Május végén Kamloops városa mellett egy egykori iskola területén 215 őslakos gyermek maradványait találták meg - erről Rosanne Casimir, a Tk'emlups te Secwepemc nevű őslakos közösség vezetője számolt be május végén. Ezután nem sokkal később, Saskatchewan tartományban, a Regina városától délre található Marieval bentlakásos iskola területén több mint 750 jelöletlen sírt fedtek fel a szonáros vizsgálatok, míg június végén Cranbrook közelében az egykori St. Eugene bentlakásos iskola területén találták további 182 sírt.

A felháborodás óriási, és Kanadában ismételten erőre kaptak azok a hangok, amelyek azt követelik, hogy az ország nézzen szembe azzal, milyen sorsra juttatta őslakosait az elmúlt évszázadokban.

Generációs tragédia

A 19. század végén 139 hasonló, a keresztény egyházak által üzemeltett létesítmény nyílt a kanadai kormány megbízásából. Az észak-amerikai országban 1874-től kezdőden mintegy 150 ezer őslakos törzsekhez tartozó, mesztic és inuit gyereket szakítottak el családjuktól és kulturális közegükből, és zárattak kényszerrel bentlakásos iskolákba kifejezetten azzal a céllal, hogy asszimálják őket a többségi társadalomba. Sokukat bántalmazták, illetve nemi erőszak áldozatai lettek. Legalább 3200-an hunytak el, többségük tuberkulózisban. Az utolsó ilyen intézmény 1996-ban zárta be kapuit.

Az abúzus hatásai a mai napig megjelennek az őslakos társadalomban. Az Igazság és Megbékélés Bizottsága (TRC) már 2015-ös jelentésében úgy fogalmazott, hogy az iskolák hatása generációkon át érezhető, és hozzájárult a továbbra is fennálló problémákhoz. A vizsgálóbizottság úgy foglalt állást, hogy kulturális népirtás áldozataivá váltak a bentlakásos iskolák kényszerű lakói.

Kanada szégyenének története

Az erőszakos asszimilációt végző iskolák története egészen 1831-ig nyúlik vissza, ekkor nyílt meg az első ilyen intézmény Brantfordban, az anglikán egyház által fenntartott Mohawk Intézet a pocsék életminőség, rossz élelmezés és az ismétlődő erőszakos incidensek miatt gyorsan hírhedtté vált.

A Mohawk Intézet - az első bentlakásos iskola, amelyet az őslakosok számára hoztak létre (Forrás: Wikimedia Commons/Public Domain)

Kezdetben azonban még nem a bentlakásos iskolák voltak többségben, az őslakos gyerekeknek ehelyett ún. „napközis” iskolákba kellett járniuk, amelyek szintén azzal a céllal jöttek létre, hogy elérjék, hogy beilleszkedjenek a többségi táradalomba – de a diákok a tanítási időn kívül saját közösségeikben maradhattak. A Brit Columbia-i Egyetem tanulmányában úgy fogalmazott, hogy bár a nem bentlakásos létesítmények esetében nem történtek átfogó vizsgálatok, az egykori diákok beszámolói alapján a fizikai, szóbeli, és szexuális bántalmazás igen gyakori volt.

1876-ban Alexander Mackenzie, az akkori kanadai miniszterelnök aláírt az „Indián Törvényt”, amellyel a mindenkori kormány jogot szerzett arra, hogy döntéseket hozzon az őslakosok felett. Ezután nem sokkal 1879-ben Nicholas Flood Davin parlamenti képviselő Amerikába utazott azért, hogy megvizsgálja az Egyesült Államokban már létező „indián iskolákat”, majd ezek mintájára javaslatot tett a kanadai intézményrendszer kialakítására. Végül 1883-ban született meg az iskolahálózat, amelynek szükségességét Hector Langevin közmunkaügyi miniszter így indokolta meg:

azért, hogy a gyerekek megfelelő oktatást kapjanak, el kell választani a családjuktól őket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez túlzás, de azért, hogy civilizálhassuk őket, ez egy szükséges lépés.

Az 1900-as évek elejére már több mint 45 bentlakásos létesítmény működött, jóval a tervezett kapacitás felett, erősen túlzsúfolva, így gyakorivá váltak a járványok. A pocsék körülményekre Dr. Peter Henderson Bryce közegészségügyi orvos 1907-es jelentésében felhívta a figyelmet, ám a dokumentumnak nem lett érdemi eredménye, így az egykori szakember 1922-ben már civilként jelentette meg benyomásait „Egy nemzet bűnének története: fellebbezés a kanadai indiánok igazságáért” című erősen kritikus könyvében.

1920-ban egy kormánydöntésnek köszönhetően a bentlakásos iskolák kötelezővé váltak minden őslakos gyermek számára, és 1930-ra már több mint 80 hasonló intézmény működött. Bár az őslakosok ügyével foglalkozó vizsgálóbizottság már 1958-ban azt javasolta, hogy szüntessék meg az iskolákat, ám mégis 1966-ig kellett várni az első komolyabb vizsgálatig, amikor az egy Kenora melletti létesítményből megszökő, 12 éves Chanie Wenjack Inquest halálra fagyott. Nem sokkal később az egyházak elvesztették a felügyeleti jogot, azonban az iskolák szakaszos bezárásával az őslakos gyermekek ezrei saját családjaik helyett nevelőszülőkhöz kerültek – akár az országon kívülre is.

Őslakos diákok tanulnak egy bentlakásos iskolában (Forrás: Wikimedia Commons/Public Domain(

Az őslakosok helyzete érdemben azután az 1982-es döntés után javult, amely beemelte az ország alkotmányába azt, hogy az őslakosoknak vannak jogai és szabadságai. Ezt nem sokkal később követte egy komolyabb kormányzati szintű kivizsgálás, valamint az, hogy 1996-ban az utolsó bentlakásos iskola is bezárt Saskatchewan tartományban – a „napközis” iskolák valamivel később, 2000-ben fejezték be működésüket. Az áldozatok számára létrehozott kártalanítási alap után a kanadai kormány 2008-ban a legmagasabb szinten is bocsánatot kért az atrocitásokért.

Nemcsak 4100 áldozat

A bentlakásos iskolákban vezetett dokumentumok alapján hivatalosan több mint 4100 egykori diák vesztetette életét, főleg betegségek és alultápláltság miatt, azonban az Igazság és Megbékélés Bizottságának egykori vezetője szerint a valódi halálozási szám jóval magasabb lehetetett, ugyanis a létesítményekben sokszor elhanyagolták a nyilvántartást.

Parázsló indulatok

Az eddig megtalált sírok azonban egyelőre még csak a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen a TRC már több mint tíz évvel ezelőtt 1,5 millió dolláros forrást kért arra, hogy szonárral vizsgálja át az egykori iskolák területét a gyermekek maradványait keresve. Ezt akkor nem kapták meg, azonban idén júniusban Ontario tartománya három évre elosztva 10 millió dolláros alapot különített el a vizsgálatra.

Az Igazság és Megbékélés Bizottságának utódszervezete, az NCTR most azért küzd, hogy megszerezze a bentlakásos iskolákban vezetett nyilvántartást a korábbi egyházi fenntartóktól, ám ezek egyelőre meglehetősen vonakodnak kiadni a vonatkozó dokumentumokat.

A katolikus egyháznak felelősséget kell vállalnia az őslakosok számára Kanadában létrehozott egykori bentlakásos iskolák ügyében

 – ezt már Justin Trudeau kanadai miniszterelnök mondta az első sírok felfedezése után, hozzátéve, hogy keresztényként mélységesen csalódott a katolikus egyház mostani, illetve az elmúlt években képviselt álláspontja miatt. A kormányfő azt is kiemelte, hogy elvárják, hogy az egyház közreműködik majd az igazságkeresés fontos folyamatában, és közzéteszi az iskolai feljegyzéseket.

A felgyülemlett társadalmi feszültséget jól mutatja az is, hogy több gyújtogatásos esetet is jelentettek Kanadában a volt iskolák helyén és templomokban, valamint a július elsejei ’Kanada Nap’ nemzeti ünnep is tüntetésektől volt hangos – a manitobai törvényhozás épületénél például egy összegyűlt tömeg kötelekkel ledöntötte Viktória királyné szobrát és piros festékkel összemázolták. A műemlék mögé több száz apró cipőt helyeztek el az őslakos gyerekek emlékére.

Justin Trudeau kormányának tehát úgy kell szembe néznie a bentlakásos iskolák sötét történelmi örökségével, és a generációs tragédiát jelentő rendszerszintű elnyomással, hogy a társadalmi figyelem óriási, és minden oldalról parázslanak az indulatok.