Az 1800-as évek elejéhez képest csaknem 1 fokkal melegedett a bolygó az üvegház-hatású gázok kibocsátása miatt, és a felborult egyensúly egyre durvább időjárási szélsőségeket produkál. Ha nem csökkentjük a károsanyag-kibocsátást, ez csak rosszabb lesz.
Sajnos 2021 valószínűleg a 21. század egyik leghidegebb éve lesz. Ha a felmelegedés az elkövetkező évtizedekben eléri az iparosodás előtti szinthez képest 3 fokot – még akkor is, ha az országok egyébként betartják a vállalásokat –, a trópusi területek jelentős részénél fennáll majd annak a veszélye, hogy egész egyszerűen túlságosan meleg lesz a szabadtéri munkához.
Ez azonban nem minden, hiszen az előrejelzések szerint a korallzátonyok és a hozzájuk kötődő megélhetési lehetőségek is eltűnnek, az amazóniai esőerdők pedig egykori önmaguk árnyékává válnak. Emellett a pocsék aratási időszakok is sokkal gyakoribbak lesznek, az Antarktiszon és Grönlandon pedig a jégtakaró összezsugorodik menthetetlen mértékben, így a tengerszint emelkedését nem milliméterekben kell majd mérni a jövőben, hanem méterekben.
Egyszer Párizsban…
Hat évvel ezelőtt Párizsban a világ országai elkötelezték magukat amellett, hogy az üvegházhatást okozó gázok nettó kibocsátását csökkentik, így 2 fok alatt tartva a felmelegedés szintjét a Földön. A cél eléréséhez azonban az országok által már meglépett jelenlegi intézkedések nem lesznek elegendőek, ráadásul, még ha sikerülne is elérni a kitűzött szintet, ez a már most égő erdők, áradó folyók, eltűnő gleccserek és kiszáradó prérik számára kevés lesz – írja az Economist.
A kibocsátás csökkentése tehát nem elegendő, a világnak el kell köteleznie magát az iránt, hogy beruházzon a változó éghajlathoz való alkalmazkodásba. Jó hír, hogy az alkalmazkodásnak politikai értelme van, hiszen a lépések szükségessége világosan látható. Amikor egy ország árvízvédelmi rendszerbe fektet, az mindenekelőtt saját állampolgárai számára előnyös – azaz nincsenek olyan „potyautasok”, akik profitálhatnak a befektetésből, nem úgy, mint a károsanyag-kibocsátás csökkentésének esetében. Ráadásul az ilyen típusú befektetéseket nemcsak az államnak kell finanszíroznia, hiszen a nagyvállalatoknak és a magánszemélyeknek is jól megfogalmazott érdeke a megváltozott klímához alkalmazkodás, és a természeti katasztrófák elleni védekezés.
Nem lehet végtelenül alkalmazkodni a megváltozott klímához
Az együttélés és alkalmazkodás bizonyos elemei meglehetősen könnyen felállíthatóak: például Németországban az áradások után már biztosan fejleszteni fogják az előrejelző és védelmi rendszereket, Hollandiában az államnak viszont alapvető vízgazdálkodási gyakorlatokat kell átgondolnia és újraalkotnia. A Nyugat-Európa nagyjaihoz hasonló gazdagabb országok ezt megengedhetik maguknak, azonban a szegényebb államoknak és a szegény embereknek segítségre van szükségük – ezt egyébként a párizsi klímaegyezmény is magába foglalta, a megállapodás éves szinten 100 milliárd dollárnyi klímasegély nyújtására szólította fel a tehetősebb országokat.
Ez a támogatás egyelőre nem történt meg, ugyanakkor néhány nappal ezelőtt John Kerry, Joe Biden elnök klímaváltozással foglalkozó különmegbízottja ismételten ígéretet tett arra, hogy 2024-ig az Egyesült Államok megháromszorozza támogatását összesen 1,5 milliárd dollárra annak érdekében, hogy a fejlődő országokban is megtörténhessenek a szükséges fejlesztések. A szakértők szerint az amerikai vállalás értékelendő, ugyanakkor még több hasonló erőfeszítésre lenne szükség más fejlett országok részéről is.
A kialakult helyzettel történő együttélésnek megvannak a korlátai, hiszen míg lehet kevesebb vízzel is boldogulni, teljes szárazságban lehetetlen a túlélés. Ha a hőség és a páratartalom túlságosan megnő, ellehetetlenedik a kültéri munkavégzés. Ha folyton kiárad a folyó a földekre, az azt művelők el fogják hagyni a területet, ha pedig a zátony eltűnik, többet nem állítható helyre – látható, hogy önmagában az alkalmazkodás sokkal inkább tűzoltás, mint valódi megoldás a problémára.
A megoldandó helyzet már adott
Ha teljesül a cél, és a globális hőmérséklet emelkedése valóban 2 fok alatt marad, akkor a határokat nem fogjuk feszegetni, csakhogy a kibocsátás-csökkentő buzgalom nem biztos, hogy kellőképpen gyors. A szakértők szerint így szükség van az alkalmazkodás egyik leglátványosabb és egyben legbizarabb formájának mélyebb tanulmányozására is: a szolár-klímamérnöki munkáról van szó. A tervek szerint a felhőket és a részecskerétegeket visszatükröződőbbé tennék úgy, hogy képesek legyenek több napfényt visszaverni. Ez önmagában biztosan nem lesz megoldás a problémára, azonban az elmúlt 15 évben végzett kutatások azt sugallják, hogy a „napmérnökök” képesek lehetnek csökkenteni az üvegházhatás egyes káros hatásait.
Amit egyelőre még senki sem tud, az az, hogy miként lehetne úgy kialakítani ezeket a rendszereket, hogy azok ne csak a finanszírozók érdekeit szolgálják, hanem minden érintett ország javát is. Különböző országok eltérő mennyiségű hűtést kérhetnek; ráadásul a technológia egyes módjai bár bizonyos régiókban segítenének, máshol árthatnának. A fejlesztők emellett azzal is kalkulálnak, hogyha a lehetőség széles körben elérhetővé válna, a világ kisebb hangsúlyt fektetne a károsanyag-kibocsátás csökkentésére, ez pedig senkinek sem érdeke.
Egy biztos: a mérnökök tényleges beavatkozása előtt ezekre a problémákra választ kell találni, amíg pedig ez nem történik meg, az emberiségnek meg kell tanulnia együttélnie azzal, hogy a katasztrofális klímahelyzet a mindennapokba is beírta magát.
