A szorossá vált német választási kampányt mindenhol komoly figyelemmel követik, Németország gazdasági és politikai jelentősége folytán a következő szövetségi kormány politikája jelentős befolyásoló tényező Európa minden országában. Különösen vonatkozik ez ránk. A magyar gazdaságról köztudott, hogy számos ágazata szorosan kapcsolódik a német gazdasághoz, a konjunktúraciklusok meglehetősen egyformán mozognak. Ha ott lényeges gazdaságpolitikai váltás következne be, az önmagában erősen kihatna a mi üzleti folyamatainkra és a politikai klímára is. A német politika hosszú idő óta, a rendszerváltozást követőn egyértelműen, de azután is egészen a legutóbbi időkig a magyar fejlődés támogatója volt. Személyesen Angela Merkel fontos kérdésekben kedvezett a magyar partnereinek, miközben elkerülte a túlzottan erős beleszólást, a protektori szerepet.
Az európai közvéleményben Németországról és annak európai aktivitásáról alapvetően pozitív kép alakult ki, noha a pénzügyi fegyelem melletti kiállásával kemény konfliktusokba is került, mint a görög csődveszély esetében a 2008-as válságot követően. Figyelemreméltó, hogy a bizalom éppen a magyar közvéleményben a legerősebb egy friss nemzetközi felmérés szerint. Arra a kérdésre, hogy ha Németország vezető helyzetbe kerül, vajon az európai érdekeket képviseli-e, a magyar válaszadók fele bizalmát fejezte ki; ez a legmagasabb érték a megkérdezett tizenkét ország között a European Council on Foreign Relations adatai szerint.
A német szerepvállalás iránti jelentős társadalmi bizalomban a német politikai osztály nagy többségére jellemző európai elkötelezettség mellett bizonyosan szerepe volt Merkel kancellár személyének. Tizenhat éves szolgálata során hozott bátor belpolitikai döntést, mint a német atomerőművek leállítása ügyében, de inkább óvatos kompromisszumokkal igyekezett előrevinni a folyamatokat, különösen az európai színtéren. Sok kritikusa szerint viszont az unión belüli ellentétek elsimítására való törekvése tette lehetővé a magyar, majd a lengyel politikai vezetőknek a jogállami normák fellazítását, a fontos európai értékektől való elfordulást. Távozása ezért is foglalkoztatja az elemzőket, döntéshozókat. A magyar politikusokat is: kik reménykedve, kik aggodalommal tekintenek a német kormányváltás elé.
Az bizonyos, hogy a mai német csúcspolitikusok között senki sincs, aki annyi megértéssel, empátiával tekintene a kelet-közép-európai térség ellentmondásos viszonyaira, mint Merkel, aki Kelet-Németországban nőtt fel.
Ő valóban sokszor nyújtott segítséget a magyar politikusoknak nehéz pillanatokban: támogatta a magyar kormányt a 2008-as pénzügyi válság idején, türelmet mutatott a 2010 utáni igen ellentmondásos kormányintézkedések iránt. A legdrámaibb pillanat a 2015-ös menekültválság idején következett be, amikor - szemben a nálunk elterjesztett mítosszal - nem a magyar állam védte meg a Nyugatot a borzasztó polgárháború elől menekülő szírek és hozzájuk csapódók áradatától. A feladatra felkészítetlen magyar határőrség a menekülőket érdemi ellenőrzés, szűrés és ellátás nélkül átengedte; Angela Merkel személyes döntésével előzött meg egy kifejlődő humanitárius katasztrófát, amikor a Keleti pályaudvaron feltorlódó és elkeseredett tömegnek szabad belépést garantált Németországba.
Személyét éppen a magyar viszonyokhoz való úgymond túl pragmatikus viszonyulása miatt éri gyakran kritika. Amíg a magyar kormánypárt az Európai Néppárt (EPP) parlamenti csoportjának tagja volt, az Orbán-kormány elítélhető intézkedéseit csak óvatosan vitatta; sokan közvetlen rövidtávú politikai haszonszerzést láttak ebben.
A helyzetet végül az zárta le, hogy a Fidesz kikerült az EPP-ből. A másik vonatkozás, amelyben gyakran elmarasztalják: a nagy német cégek, elsősorban az autóipari nagyvállalatok érdekeinek túlzott, elvtelen képviseletét vetik szemére.
Az előbbi valószínűleg helytálló kritika, az utóbbi - ami jelen elemzésünk témájához szorosan kapcsolódik - túlzó vagy egyoldalú. A magyar politikai vezetés maga mélyítette el a szoros ipari függést. Ez egyfelől a magyarországi ipari termelés, kivitel gyors növekedéséhez, szép makrogazdasági számokhoz vezetett. Másrészt viszont kockázati tényező is a német relációtól való függés ténye és erőssége, aminek ismert gazdaságföldrajzi, iparszerkezeti előzményei vannak, ám a mostani arányok kialakulásába erőteljesen belejátszott a 2010 utáni magyar „újraiparosítási” ideológia is.
Így vált nálunk kritikus kérdéssé, hogy milyen irányváltozást hozhat a Merkel utáni német kormányzat, valamint, hogy az európai, azon belül a német gazdaságban mutatkozó szerkezeti változások várhatóan hogyan hatnak ránk. Nos, egyaránt azonosíthatók viszonylag fix tényezők, hangsúlyeltolódások és jelentős változások.
Ami nem változik: a német gazdaság továbbra is a legnagyobb Európában, és földrajzi közelsége miatt erős gravitációs hatást fejt ki Magyarországra. Az Eurostatnak a 2020-as bruttó hazai termék (GDP) tagországi adatai alapján készített ábrája roppant szemléletesen mutatja meg a magyar helyzetet, a szomszédos és közeli gazdaságokhoz viszonyítva: amit magyar nemzetgazdaságnak mondanak, az szerény alkotóeleme a nagy európai gazdasági térnek.
Ebből következően naiv az a felfogás, hogy a BMW vagy a Volkswagen zsebre vágja a német politikát. A dízel-botrány politikai kezelése sem ezt mutatta. Az autógyárak, és általában a nagyvállalatok politikacsináló képességét eddig is túlbecsülte a politikai közvélemény, most pedig különösen gyengülni fog a befolyásoló képesség. A környezeti ügyek iránti általános elkötelezettség még a vállalkozási ethoszt hagyományosan támogató pártokban is megerősödött. A konzervatívak (CDU) politikai felfogásának középpontjában egyébként is a Mittelstand áll: a polgári középosztály, a közepes méretű vállalkozások világa.
A Zöldek különösen kritikusak tudnak lenni a nagyvállalatokkal. A szociáldemokraták pedig a szakszervezeti hátterük folytán leginkább a hazai foglalkoztatás felől nézik a gazdasági kérdéseket, az iparpolitikát.
Az a politikai hangulatváltozás, amely a német politikában most lezajlik, egyáltalán nem erősíti az Orbán-kormány kedvenc német nagyvállalatainak otthoni politikai súlyát. Itt, ha van változás, az a gépipari ágazatok, energetikai cégek, és talán a banki, biztosítási ágazat belpolitikai súlyának némi mérséklődése lesz, amivel együtt jár az innovációs kultúrát hordozó tevékenységek, az egészségipar, a humán szolgáltatások gazdasági súlyának és így társadalmi erejének további gyarapodása.
Ami viszont lényeges változás: a német gazdaságpolitikai gondolkodásban is felerősödött a túl távolra kiszervezett tevékenységek közelebbre hozása. A ’közel’ jelentheti az EU egyéb tagállamait is, de magát Németországot is, amire a Bosch új, robotizált drezdai chipgyártó üzeme a legújabb példa. Ilyen nagyfokú digitalizálás mellett a közvetlen élőmunka költsége már sokkal kevésbé számít, mint akár a 2000-es évek elején, holott akkor is erősen automatizálták a gyártást. Nem lehetetlen ennek ellenére magyar telephelyeknek bekerülniük a német gazdaság „reshoring” jellegű termelés-visszaáramlási folyamatába, de immár az olcsó bér nem ipartelepítési tényező. Ami dönt, az a jó logisztika, az élhető mikrokörnyezet, a hálózati hatás, a szakember-ellátottság, a politikai stabilitás és az általános miliő.
Ahol viszont bizonyosan változik a német politika, az a keleti (és déli) tagországok korrupciós ügyei iránti keménység. Az euroszkeptikus erők Németországban is megerősödtek, és így sokkal nehezebb elfogadtatni a választókkal más tagországok támogatását. Ez egyébként minden nettó befizető tagországra igaz, de az elért magas transzparencia-szint miatt a németek különösen érzékenyek a közpénzek tisztességtelen felhasználására. Mindez a gyakorlatban azt is jelentheti, hogy amíg a magyar kormány nem mutat határozott együttműködési készséget a korrupció elleni fellépés területén (így az EPPO-hoz való mielőbbi csatlakozással), immár nem számíthat olyan megértő elbánásra, mint a merkeli tizenhat év első kétharmadában.
Kevéssé világos – mivel a választásokon kialakuló erőviszonyoktól nagymértékben függ – az új német szövetségi kormány európai politikája: lesz-e igazi eltökéltség a közös európai fellépést igénylő régebbi és újabb ügyekben (klímapolitika, védelmi politika, közös járványügy, az európai technológiai szuverenitás megteremtésének megalapozása), vagy csak részleges reformokba kezd bele az új vezetés. Ha az első utat választja, akkor különösen kemény ütközések következnek be azokkal a tagállamokkal, amelyek kormánya a nemzeti szuverenitásra hivatkozva kívánja megőrizni magában a lehetőleg háborítatlan helyi uralmat.
A Budapesti Értéktőzsde (BÉT) részvényindexe a mínusz 1,77 pontos nyitás után emelkedett szerdán kora délutánig. 
