Nem árt, ha jóképű és beszélni is tud
Ez a varázsdoboz, ahogy régen becézték, szakácsokat és cukrászokat delegált a celebek milliomos köreibe, népszerű hobbivá tette a főzést, a szobánkba hozta el a sütési trükköket, miközben lemerészkedett a valóságshow-k – a legkegyetlenebb tévés műfajok – poklába is.
Andy Warhol mondta, hogy 15 percre mindenki világhírű lehet. Ma akár fél perc alatt is, lásd a TikTokot. A legügyesebb szakácsok viszont évekre megalapozhatják a karrierjüket. Csak az számít ma neves séfnek és cukrásznak, aki a tévéképernyőn is megállja a helyét, azaz nem árt, ha jóképű és beszélni is tud.
Julia, az ötvenes évekbeli gasztroblogger
De legalább legyen egy fényképes rovata valamelyik színes, képes magazinban. Vagy – az is legyen, hiszen a különféle médiatípusok erősítik egymást.
Egyesek háziasszonyi szerepkörből lettek világhírű főzős személyiségek. Az úttörők közé tartozik Julia Child, akit Meryl Streep formált meg – zseniálisan – egy sikeres amerikai filmben. A mozi poénja éppen az volt, hogy a negyvenes-ötvenes évek világát kötötte össze a mai gasztroblogger fiatalasszonyok szokásaival.
Amit a diplomatafeleség Julia Child a valóságban fanyar öniróniával oldott meg, azt Martha Stewart véresen komolyan vette.
A narancsos brownie bűvöletében
Ő nemcsak főz, hanem arra ad példát, milyen legyen egy tipikus amerikai – ha úgy tetszik, stepfordi – háziasszony, akinek más baja sincs, minthogy tökéletesen foltmentes legyen a pohár, és kitűnően sikerüljön a narancsos brownie.
Stewart kőkemény üzletasszony lett, megszállottságában kicsit a Született feleségek Bree-jére emlékeztet. Annyira népszerű az Egyesült Államokban, hogy a first ladyk örülhetnek neki, ha meghívhatják a Fehér Házba. Neki még az apróbb-nagyobb vétségeit is megbocsátják.
Hányan ismerték vajon negyven éve Magyarországon az angol és amerikai séflegendákat? Senki. Ehhez a tévé kellett – hogy valóban életszükséglet volt-e, az más kérdés.
Egy srác a szomszéd lakásból
Jamie Oliver mára örökifjú üzletember lett, eredetileg azonban a beat és rock korszakhoz illő konyhai fenegyerek volt, egy szomszéd srác attitűddel, pöszén, borzosan, farmerben, kockás ingben, barátokat fogadva egy szűk lépcsős, tipikus, több szintes londoni lakásban.
Oliver ma a legtekintélyesebb és leggazdagabb brit alattvalók egyike. Ráadásul kiváló üzleti érzékkel belátta, hogy egy idő után nem elég, ha finomakat főz. A hátrányos helyzetű fiatalok oktatása, beszoktatása a kemény fegyelmet követelő konyhai munka világába még népszerűbbé tette, akárcsak a bájos, virágneveket viselő gyermekei. Újabban a gyorsaságot tűzte ki célul, a luxuséttermek nyitása és a könyvek kiadása mellett.
A képernyő áldása és átka
A profi séfek, a sikert látván, világszerte hagyták magukat rábeszélni, hogy bemutassák a képernyőn keresztül is a tudásukat. Többségük nyert vele, hiszen sokat keresett, vendéglőt nyithatott, vagy népszerűbbé tette azt a helyet, ahol dolgozott.
Míg mások simán csak celebekké váltak, akiket megalázhat, megtépázhat a bulvár, aki énekesnőt vagy műsorvezetőt vesz feleségül, akinek minden percét nyomon követi a közösségi média – és akit kezdett lenézni a szakma.
Mindkettőre találunk itthon is példát, sőt a kettő keverékére is.
Főzőshow-k, anno
Két évtizede Keith Floyd sajtótájékoztatójára volt hivatalos e sorok írója. A Gellértben éppen olyan laza volt és pont annyira volt becsípve, mint ahogyan a műsoraiban, ahol nemcsak az ételbe löttyint néhány egységnyi alkoholt, hanem a torkát is leöblíti vele.
Ma már annyiféle tévés főzőműsor közül választhatunk, hogy nincs olyan igény, amit ne lehetne kielégíteni. A legnagyobb baj, hogy – legalábbis Magyarországon – sok pénzért bepalizható álcelebek próbálnak úgy csinálni egy bugyuta valóságshow-ban, mintha értenének a főzéshez, és ehhez neves séfek – sok millióért – boldogan asszisztálnak. De a lényeg persze a drágán eladott reklámidő.
Minden a női magazinokkal kezdődött
Azt nem tudhatjuk már meg soha, hogyan főzött Brillat-Savarin, Gundel Károly vagy Caréme, hiszen annak idején nem létezett televízió. De a nyomtatott sajtó és a női magazinok ősei már a XIX. században közöltek recepteket. A kiadók annak idején is felismerték, hogy az embereket élénken érdekli, hogy mit esznek, és azt hogyan kell elkészíteni.
Mit hoz a jövő? Amit tudunk: a mai tizen-huszonévesek jó része nem néz televíziót. Vagy: nem a tévékészüléken keresztül követi még a tévéműsorokat és a streamingszolgáltatók filmjeit sem, hanem okostelefonon. No meg a közösségi médián keresztül figyeli – és alakítja! – a világ folyását.
Ki ér ma rá Ramsay-horrort nézni?
Nincs annyi ideje, se kedve, hogy egy fél órás Oliver-traccspartit vagy egy Gordon Ramsay-horrort végignézzen, még a villamoson utazva se. Legfeljebb reggel rápillant kedvenc bloggerének vagy stílusikonjának a weboldalára – sok tucatnyi hazai weboldal csak recepteket közöl, megspékelve egy kis személyes sztorikkal – és ihletet nyer ahhoz, mit készítsen a barátainak, ami érdekes és könnyen összeüthető.
Nemcsak butít, okít is
Persze nem kell még e műsortípust temetni, már csak azért sem, mert óriási reklámbevételt hoz, amiről nem szívesen mondanak le a kereskedelmi csatornák. Csak jól ki kell számítani, mikor, melyik órában milyen nézőcsoportot célozzák meg vele a szerkesztők.
Állítólag, akik rendszeresen néznek ilyen műsorokat, azok jócskán gyarapodnak az évek folyamán – méghozzá kilókban, ami nem csoda, hiszen fogyókúrák idején szakácskönyvet sem javasolt lapozgatni.
De van pozitív oldala is e műfajnak, persze, ha tényleg a főzésről szól. A kulináris kultúra fejlődik, a médián keresztül megismerik a nézők a szokatlan, egészségesebb alapanyagokat, esetleg kritikusabban, felkészültebben ülnek le egy vendéglő asztalához, vagy egy bisztrópulthoz.
Bízzunk ebben, mielőtt szélsebesen elkapcsolunk valamelyik streaming csatornára…
Már márciusban elkészülhet az európai uniós tervezet azokkal a központokkal kapcsolatban, amelyeket a visszaküldendő illegális bevándorlók számára alakítanának ki az EU-n kívül. 
