Hétfőn hajnalban Oroszország légi- és rakétacsapások sorozatát intézte ukrán városok ellen, elsősorban a kritikus energetikai infrastruktúrát célozva. Az Ukrajna olyan, a fronttól távol eső településeit, mint például Lvivet is érintő támadássorozatban az oroszok cirkálórakéták mellett Irántól beszerzett pilóta nélküli eszközöket (UAV) is bevetettek. A támadások másnap is folytatódtak, és ugyan szerdán már alábbhagyni látszottak, csütörtökön és pénteken is újabb hullámokban zajlottak, de a hétvégién is újabb csapásokról érkeztek hírek – ha ez továbbra is így folytatódik, akkor az azt is jelentené, hogy Putyin új szakaszt kész nyitni a háborúban, és nem csupán a kercsi híd elleni támadásra adott válaszról van szó.
Alant olvasható írásunkban már július közepén előrejeleztük amerikai titkosszolgálati források alapján, hogy Irán „több száz” különböző kategóriájú és képességű drónt szerezhet be Irántól. Bár akkor sokan nem tartották elképzelhetőnek, hogy iráni UAV-k tömeges bevetésre kerülhetnek az Ukrajnában dúló háborúban, szeptembertől egyre gyakoribbak lettek az iráni drónok észlelései az ukrán légtérben, és a lelőtt, meghibásodott példányok alapján be is bizonyosodott, hogy az oroszok beszerezték, illetve be is vetik ezeket az eszközöket.
Korábbi cikkünkben már leírtuk, miért van szüksége az orosz haderőnek az iráni pilóta nélküli repülőgépekre. Röviden: az oroszoknak saját, hasonló eszközeik nem igazán vannak, precíziós, nagy hatótávolságú fegyvereik – például a héten is bevetett Kalibr cirkálórakéták – fogyóban vannak, utánpótlásuk pedig legalábbis kérdéses a szankciók hatálya alá eső nyugati szankciók miatt. Mivel az amerikai HIMARS-hoz hasonló nagy pontosságú, nagy hatótávolságú tüzérsége nincs az oroszoknak, hagyományos légierejük pedig csak óriási kockázatokkal lenne képes mélyen az ukrán légtérben célpontokat támadni, az iráni drónok kulcsfontosságú képességekkel ruházzák fel az orosz haderőt.
Akkor a Sahed-129, illetve a Sahed-191-es iráni drónokról azt írtuk, hogy „ez a két drón jelenleg Irán technológiájának a csúcsát jelenti, de elektronikai, kommunikácós és harci képességeik még messze vannak a fejlett nyugati vagy éppen kínai modellekétől”. Ugyan ez az állítás továbbra is megállja a helyét, fontos új információkkal kell bővíteni. Az iráni UAV-kről ugyanis közben kiderült, hogy nagyon jelentős kínai segítséggel készülnek, sőt bizonyos tekintetben gyakorlatilag kínai modelleknek is tekinthetők. Hogyan lehetséges ez?
Keleti segítség
Az iráni drónprogram hosszú évek óta zajlik, és részben amerikai, izraeli, iráni kezekbe jutott drónok lemásolására épült, azonban ennek megvoltak a korlátai. Ugyan Iránban természetesen vannak jól képzett mérnökök, a fejlesztéseket nagyon komolyan hátráltatták egyfelől a csúcstechnológiás alkatrészek iráni exportját tiltó nemzetközi szankciók, másrészt az államon belüli államként, illetve tulajdonképpen saját hadiipari kapacitásokkal is rendelkező Iráni Forradalmi Gárda különböző érdekcsoportjai közti rivalizálás és pozícióharcok.
Ennek következtében ugyan sok iráni drónprototípus készült el, de ezek képességei meg sem közelítették a lemásolni kívánt típusokét, ráadásul a drága és akadozó, csempészetre alapuló alkatrészellátás miatt sorozatgyártásuk sem tudott beindulni. Azonban valamikor 2015-2016 táján Irán stratégiai megállapodást kötött Kínával különböző fegyverrendszerek, és különösen pilóta nélküli repülőgépek fejlesztésére és gyártására.
A megállapodás pontos részletei nem ismertek, ám az tény, hogy az iráni hadiipar a következő néhány évben hirtelen minőségi és mennyiségi ugrást hajtott végre UAV-k tekintetében, de például nagyon fejlett légvédelmi rendszereket is szolgálatba állított. Nagyon látványos ugrás volt az is, hogy a korábban legfeljebb csupán gravitációs bombákkal felszerelt iráni drónok hirtelen fejlett, irányított rakétákat kaptak, jelentősen növelve harci képességeiket. A fentebb hivatkozott írásban már ismertetett Sahed-129-es és Sahed-191-es típusok mellett a most nagy szerepet kapó, Ukrajnában tömegesen „kamikaze drón”, azaz a Sahed-136 is az utóbbi években jelent meg nagyobb számban például a szaúdi légtérben, és ha igazak azok a hírek, hogy Oroszország 2400 darabot vásárolt belőle, akkor ilyen volumenű gyártása sem képzelhető el csupán innen-onnan becsempészett alkatrészekből, „sufnis” jelleggel, tehát e mögött is joggal gyanítható valamilyen kínai segítség.
Hogyan nézhetett, nézhet ki ez a stratégiai együttműködés? Tom Cooper, az iráni légierő szakértője szerint valahogy úgy, hogy az irániak átadták összes meglévő fejlesztésüket, a megszerzett amerikai és izraeli drónok adatait Kínának, illetve meghatározták, milyen képességekre van szükségük. A fejlesztést ezután már kínai állami, vagy állami irányítás alatt álló vállalatok végezték el, majd nemcsak leszállították a továbbfejlesztett dróntípusok tervrajzait, de az iráni gyártókapacitások felállításában is segítettek. A beépített alkatrészek nagyon jelentős hányada is Kínában készül, Iránban elsősorban csak összerakják ezeket (Tom Cooper szerint ez annyira igaz, hogy még a „Készült az Iráni Iszlám Köztársaságban” feliratú táblácskákat is Kínában gyártják le, majd szállítják Iránba.)
- Kína néhány feltételt szabott az együttműködés beindításához:
- Az irániak nem adhatják át a gyártáshoz szükséges know-howt harmadik félnek
- Irán nem léphet hasonló partnerségre más országgal
Minden, az együttműködés keretében gyártott eszköz papíron kizárólag Iránban készülhet (ugyanis a kínai cégek nem szívesen kockáztatnák nyugati kapcsolataikat, tennék ki magukat szankcióknak az iráni együttműködés miatt).
Majdnem mindenki jól jár
Iránnak az együttműködés rendkívül kedvező, hiszen a csempészett alkatrészekhez képest jóval olcsóbban, jobb minőségben és nagyobb darabszámban tud UAV-ket gyártani, amelyekkel egyrészt a térségben is komoly stratégiai ütőkártyára tesz szert, másrészt – mint az orosz üzlet kapcsán láthatjuk – nagyhatalmi játszmákban is felhasználható képességekre tett szert.
De miért volt ez jó Kínának? Sok szempontból. Egyrészt természetesen pénzért adták mind a tudást, mind a fejlesztéseket, mind a konkrét alkatrészeket is – ráadásul ez utóbbi hosszú távú, stabil bevételi forrást is jelent a kínai félnek. A szankciók miatt szűk piaccal rendelkező iráni olaj egyik legnagyobb vásárlójaként Kína szívesen adott lehetőséget Iránnak arra, hogy az olajbevételek egy részét egy ilyen együttműködés keretében visszajuttassa a feladónak.
Másrészt az iráni gyártású, de tulajdonképpen kínai technológiát használó drónok arra is remek lehetőséget nyújtanak Kínának, hogy olyan harci tapasztalatokat gyűjtsön be ezek éles bevetéseiről, amelyekre kínai felségjel alatt nem lenne lehetőség. Az iráni drónok évek óta repülnek bevetéseket Szíriában, illetve a különböző iráni szövetségesek, proxyhaderők (például a Hezbollah vagy a jemeni polgárháború húti erőinek) színeiben az izraeli vagy éppen a szaúdi légvédelemmel szemben is megmérethették magukat. Most pedig Ukrajnában, egy „valódi” háborúban Ukrajna szovjet-orosz eszközei, illetve a nyugatról érkezett NATO-rendszerek ellen is kipróbálásra kerülnek.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kína az iráni csapásmérő képességek növelésével úgy képes a közel-keleti térség erőviszonyaiba belenyúlni, adott esetben bizonytalanságot kelteni az Egyesült Államok térségbeli szövetségeseit, pozícióit veszélyeztetni, hogy hivatalosan ehhez semmilyen köze nincsen. További előny, hogy egy ilyen hadiipari együttműködés – ahogy korábban a dél-koreai fegyverexportot elemző írásunkban részletesebben is kifejtettük – mindig politikai stratégiai elköteleződést is jelent a vásárló részéről, az eladó pedig egy hatékony nyomásgyakorlási eszközt kap a kezébe.
Van azért az érmének másik oldala is. Orosz szempontból a tömegesen, rakétákkal együtt bevetett drónok valóban sikeresen túlterhelték az ukrán légvédelmet, de sokat még így is lelőttek a cél felé tartva, egy másik részük pedig nem találta el a kijelölt célpontokat. Az október 10-i támadáshullám óta már több nyugati ország jelentette be, hogy az eddig nagyrészt visszatartott fejlett légvédelmi rendszereket is elkezdi leszállítani Ukrajnának, hosszabb távon tehát egy újabb területen kerülhet behozhatatlan előnybe az ukrán haderő. A nagy tömegben bevetett drónok ellen jelenleg nem létezik igazi csodafegyver, bár mind Amerikában, mind Izraelben fejlesztenek olyan rendszereket, amelyek a jövőben talán képesek lehetnek hatékonyan elhárítani egy ilyen támadást is. Azért addig se mindegy persze, hogy tíz bevetett „lebegő lőszerből” mondjuk öt, vagy esetleg csak egy éri el a kijelölt célpontokat.
Kína szempontjából gondot jelenhet, hogy a lezuhant, lelőtt iráni drónokat, rakétákat minden bizonnyal alaposan meg fogják vizsgálni nemcsak az ukrán, hanem a nyugati szakértők is, és ezáltal pedig az eddiginél pontosabb képet kaphatnak képességeikről, gyenge pontjaikról is. Az elmúlt hetekben a hidzsábviselés, illetve Masha Amini halála kapcsán kitört, lassan már forradalmi mértéket elérő tüntetéssorozat miatt a nemzetközi érdeklődés előterébe került Iránnak pedig biztosan nem hiányzott most az, hogy az általa szállított eszközöket nem ukrán katonai egységek, hanem civil célpontok, köztük lakóházak és játszóterek ellen is bevetették Ukrajnában.
Azt, hogy összesen hány és milyen típusú drónt szállított le Irán Oroszországnak, és ezekből mennyi került bevetésre, azt senki nem tudja, azt pedig csak Teheránban tudhatják, milyen készletei vannak ezekből még Iránnak, és milyen ütemben képesek előállításukra. Ha továbbra is jelentős számban fognak az oroszok rendelkezésére állni ezek az eszközök, az továbbra is gondokat okozhat az ukránok számára mind a frontokon, mind a hátországban – a válaszul beérkező nyugati légvédelmi rendszerek azonban sokat enyhíthetnek ezeken a gondokon, miközben az orosz haderő hagyományos eszközeinek, tehát a repülőgépeknek, helikoptereknek és cirkálórakétáknak a hatékonyságát is csökkenthetik.
(Tom Cooper a témáról írt elemzése itt olvasható: 1. rész, 2. rész, 3. rész)
