Az elmúlt két-három évben ismét futótűzként kezdett terjedni egy újfajta, a 2000-es éveket megelőzően hosszú évtizedekig tabutémának számító narratíva a különböző gazdasági elemzésekben és a szaksajtóban. Egyre-másra olvashattuk azokat az írásokat, amelyek a dollár, mint a világ első számú devizájának szerepének megingásáról, az amerikai fizetőeszköz mögötti bizalom lassú elpárolgásáról szóltak.
Fotó: Depositphotos.com
Mielőtt a legfőbb okokra rátérnénk, érdemes rögzíteni: a dollár globális vezető szerepéhez még ma sem férhet kétség. A jegybanki devizatartalékok több mint felét továbbra is dollárban tartják, a nemzetközi kereskedelmi tranzakciók 40-60 százalékát dollárban számolják el, az amerikai államkötvények pedig a világ leginkább likvid állampapírjainak számítanak.
Emellett a globális devizapiaci befektetések több mint 80 százalékában érintett az amerikai fizetőeszköz, amelynek dominanciája nagyon erős intézményi alapokon is nyugszik: a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és más multilaterális szervezetek továbbra is dollárban denominált kölcsönöket, finanszírozást nyújtanak.
„Ezáltal az Egyesült Államok, mint a világpénz 'tulajdonosa', évente a GDP-jének 3-4 százalékát bármiféle ellenszolgáltatás nélkül bocsáthatja ki. Az Amerikai Államkincstár dollárt nyomtat és az amerikai állampolgárok gazdagabbak lesznek a többi ország relatív kárára, teljesen ingyen és bérmentve” – írta Pecze Kristóf, a Hold Alapkezelő elemzője egy tavaly megjelent elemzésében.
Kína és a kriptók
De a bevezetőben említett, a dollár lassú visszaszorulásáról szóló írások sem véletlenül születtek. Az IMF adatai szerint a világ jegybankjainak összesített devizatartalékán belül a dollár részesedése 2024 végén már csak körülbelül 58 százalék volt, szemben a 2007-es 69 százalékkal, és az 1999-es 91 százalékos aránnyal.
A dollár arányának látványos visszaesése a devizatartalékokon belül jelentős részben az Egyesült Államok és Kína közötti csörtékhez vezethető vissza, amik Donald Trump immár második elnöki ciklusa alatt is folyamatosan zajlanak. Hiba lenne persze mindent Trumphoz kötni, hiszen a kínai vezetés már jóval régebb óta próbálja lazítani a renminbi és a dollár szoros kapcsolatát:
a State Administration of Foreign Exchange (SAFE) 2018-as adatai szerint, míg a dollár részesedése a kínai jegybanki tartalékportfólióban 1995-ben 79 százalék volt, addig ez az arány 2014-re 58 százalékra csökkent.
Ez már akkor kisebb volt, mint a dollár aránya a többi jegybank aggregált portfóliójában – olvasható Naszódi Anna, a Magyar Nemzeti Bank vezető közgazdasági kutatójának tavaly decemberi írásában.
Fotó: Depositphotos.com
Az elmúlt években pedig záporoztak azok a hírek, amik szerint a befektetők visszafogják az amerikai államkötvényvásárlásaikat. 2016-ban Japán vette át az első helyet Kínától az Egyesült Államok legnagyobb külföldi hitelezőinek listáján, azóta pedig az Egyesült Királyság is beelőzött.
Az amerikai államadósság tavaly év végére már megközelítette a GDP 125 százalékát, és a Kongresszusi Költségvetési Hivatal előrejelzése szerint a következő három évtizedben is növekedni fog. Ennek finanszírozásával hagyományosan nem szokott gond lenni, de azért feltűnő, hogy az amerikai 10 éves állampapírhozamok a 2023 elején látott, 3,5 százalék körüli szint helyett ma már stabilan 4 százalék fölött mozognak.
Ez persze változhat, de ahogy Naszódi Anna megjegyzi, „a külföldi befektetők már egyre kisebb hozamáldozatot hajlandók fizetni a dollár likviditásáért és relatív biztonságáért.”
Ugyancsak ez az MNB Hitelintézeti Szemlében megjelent tanulmány hivatkozik Kenneth Rogoffra, aki szerint a dollár hegemóniáját a kriptoeszközök, a digitális jegybankpénzek és az euró térnyerése is fenyegetik. Utóbbi kettő inkább csak lehetőség (hiszen a digitális jegybankpénzek elterjedésében még nem történt semmi áttörés, az euróban rejlő potenciált pedig csak a jelenleginél jóval erősebb, közös európai uniós fiskális és politikai egységgel lehetne kihasználni), de a kriptovaluták már most is keményen odasuhintanak a dollárnak.
