemelkedően jó vadászgépeknek számítanak (ennek okairól lásd korábbi, az alábbi dobozra kattintva olvasható cikkünket), azért már nem egyeduralkodói a légtérnek, legalábbis nem minden ellenféllel szemben. Kína maga is fejlesztett egy 5. generációs vadászgépet a J-20 formájában, de a radarok és a légvédelmi rakéták is sokat fejlődtek két évtized alatt.
Generációváltás a láthatáron
Mit tudna tehát egy olyan harci repülőgép, amely generációs ugrást képvisel még az F-35-höz képest is? Természetesen a különböző, titkos fejlesztési programokra nincs valódi rálátásunk, de néhány dolog azért szinte minden, a 6. generációról szóló összefoglalóban, jelentésben, sajtóközleményben feltűnik.
Az újgenerációs vadászgépek minden bizonnyal nem elsősorban önmagukban fognak bevetésekre repülni, hanem egyfajta irányítóközpontjai lesznek pilóta nélküli eszközöknek, amelyeknek „kiszervezik” bizonyos csapásmérési vagy éppen felderítési képességeiket. A lopakodás (vagy inkább alacsony észlelhetőség) továbbra is fontos eleme maradna a csomagnak, ehhez e területen is további előrelépésekre van szükség, ellensúlyozva az észlelési technológiák fejlődését.
Nagyon valószínű, hogy legalábbis egyes tervek részeit képezik az irányított energiafegyverek, azaz a nagy energiájú mikrohullámú és lézerfegyverek. Az újgenerációs vadászgépeknek újgenerációs hajtóművek is dukálnak, amelyek képesek lennének nagy távolságokat nagy, a hangsebességet jóval meghaladó sebességet viszonylag üzemanyagtakarékosan megtenni, a harctér felett pedig a mostani vadászgépekhez hasonló manőverezőképességet biztosítani a gépeknek.
Fontos fejlesztések várhatók abban is, ahogy a pilóták irányítják a gépet és megkapják az ehhez szükséges információkat, és persze egy ilyen gépet tele kell majd pakolni a legújabb érzékelők és radarok tömegével, valamint a rakéták és bombák új generációival is.
Ez mind szép és jó, és tulajdonképpen sok része már ilyen-olyan formában létezik is, például kísérleti lézerfegyvert már szereltek egy átalakított B-747-esre, a változtatható áramlású hajtóművekkel is folynak előrehaladott kísérletek, és így tovább. Az igazi nehézséget azonban nem egyes ilyen képességek, hanem ezek egyetlen eszközben való egyesítése jelenti. Egy autógyár például könnyedén tervez egy több száz tonnát szállítani képes teherautót vagy egy 300 kilométer per órás sebességre képes versenyautót, de ha egyszerre kellene a két feltételnek megfelelni, elég furcsán néznének a mérnökök.
Ellentétes igények
Itt is az a helyzet, hogy bizonyos követelmények eléggé ellentétesek más követelményekkel. Ha például tele akarunk valamit pakolni a legmodernebb radarokkal, szenzorokkal, valamint mikrohullámú és lézerfegyverekkel, ahhoz hely kell – és energia. Sok-sok, a fedélzeten előállított elektromos energia. Egy ezt előállítani képes generátornak megint csak hely kell, de mindezek rengeteg hőt is termelnek, tehát vagy nem lehet őket szorosan egymás mellé pakolni, vagy megint növelni kell a méreteket. Márpedig ami nagy, az nem lesz gyors és fordulékony a légiharcban, és nem lesz lopakodó sem, ugyanis minden trükk mellett azért a méret alapvetően meghatározza, mennyire felfedezhető egy tárgy a radarok számára.
Hasonló önellentmondás feszül a nagyobb hatótávolság és a repülési teljesítmény, valamint a lopakodó képességek között. A sok üzemanyag növeli a súlyt és a méretet, ahogy a szállított fegyverek is – ráadásul ha lopakodó gépről van szó, ezeket a géptesten belül, és nem mondjuk a szárnyakon kell elhelyezni.
Ha a pilóta vezette harci gép egy egész rajnyi drónnal működik egy hálózaton keresztül együtt, és egyfajta parancsnoki központként is működik, akkor a legtöbb szakértő szerint legalább két ember kell hogy üljön benne – az egyik a gépet vezeti, a másik a fegyverrendszerek irányításával van elfoglalva – ez megint csak növeli a méretet.
Ha tehát mindezeket a tulajdonságokat egy eszközben akarjuk összehozni, ahhoz új anyagok, új technológiák, új hajtóművek kellenek, és mindez már magával is hozza a következő tulajdonságát a 6. generációs vadászgépeknek: iszonyatosan, agyzsibbasztóan drága lesz megtervezni, megépíteni és minden bizonnyal üzemeltetni is ezeket a gépeket. Egy F-35-ös árát mostanra, sok-sok év gyártási tapasztalattal, viszonylag nagy tételben gyártva sikerült 80 millió dollár könyékére leszorítani, ennek biztosan többszöröse lesz egy-egy 6. generációs vadászgép ára, a fejlesztés pedig az F-35-ös több száz millárd dolláros tételéhez képest is szemmel láthatóan több lehet.
A projekthez pedig minimum fejlett repülőgépiparra, élvonalbeli anyagtudományi kutatásokra, világszínvonalú elektronikai és szoftverfejlesztő szakemberekre van szükség. Ez, és a csillagászati költségek nagyjából az Egyesült Államokon és Kínán kívül minden ország számára elérhetetlenné teszi, hogy kizárólag önerőből 6. generációs harci gépet fejlesszen. Figyelembe véve, hogy az 5. generációs versenybe is csak Kína és Oroszország (a Szu-57-es elméletben bevetésre kész, csak éppen gyakorlatilag nem tűnt fel például Ukrajna felett) szállt be, azt gondolhatnánk, hogy a 6. generáció is e két szuperhatalom vadászterülete lesz.
Európa is versenyben
Ehhez képest két, legalábbis nagyrészt európai 6. generációs harci gép is fejlesztés alatt áll: a brit-olasz-japán kooprodukcióban készülő GCAP (Global Combat Air Programme), valamint a francia-német-spanyol FCAS (Future Combat Air System). Mindkettő nagyjából a 6. generációs vadászgépek „minimumprogramját” tervezi megvalósítani, a pilóta vezette gép más, pilóta nélküli eszközökkel együttműködésben lenne bevetve, feltehetően két hajtóműves és talán két üléses nehéz vadászgépekről van szó, amelyek fejlett szenzoraik és hálozati képességeikkel a légierő többi eszközének képességeit is kiterjesztik, és lopakodó tulajdonságaik, révén korlátozottan képesek lehetnek ellenséges légtérben is tevékenykedni.
Mindkét program mögött áll annyi technológiai tudás, ipari kapacitás és anyagi erőforrás, hogy akár eredményt is hozzon, ám az egyes országok közti gazdasági-politikai ellentétek, valamint a várhatóan elszálló költségek azért elég erős kérdőjeleket jelentenek. Miért kezdtek mégis bele ezek az európai országok saját fejlesztésbe, mikor már az 5. generációt is hagyták elmenni maguk mellett? Részben pont ezért: egy fejlett harci gép gyártásához szükséges képességek nem maradnak meg maguktól, a mérnökök elmennek piaci munkákat végezni, a cégek tönkremennek vagy profilt váltanak. A 4. generációs gépek üzemeltetése pedig közben egyre drágább lesz, és egyre inkább el is avulnak. Lehet, hogy minden költsége ellenére mégis hosszútávon racionálisabb döntés legalább elkezdeni egy fejlesztési programot.
Közös pontja e programoknak az is, hogy tervezőik elfogadják, hogy a csataterek átalakulóban vannak, és az a fajta teljes légifölény, amire korábban törekedtek a légierők, már nem valósítható meg a nagy hatótávolságú légvédelmi eszközök, az olcsó drónok és az egyre fejlődő radarrendszerek korában.
Ez pontosan az az érvelés, amelyet az amerikai légierőnél nem fogadnak el. Az amerikai légierő ugyanis az elmúlt évtizedekben sem egyszerűen légifölényre, hanem a légtér dominálására törekedett: a cél az, hogy – mint mondjuk az iraki háborúk idején – az amerikai légierő azt csináljon az ellenséges légtérben is, amit akar. Csakhogy ha ezt egy elképzelt háborús szcenárióban Kína – vagy éppen Oroszország – ellen kell megvalósítani, ahhoz nem elég csupán egy sima generációváltás, ahhoz valami radikálisan új dologra van szükség.
Éppen ezért az amerikaiak egyenesen rögtön két 6. generációs harci repülőgépet fejlesztenek, egyet a haditengerészet, egyet a légierő számára. A haditengerészeti változat egy „hagyományos” 6. generációs gépnek tűnik az eddigi információk alapján. Mivel ennek képesnek kell lennie hordozókról is felszállni, súlya és méretei nem haladhatják meg radikálisan a mostani gépekét. A most F/A-XX kódnéven futó fejlesztés ennek folytán nagyjából azért a mai harci gépekhez hasonló szerkezetnek tűnik, ahogy a GCAP és az FCAS is.
Gyorsabban mint a képzelet
A légierőnél viszont nem köti semmi a tervezők kezét. Ha igaz, ami a programról kiszivárgott, akkor az amerikai légierő NGAD (Next Generation Air Dominance) programjának pilóta vezette komponense, tehát a 6. generációs harci gépe egy a Csendes-óceán nagy részét lefedő hatótávolsággal, ehhez mérten a hangsebesség legalább kétszeresét elérő utazósebességgel rendelkező, irányított energiafegyverekkel felszerelt, az F-35-öshöz képest „nagyságrendekkel” alacsonyabb észlelhetőséggel rendelkező eszköz lenne, amely pilóta nélküli eszközök egész armadáját lenne képes irányítani. Mivel gyakorlatilag egy repülő parancsnoki központként is működik, legalább két, de egyes vélemények szerint inkább három-négy emberi pilótát/kezelőt kell tudnia magával vinni és életben tartani.
Ahogy Perun fogalmaz a cikk végén megtekinthető összefoglalójában,
„ez nem repülőgép, hanem egy nyavalyás űrhajó”.
Ezek a képességek egész egyszerűen nem valósíthatók meg együtt egy hagyományos repülőgép formájában, az NGAD ezért valószínűsíthetően valamilyen egészen radikális formát ölthet. Ahhoz, hogy egy ekkora tárgy – bármivel is legyen borítva – alacsony észlelhetőségű lehessen, a legegyszerűbb a lehető legalkalmasabb formából, mondjuk egy lapos, elnyújtott háromszögből, kiindulni, aztán kitalálni, hogy egy ilyen forma hogyan tudna repülni (és nem a megszokott irányt követni, azaz egy aerodinamikailag működő formát próbálni lopakodóvá alakítani - az alábbi videóban a Northrop Grumman "véletlenül" megmutatott egy életnagyságúnak látszó modellt, a bal oldalon az első gépet érdemes figyelni).
A végeredménye ennek a programnak valami olyasmi lehet, ami teljes paradigmaváltást hoz a harci repülőgépek tervezésében. A cél pedig egyértelmű: az NGAD rendszernek képesnek kéne lennie akár a teljes ellenséges, mondjuk akár a kínai légierő és légvédelem minden igyekezete ellenére is az ellenséges légtérben tevékenykedni, és ezzel gyakorlatilag bármilyen célpontot támadni.
Miközben minden 6. generációs vadászgépprogram egyelőre a jövő (a legoptimistább becslések még a legegyszerűbben megvalósítható változatokra is bőven a 2030-as évekre számolnak csak az első repülésekkel, a szolgálatba állítás pedig inkább a 2040-es évekre várható), az amerikai légierő NGAD programja inkább egy science fiction filmet léptetne át a valóságba. Nem tudhatjuk, milyen az egyes komponensek tekintetében hol is tartanak a kísérletek, de az biztos, hogy egy ilyen repülőgépnek gyakorlatilag minden egyes darabját a nulláról kéne megtervezni, letesztelni és megépíteni, majd valahogy összelegózni belőlük egy működő egészet.
Könnyű lenne legyinteni, hogy ez a program csak a megalomán amerikai stratégák vágyálma, és könnyen lehet, hogy még nagyon sokáig tényleg csak számítógépes látványtervek formájában fog létezni. Azonban ne feledjük el, hogy a B-21-es lopakodó bombázó éppen mostanában repüli első kilométereit. Miközben elődje, a B-2-es minden idők legdrágább repülőgépe volt az egy darabra jutó fejlesztési költségek tekintetében, a B-21-est új elvek szerint, a lehető leginkább digitalizálva, a költséges zsákutcákat elkerülve fejlesztették: és idő előtt, a tervezett költségek alatt maradva készült el, ez gyakorlatilag példa nélkül áll a haditechnológiai fejlesztések történetében. Nem lehetetlen tehát, hogy az NGAD-del is meg tudja lepni a világot Amerika, és akkor bizony a világ összes légiereje és légvédelme visszatérhet a startvonalra, az amerikai légierő pedig újabb évtizedekre dominálhatja a légtereket, ahol csak akarja.
A cikk alapjául Perun a témával foglalkozó, alább is megtekinthető adása szolgált:
