Káncz Csaba a Mindenki Magyarországa Mozgalom jelöltje az ellenzéki előválasztáson. A szerző nem tagja szerkesztőségünknek, külsősként publikál oldalainkon.
Az amerikai biztonságpolitikai körökkel kitűnő kapcsolatokat ápoló The National Interest magazin vasárnapi írása szerint egy „Ázsiai NATO” sikerrel tartóztathatná fel Kínát a csendes-óceáni hadszíntéren. A cikk leszögezi, hogy a védelmi szövetség tagjaiként India, Japán, Ausztrália – és talán még Tajvan is – kidolgozhatnának a NATO 5. cikkelyéhez hasonló egyezményt, amely a kollektív biztonságot célozná.
Peking válasza
A Kínai Kommunista Párt szócsöve nem vette félvállról az írást és már hétfőn éles hangon kritizálta azt. A cikk szerint az USA rosszul kalkulál, hiszen Indiának és Japánnak szüksége van az óriási kínai piacra, Ausztrália pedig elhanyagolható befolyással bír. Tajvan kapcsán viszont bekapcsolt a vészjelző.
A katonai szakértő szerző figyelmeztet, hogy Kína soha nem mondott le az erő alkalmazásáról a tajvani újraegyesítés kapcsán. Peking „teljeskörű előkészületeket hajt végre”, amelynek célpontja a tajvani önállóságot követelő erők. A Kínai Néphadsereg „gyors és intenzív módszerekkel fog hozzáállni a tajvani kérdéshez”. Ebbe akárki bonyolódik is bele, „az nem fogja megállítani Kína eltökéltségét”.
Biden padlógázt nyom
Márpedig az általában jó értesült amerikai Axios múlt pénteken számolt be arról, hogy Joe Biden még március folyamán csúcstalálkozót szervez az úgynevezett „Quad” (India, Japán, Ausztrália) vezetőivel. Tehát még azelőtt, hogy az európai vezetőkkel találkozna.
Itt valami fontosnak kellett történnie az elmúlt napokban a színalak mögött, hiszen Anthony Blinken március 3-i „első átfogó külpolitikai beszédében” még csak meg sem említette a Quad-ot, ahogyan a Fehér Ház ugyanazon a napon publikált „Előzetes Nemzetbiztonsági Stratégia Irányelvek” nevű stratégiai dokumentumja sem.
Ráhangolt közvélemény
Az amerikai közvéleményt a politikai osztály és a média nagyágyúi alaposan megdolgozták Kínával kapcsolatban az elmúlt időszakban. A Pew Research Center múlt heti közvéleménykutatása szerint az amerikai polgárok 89 százaléka Kínát versenytársnak, illetve ellenségnek tekinti – de csak 53 százalék gondolja, hogy Biden elnök hatékonyan tudja kezelni a kínai kérdést.
A Gallup 10 nappal ezelőtti felmérése szerint pedig az amerikai polgároknak csupán 20 százaléka tekint pozitívan Kínára – tavaly ez még 33 százalék volt (!) – és 79 százalékuk negatív véleménye van a legnagyobb ázsiai hatalomról.
Nincsen új a nap alatt
Trump Fehér Háza január 5-én oldotta fel a titkosítását az indo-pacifikus térségre vonatkozó stratégiáját, amely szerint Washington meg akarja őrizni stratégiai elsőségét a térségben. A stratégiai dokumentum felszólítja a döntéshozókat, hogy erősítsék meg a legfontosabb szövetségesek katonai képességeit, így Japánét, Dél-Koreáét és Ausztráliáét.
Biden és új kormányzata egyébiránt nyitott ajtókat dönget, hiszen tavaly augusztusban Stephen Biegun, akkori külügyi helyettes államtitkár egy amerikai-indiai biztonságpolitikai fórumon elárulta, hogy az USA a NATO mintájára Kína ellenében formalizálni akarja katonai kapcsolatait Indiával, Japánnal és Ausztráliával. Biegun hozzátette, hogy Washington szeretné, ha idővel aztán Vietnám, Dél-Korea és Új-Zéland is csatlakozna ehhez a szövetséghez.
Fél szemüket Kínára vetve Franciaország és India már 2018-ban megállapodott egy „Közös Stratégiai Vízió az Indiai-Óceán Régiójában” névre hallgató keretegyezményben, amely révén a két ország megnyitotta szárazföldi és haditengerészeti bázisait a másik ország csapatai előtt. Nemcsak az indiai hadihajók használhatják azóta az Indiai-óceáni francia bázisokat, hanem a franciák is hasonlóképpen Indiában. Párizs katonai bázisokat üzemeltet a kelet-afrikai Dzsibutiban, a Madagaszkár-közeli Réunion szigetén, az Egyesült Arab Emirátusokban, és Mozambik partjai közelében (Mayotte).
Intézményi formák
Valóban, több, mint 75 évvel a második világháború lezárása után Európával ellentétben Ázsiában nincsen átfogó kontinentális biztonságpolitikai intézmény. Miközben több geopolitikai seb még nyíltan tátong (Észak- és Dél-Korea, Oroszország és Japán, Pakisztán és India, avagy Kína és Tajvan) a kontinensen, az egyes országok a mai napig nem tudtak konszenzusra jutni, és kiengesztelődni a múlt század háborús atrocitásaival kapcsolatban.
Az európai politikusok szinte napi szinten találkoznak egymással, ezzel ellentétben Ázsiában a vezető politikusok között egy négyszemközti találkozót gyakran hónapokba vagy évekbe kerül előkészíteni. Míg Európában a nemzeteket és polgárokat összetartja például a felvilágosodás tradíciója, addig Ázsiában ez nem áll fenn a konfúcianizmussal vagy a buddhizmussal kapcsolatban, sokkal inkább még ezen a síkon is vetélkedés zajlik.
Nem biztos, hogy felhagyott a légitársaság a korábbi rossz gyakorlatával. 