„Míg korábban a dollár készpénznek jelentős szerepe volt a törvénytelen üzletek (például ember-, fegyver- és drogkereskedelem) lebonyolításában, addig mostanra a dollár helyett jellemzően a kriptoeszközök iránti keresletet erősítik az illegális gazdaság tranzakciói. Mivel az illegális gazdaság súlya jelentős (közel 30 százalék), ezért a kriptoeszközöknek a dollárkeresletet gyengítő hatása nem elhanyagolható” – írja Naszódi, Rogoffra hivatkozva.
A „rendben, de mi lesz a dollár helyett?” kérdéskörben meg kell említenünk a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) erősödését is. Bár itt is inkább csak jövőbeli veszélyekről beszélhetünk a dollárra nézve: 2023-ban Lula da Silva brazil elnök felvetette, hogy az országcsoporton belüli kereskedelemben egy önálló, saját valutát vagy közös elszámolási egységet kellene létrehozni.
A Nyugat az Egyesült Államok igazi játszótere
Egy szó, mint száz, a dollár egyértelmű vezető szerepének lassú megingása a Kelet erősödése miatt globálisan megállíthatatlan folyamatnak tűnik, de a nyugati érdekszférában még akár vissza is fordítható ez a tendencia. Erre jöhetett rá Donald Trump, és részben ez is magyarázhatta a venezuelai katonai támadást, Nicolás Maduro elrablását és a dél-amerikai ország olajkincse feletti hatalomátvételt.
Az elmúlt év legfontosabb gazdasági kihívását a Donald Trump által kiterjesztett kereskedelmi háború jelentette. Azonban az amerikai elnök hiába remélt jelentősen megugró bevételeket az amerikai termékek bővülő eladásából, a világ ázsiai térfelén falakba ütközött.
„Kezdetben a távol-keleti országok is próbáltak egymásra licitálva engedni Trump követeléseinek. Azonban, miután látták, hogy Kína sem omlik össze az amerikai vámtarifák súlya alatt, Dél-Korea, Japán és India is egyre protekcionistább politikát folytat, szembemenve az amerikai érdekekkel” – mondta el megkeresésünkre Byrappa Ramachandra, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója. Persze Kína mozgástere nagyobb, tekintve a ritkaföldfém-monopóliumát, amely kártyát gyakran ki is játssza az Egyesült Államokkal szembeni tárgyalásokon.
Ezért az amerikai kereskedelempolitikai fókusz egyre inkább a nyugati világra összpontosult. „Venezuelával, a leggyengébb ponttal akart kezdeni Trump. Majd az amerikai gazdasági érdekérvényesítés következő célpontjaként Kolumbia, Mexikó, Gröndland és Kanada neve is felmerült” – tette hozzá Byrappa Ramachandra.
A kutató szerint az Egyesült Államok strukturálisan olyan mélyen beépült a nyugati országok gazdasági, politikai rendszereibe, hogy még „Európában is csak egy illúzió a szuverenitás.”
Minden a „fekete arany” körül forog
A venezuelai katonai beavatkozás az amerikai gazdasági érdekek szempontjából kizárólag az olajról szól. A dél-amerikai ország rendelkezik a világ legnagyobb, bizonyított olajkészletével (több mint 300 milliárd hordóval, enyhén Szaúd-Arábiát is megelőzve). Ugyanakkor – elképesztő adat – a romokban lévő infrastruktúra miatt naponta mindössze 0,9-1,1 millió hordót hoz a felszínre. Ez a teljes globális kitermelés 1 százalékát teszi ki.
Fotó: Depositphotos.com
A potenciál tehát óriási. Ennek ellenére a szakértők szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy rövid távon ez a volumen jelentősen javítható lenne. Varga Zoltán, az Equilor Befektetési Zrt. elemzője a héten azt mondta laptársunknak, a szintén a Klasszis Médiához tartozó Mfornak, hogy „jelentős beruházásokkal is csak napi 1,3-1,4 millió hordósra lehet feltornászni a kitermelést 2 éven belül. Ugyanakkor 3-4 éves távlatban elérhető lehet az 1,7-1,8 millió hordós, míg 8-10 év múlva a 2,5 millió hordós kitermelés.”
Azonban azáltal, hogy az Egyesült Államok rátenyerel a venezuelai olajkincsre, a globális kínálat 40 százalékát ellenőrizheti. És itt jön a képbe az amerikai fizetőeszköz megerősödése, méghozzá a petrodollár fogalmán keresztül, ami a nyersolaj-kereskedelem dollárban történő elszámolását jelenti.
