Nagyjából két hete zárult le a hágai NATO-csúcstalálkozó. A legtöbb híradás a GDP-arányos védelmi kiadások 5 százalékra történő emelésével foglalkozott, és valóban ez is a legnagyobb horderejű döntés, amelyet elfogadtak a szövetség tagállamainak vezetői.
A lépés megítélése azonban egyáltalán nem egységes. Ha leegyszerűsítően és tömören kellene összefoglalni, akkor az egyik véglet szerint ez az egész egy hatalmas blöff, amely valójában nem fog javítani érdemben a NATO európai szárnyának védelmi képességein. Az egésznek csak Donald Trump lekenyerezése volt a célja, valójában pedig majd minden megy tovább, ahogy eddig.
A másik értelmezés szerint viszont Európa végre felébredt, a kezébe veszi a saját sorsát, és ez a lépés jelentősen átalakíthatja a globális stratégiai környezetet.
Nos, akkor melyik? Leginkább ezzel a kérdéssel foglalkozik a YouTube-on Perun néven publikáló ausztrál védelemgazdasági szakértő legújabb adása – és most az ő nyomán megpróbálunk válaszolni.
Szép szavak, szép számok
Először is: vegyük végig gyorsan a két ítéletet alátámasztó érveket. Akik szerint ez az egész csupán jól hangzó porhintés, főként három dolgot szoktak megemlíteni. Az első az, hogy a védelmi kiadások emelése csak 2035-ig esedékes, márpedig az még nagyon messze van. Ráadásul az eddig hatályos, 2 százalékos irányelvet először még 2006-ban említették meg, majd 2014-ben lett a mostanihoz hasonló, közösen elfogadott cél. Ennek ellenére még 2024-ben is, tehát tíz évvel később, és két évvel az Ukrajna elleni, világtörténelem-fordítónak bélyegzett nyílt orosz támadás után is csak 22 tagállam teljesítette a 2 százalékos vállalást. Mikor lesz, ha egyáltalán, valóság az 5 százalékból?
A másik fő érv az, hogy valójában nem is 5 százalékról van szó, hiszen csak 3,5 százalékra kell emelni az „alapvető védelmi szükségletek” biztosítására szánt kiadásokat – azaz ennyivel költenének többet a tagállamok fegyverekre, katonákra. A maradék 1,5 százalék csak a sokkal nehezebben megfogható, „a kritikus infrastruktúra és hálózatok védelmére, polgári felkészültségre és a reziliencia kiépítésére, valamint az innováció serkentéséhez és a védelmi ipari bázis megerősítésére” célokkal költhető el. A szkeptikusok szerint e címszavak alatt a tagállamok majd körülbelül arra költenek, amire akarnak, aztán szépen elszámolják védelmi költésnek, miközben a védelmi képességeik valójában nem javulnak.
A harmadik fő problémaként pedig azt szokták megjelölni, hogy a politikai csatározásokkal, fojtogató bürokráciával terhelt és korrupciótól sem mentes uniós és tagállami döntéshozatali folyamatok végén a vajúdó hegyek egereket szülnek majd: azaz a hatalmas pénzek elköltése összességében nem fogja jelentősen, de legalábbis a hatalmas kiadásokkal arányban emelni a tagállamok védelmi képességeit.
A másik oldalon viszont azt szokás kiemelni, hogy az ambiciózus vállalás megmutatja, hogy a NATO, de főként annak az Egyesült Államokon kívüli része (ezt az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a NATO európai részeként fogjuk nevezni, de Kanadát is nyugodtan ideérthetjük), komolyan gondolja a „saját lábra állást” védelmi kérdésekben. Még ha nem is valósul meg a célkitűzés maradéktalanul, vagy nem is a lehető legjobban költik el ezt a pénzt, ez mindenképpen drámai képességnövekedést fog eredményezni. Ráadásul az Egyesült Államok követelésének (hiszen az 5 százalék elsősorban Donald Trump paranccsal felérő kívánsága volt) teljesítésével sikerült a NATO egységét megőrizni, és ezzel Oroszország felé is a megfelelő, elrettentő üzenetet közvetíteni a jövőre vonatkozóan.
A valóság persze valahol a kettő között van. Először is szögezzük le: valóban hatalmas összegekről van szó.
