Most merül fel először
A kérdés azért merül fel ebben a formájában, mert most jutott el oda a görög válság, hogy néhány tagállamnak elege lett az egészből, és nem hajlandók sem vég nélkül finanszírozni egy tagországot, sem geopolitikai okok vagy éppen más külső hatalom akarata miatt felülírni a gazdasági racionalitást, legalábbis a saját számlájukra. Ez oda vezethet, hogy ha a görög ügyben, vagy egy ahhoz hasonló másik konfliktusban ezek az említett szempontok nyernek, akkor néhány ország egyszerűen megunja az egészet, és maga távozik.
Ha csak Görögország távozna, azt meg sem érezné az euró, hisz gazdaságilag csak 2 százalékot képvisel az ország, és már amúgy is hazavitték az okosabb görögök ropogós euró bankjegyekben, amit lehetett. Csak a nagy bukó maradna a soha vissza nem fizetendő adósság formájában, melyet egyszer le kell nyelnie a tagállamok adófizetőinek.
Még akkor sincs nagy dráma, ha Szlovákia vagy Litvánia unja meg, hogy fizet egy gazdagabb országnak, és kilép. A szóban forgó pénzmennyiség megint csak elenyésző az egészhez képest. Na de mi van akkor, ha Németország unja meg a banánt, esetleg vele együtt még egy páran? Akkor van igazi gond: hogy lehet ilyen esetben meghatározni, mennyi eurót váltanak át és mire? Mit kap mondjuk az egyszeri magyar polgár, aki párnacihájában egy köteg eurót dédelget?
Eddig nem aggódtunk
Eddig elméletben úgy számoltuk, hogy ha megszűnik az euró, akkor mindenki kap helyette 19 valutát, mondjuk GDP arányosan. Csakhogy ezzel több probléma is felmerül. Egyrészt egy zónatag polgár, mondjuk egy német, nem óhajt 19 valutát látni a számláján, hanem azt mondja, neki márkát adjanak, ha már egyszer kilépnek. Ebben az esetben viszont az lenne a megoldás, hogy mindenkinek lakóhelye, állampolgársága vagy bankszámlájának helye szerint adnák az adott ország valutáját.
Ebből viszont további gondok adódnak. Például egy magyar polgár magyarországi bankjában tartott eurójával mi lesz? Vagy a külföldi államok devizatartalékaival? Ők ugyan kaphatnának 19 valutát, de ez rögtön torzulásokhoz vezetne, miután tartalékvaluta szerepe csak a márkának lesz, a többiből így fölösleg keletkezik, ami az anyaországokba visszakerülve inflációt okoz.
Itt el is jutunk oda, hogy nem lehet GDP arányosan felosztani az eurót, mivel a tartalékvalutaként fennálló részből német márkát kéne adni. De még ez sem stimmel teljesen, hisz a német márka kisebb mértékben lesz tartalékvaluta, mint az euró volt, így kiderül, hogy egy csomó eurót egész egyszerűen be kéne vonni, vagy a többi tartalékvalutára váltani. Ez így technikailag szinte megoldhatatlannak tűnik.
Nincs precedens
Eddig csak olyan valuták bomlottak fel, melyeknek nem volt nemzetközi jelentősége. Jugoszláv dinárja szinte senkinek nem volt Jugoszlávián kívül, és miután gyenge, inflálódó pénz volt, maguk a jugoszláv, majd szlovén, horvát stb. polgárok is boldogan váltak meg tőle. A szovjet rubel pedig majdnem úgy el volt inflálva, mint nálunk a pengő 1946-ban, így lényegében nem is volt mit átváltani. A csehszlovák korona stabil volt, de nem okozott problémát, mert két közel azonos valuta lett belőle.
Ha a felosztás lakhely/bank helye/ állampolgárság szerint zajlik le, akkor viszont megismétlődhet az, ami az NDK márkánál történt, csak a németek nem mennének bele. Nyilvánvalóan mindannyian márkát akarnánk eurónk helyett, ezért megpróbálnánk német bankba, esetleg német állampolgár számlájára tenni, hogy váltsa át nekünk. Az NDK márkánál is így volt, egész iparág szervezte a folyamatot, de nem volt olyan nagy mennyiség a keleti márkából, hogy ez zavarta volna a Bundesbankot.
Ez is a németeken múlik
Euróból viszont rengeteg van, ott ezt nyilván nem hagynák. Esetleg egy szombat éjjel hajtanák végre a műveletet, mint 1948-ban, mikor az erős márkát bevezették, és akkor a németek számlái rendben lennének, viszont mindenki más bajban lenne. Persze hozzá kell tennünk, hogy a németek alaposan végiggondolnák ezt az egészet, és megpróbálnának olyan megoldást találni, ami elfogadható az euró tulajdonosoknak, és Németországnak legfeljebb egy egyszeri, de utolsó költséget jelentene.
Tulajdonképpen rémisztő forgatókönyvek, teljesen érthetőek azok a vélemények, melyek nem akarnak kivételt tenni Görögországgal, visszarettentve más államokat a túlköltekezéstől, és így az eurózóna óhatatlan felbomlásától. Mindenkinek fájdalmas lenne, nem véletlenül akarják a németek elkerülni.