Ez ma is irányadó, ugyanakkor Venezuela esetében például – jórészt az amerikai pénzügyi szankciók miatt – erőteljesen visszaszorult a petrodollár szerepe. A dél-amerikai ország leginkább Kínának exportált az energiahordozójából, a tranzakciók elszámolásában viszont kínai jüant, eurót vagy rubelt is használtak. Ha az Egyesült Államok az eladó fél, akkor ez megváltozhat.
„Az amerikaiak hosszú távon nem szeretnének a venezuelai társadalmi problémákkal küzdeni, a jellemzően a tengerpartok közelében lévő olajmezőkkel más elképzeléseik vannak. Trumpék úgy tervezik, hogy a venezuelai olaj finomítását az Egyesült Államok területén belülre hozzák, hiszen a profit minél kisebb részét szeretnék hátrahagyni” – mondta Byrappa Ramachandra.
Kína máris befeszült, az EU keze meg van kötve
Az amerikaiak már meg is kezdték a puhatolózást a jövőbeli vevőik körében. „Eddig Venezuela hordónként 15 dolláros árengedménnyel adta el az olajat Kínának, ezt Trumpék 12 dollárra szeretnék lefaragni. Kína erre úgy reagált, hogy akkor nem kérnek több venezuelai olajat” – tette hozzá a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója.
Byrappa Ramachandra szerint, csakúgy, mint a vámháború esetében, Kínának az olajvásárlásoknál is nagyobb mozgástere lehet. India már barátságosabban állhat hozzá az amerikai fél feltételeihez, az Európai Uniónak pedig még erősebben van gúzsba kötve a keze.
Egyrészt Kínával és Indiával ellentétben az orosz olajról való leválás is meghatározó, másrészt pedig tavaly nyáron Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ígéretet tett Donald Trumpnak arra, hogy a következő három évben akár 750 milliárd amerikai dollárnyi energiahordozót is vásárolhat az EU az amerikaiaktól. Bár ez csak egy politikai ígéret, és nem jogi kötelezettség, ha nem teljesül, Trump fenyegethet az európai termékekre vonatkozó importvámok megemelésével. Az európai országok közül egyébként a venezuelai olaj legfőbb vásárlói eddig Spanyolország és Olaszország voltak.
Az amerikai exportpozíciók javítását eredményezheti – elsőre látszólag paradox módon – a tengerentúli gazdaság lassulása is. Az OECD várakozása szerint a 2024-es, közel 3 százalékos GDP-növekedés tavaly már 2 százalékra süllyedhetett, idén pedig 1,7 százalékos bővülést vár a szervezet. Az egyébként is nettó energiaexportőr Egyesült Államok belső olajfelhasználása így folyamatosan csökken, ezért egyre kevesebb importra szorul (a toronymagasan legfontosabb partnere Kanada ebből a szempontból). „Eközben, minden ellenkező híreszteléssel szemben a megújuló energiafelhasználás is meredeken növekszik, főként a napenergia és a szélenergia terjedésének köszönhetően” – magyarázta Byrappa Ramachandra.
Így válik teljessé az Egyesült Államok „birodalmi olajjal” kapcsolatos stratégiája: nagyobb olajexport és növekvő dollárelszámolás.
Furcsa deal Oroszország és India között
A Magyar Külügyi Intézet vezető kutatójától végül azt is megkérdeztük, hogy milyen hatása volt eddig a tavaly év végén bejelentett, a Rosznyeftre és a Gazpromra vonatkozó amerikai szankcióknak, mennyire fogta vissza Kína és India az orosz olajvásárlásokat.
Byrappa Ramachandra szerint általánosságban mindkét ország próbálja más, a szankciók által nem érintett orosz cégektől beszerezni a nyersolajat. Emellett az orosz elnök megerősítette, hogy a büntetőintézkedések ellenére is megtalálják a megoldást arra, hogy még több olajat szállítsanak.
Vlagyimir Putyin tavaly év végén, Újdelhiben tett látogatása alkalmából ráadásul egy nagyon érdekes megállapodást kötött Narendra Modi indiai miniszterelnökkel. Ennek fő oka az volt, hogy az amerikai szankciók miatt India nem tud dollárban fizetni Oroszországnak a kőolajért.
„2030-ig az orosz olajiparnak 11 millió új dolgozóra lesz szüksége. Indiából már el is indult az első, több tízezer fős kontingens, ami hamarosan 3 milliósra emelkedik majd. Számukra Oroszországnak munkabért kell fizetnie, ami lejön abból a 40 milliárd dollárnyi összegből, amit tavaly India orosz olaj vásárlására költött” – mondta Byrappa Ramachandra.
Az Indiába irányuló, Vlagyimir Putyin által is megígért, megszakítás nélküli üzemanyag-szállítás fő záloga és fedezete tehát az indiai munkaerő.
Digitális cenzúra a válság közepén.