Ha azt feltételezzük, hogy a NATO-tagállamok gazdasága a következő 10 évben évi 1,5 százalékkal fog bővülni, és csak az alapvető védelmi kiadások 2-ről 3,5 százalékra történő emelését számoljuk, ez nagyjából a NATO európai szárnyának éves védelmi költségvetését 440 milliárd dollárnyival növelné meg 2035-re.
Csak a miheztartás végett: ez úgy 80 darab Queen Elizabeth-osztályú repülőgéphordozó, közel 3 ezer darab, egyenként 150 millió dollárba kerülő vadászgép, esetlen 440 millió darab ezerdolláros FPV-drón – évente.
Miközben az orosz gazdaságot már most az orosz vezetők által is elismert módon is komolyan megterhelő orosz védelmi kiadások jelenleg átszámolva úgy 147 milliárd dollárt tesznek ki évente. Még ha figyelembe is vesszük, hogy Oroszországban ugyanannyi dollárból több eszközt lehet venni és több embert fizetni, ez még akkor is elképesztő összeg. És ha mondjuk végül nem is lesz meg minden államban szigorúan a 3,5 százalékos GDP-arányos költés, de a pénzt valóban képességek fejlesztésére és kialakítására használják, Oroszországnak akkor sincs esélye nemhogy az Európát érintő fenyegetés fokozására, de még a lépés tartására sem.
A védelem talpkövei
És akkor még ott van az a bizonyos 1,5 százalék. Igen, egyfelől könnyű – főleg Magyarországról – elképzelni, hogy a védelmi költségvetéshez tartozóként felcímkézett összegeket könnyen el lehet terelni más irányokba. Infrastrukturális fejlesztés, az innováció ösztönzése, a lakosság felkészítése bizony történhet olyan formákban is, hogy attól aztán az európai védelmi képességek valójában jottányit sem erősödnek.
Valójában azonban igenis szükség van azokra a fejlesztésekre, amelyeket a 1,5 százalék keretében lehet végrehajtani. Például vegyük azt, hogy a NATO a hidegháború éveiben valóban rengeteget költött arra az infrastruktúrára, amely lehetővé tette volna, hogy a Varsói Szerződés tagállamai által végrehajtott támadás esetén a várható frontvonalra juttassa a NATO európai és amerikai erőit, majd ott ezeket el is lássa üzemanyaggal, lőszerrel, élelmiszerrel.
Csakhogy közben a NATO határai jóval keletebbre kerültek, és egy Oroszországgal történő összecsapás fő frontvonala jelenleg – jó esetben – nem valahol Nyugat-Németországban, hanem mondjuk a Baltikumban, Finnországban, Lengyelországban vagy netán Romániában lenne. Fel van készülve arra a NATO, hogy egy Baltikumban történő orosz agresszió esetén gyorsan a helyszínre szállítson – mondjuk – spanyol tankhadosztályokat? Nem igazán.
Fotó: Rheinmetall
Az elmúlt évtizedekben ráadásul például egy átlagos nyugati harckocsi súlya nagyjából 10 tonnával nőtt, míg az egykoron a vasfüggöny másik oldalán lévő országokban a kettős célú infrastruktúrát eleve a jóval könnyebb és kisebb orosz eszközökre méretezték.
A NATO erőinek hatékony mozgatásához tehát vasútvonalak, hidak, kikötők felújítására, építésére van szükség, a „keleti végeken” pedig raktárak, üzemanyag-csővezetékek, repülőterek hálózatának kiépítésére. De ennek nagy része valóban kettős célú infrastruktúra, azaz okosan elköltve ez a pénz nem beleborul egy feneketlen vödörbe, hanem – akár sokszorosan – meg is térülhet hosszabb távon, miközben egyszersmind valóban növeli az európai védelmi képességeket. Még hatékonyabban is, mint mondjuk egy újabb spanyol tankhadosztály, amelynek egy valódi konfliktus esetén esélyese sem lenne időben a frontra érni.
Megint csak a miheztartás végett: egy gyors, mesterséges intelligenciával végeztetett (tehát nyilván nem túl pontos) számítás szerint
a magyar GDP 1,5 százalékából nagyjából 275 kilométernyi új autópályát vagy 250 kilométernyi új vasútvonalat lehetne építeni – évente. 2035-ig a teljes ország közlekedési gerinchálózatát meg lehetne újítani ebből a pénzből, az uniós intézmények lelkes helyeslése mellett.
Persze ha e helyett túlárazott, valódi értéket nem teremtő projektekre megy el ez a pénz, akkor meg iszonyatos pazarlás. De ugyanezt bármelyik európai NATO-tagállam esetében elmondhatjuk.
Drágábban vagy többet?
De hasonló a helyzet az eredeti, az alapvető védelmi képességekre szánt 1,5 többletszázalékkal. Ez, mint láttuk, rengeteg pénz, de nagyon nem mindegy, mire költik el. Ha a jelenlegi védelmi ipari, haderőfejlesztési struktúrákra egyszerűen ráöntenek ennyi pluszpénzt, abból túl sok jó nem fog kisülni.
Az ukrajnai háború kitörését követően például – amikor egyszercsak hirtelen mindenki rádöbbent, hogy nincs elég lőszer, amit Ukrajnába lehetne küldeni, vagy amivel pótolni lehetne, amit Ukrajnába küldtek – a 155 milliméteres NATO-sztenderd tüzérségi lőszerek ára nagyjából 2 ezer dollárról 8 ezer dollárra emelkedett. Sokkal többet „lehetett” költeni rá, de több lőszer nem lett a több elköltött pénzből.
Ha a következő években az európai államok egymással és a világ többi részével is versengve megpróbálják ész nélkül elkölteni ezeket a hatalmas összegeket, akkor a pénz nagy részét az áremelkedések fogják elvinni, a valós képességek pedig jóval kisebb mértékben fognak növekedni.
Hasonló eredménye lehet annak is, ha megmarad az európai NATO-haderők és védelmi kapacitások széttöredezettsége. Ha ezekből az eurómilliárdokból minden tagállam a saját hadiipari cégeit próbálja majd helyzetbe hozni, és továbbra is több tucatnyi különböző harckocsi, légvédelmi rendszer, tüzérségi eszköz és a többi készül majd Európa-szerte kis sorozatokban, akkor az árak szépen ki fognak lőni, a hadiipari cégek tulajdonosai pezsgőket bontanak, de a valóságban sokkal-sokkal kevesebb új harckocsi, vadászgép, robotrepülőgép vagy lőszer lesz ebből a rengeteg pénzből, mint amennyi lehetne.
Fotó: MTI/EPA/Olivier Matthys
És ez nemcsak az európai védelmi képességek, hanem az európai gazdaság szempontjából is nagyon fontos kérdés. Ha ezek a pluszmilliárdok valóban az európai védelmi ipar hatékony fejlesztésére mennek el, akkor Európának van esélye arra, hogy a védelmi iparban az Egyesült Államokhoz mérhető szereplővé nője ki magát a globális piacon – és egyben valóban és jelentősen csökkentse a saját függőségét az amerikai védelmi ipartól.
Amennyiben a hatékonyság növelése nélkül, illetve jelentős részt importból fokozza Európa a védelmi képességeit, az hosszú távon alig fogja az európai GDP-t gyarapítani, az adósságokat viszont igencsak megdobja. Ha viszont ebből a pénzből egy valóban, szinte minden területen versenyképes európai védelmi ipar jön létre, és hozzá komoly és releváns infrastrukturális, kutatás-fejlesztési befektetések történnek, akkor az GDP-százalékokban mérhető növekedést hozhat az európai gazdaságoknak.
Ez már csak azért is nagyon fontos kérdés, mert jelenleg a felmérések szerint az európai lakosság nagyobb része támogatja a védelmi kiadások emelését. Ha azt látja a közvélemény, hogy ebből valós fejlődés és valós képességek lesznek, akkor ez várhatóan így is marad. Ha viszont éveken át elhúzódó, túlárazott beszerzések, a szereplők és államok közti marakodás, a bürokrácia mocsarában elsüllyedő hangzatos célok uralják majd a híreket, akkor ez a támogatás gyorsan eltűnhet, és a most a program mögé beálló kormányzati szereplők komoly politikai árat is fizethetnek a fiaskóért.
A cikk alapjául szolgáló adás itt is megnézhető, benne részletesebb adatokkal és azok forrásaival:
