A magyar kormány mind több lényeges geopolitikai ügyben foglal állást az uniós többséggel szemben; arra is volt példa, és nem is egy, hogy kizárólag a magyar ellenvélemény hiúsította meg az egyhangú állásfoglalást.
A konfrontációs viselkedés politikai hozamait és kárait nehéz megtippelni, itt nem is vállalkozzunk rá. Akár amellett is lehetne érvelni, hogy a gyakorlatban sokkal kisebb a jelentősége a felvett politikai stílusnak, mint ahogyan az a médiában megjelenik. Valóban, az éles politikai szóváltás sokszor azonnal feledésbe merül, amint újabb zajok és izgalmak jelennek meg. Gyakori, hogy a politikus a hazai közönség érzelmeire játszik valamilyen ügyben, és ezt a külső partnerek is tudják, ha egyáltalán eljut hozzájuk a helyi érdekű ügy körüli zaj. A követségek ugyan jelentik haza az érdes megszólalásokat, de amíg tett nem követi a szót, az ügy szűk belső nyilvánosságon belül marad. Olyan is megesik, hogy a nyilvánvaló támadásra sem reagál a címzett: amikor 2011-ben az Orbán-kormány a Nemzetközi Valutaalapot nevesítve támadta, az IMF vezetése elengedte a füle mellett a vádakat. Egyébként sem Magyarország volt az egyetlen, ahol politikusok a népszerűtlen IMF-fel szembeni fellépésből igyekeztek a hazai népszerűségüket növelni.
Az üzleti körök sem arról ismertek, hogy a politika világának minden rezdülését figyelnék. Elemzők gyakran elmondják, hogy a jelentős befektetői döntésekben vagy a külkereskedelmi tranzakciókban vajmi kevés szerep jut az aktuális kormány nem-gazdasági taktikáinak. A cégek, emberek közvetlen anyagi érdeke bizony nagyon erős tud lenni; napfényes országokba akkor is dőlnek a nyugati turisták, ha a helyi viszonyok távolról sem felelnek meg a szabadelvű demokratikus normáknak.
Ám mégsem teljesen következmények nélküli a politikai viszonyok romlása. A negatív hírek idővel elérik az üzleti döntéshozók figyelmét, és óvatosabbá válhatnak egy adott ország, régió iránt. Most különösen érzékeny időket élünk, amikor a társadalmak felfokozott érzelmi állapotban vannak. Az elvileg érzelemmentes, racionális üzleti döntéshozók pedig többször láthatták eddig is, hogy az indulatos politikai szavak nyomán a közvélemény olyan irányba fordulhat, amely homlok egyenest ellentétes – miként a Brexit esetében – az üzleti racionalitás szempontjaival.
Ezek a vonatkozások elkerülhetetlenül szóba jönnek minálunk is, ahol a külföldi tőke szerepe kiemelkedően nagy, és különösen szoros kereskedelmi, technológia és pénzügyi kötelékek fűzik a gazdaságot Nyugat-Európához. A német gazdaság meghatározó súlya közhelyszerű igazság. Van, aki a múltbeli hasonlóságok alapján veszélyesen nagynak látja. Más minden politikai vonatkozástól függetlenül is kockázati tényezőnek tekinti az egy relációval szembeni nagy kitettséget. Ezen az alapon nem is érte jelentős kritika a „keleti nyitás” néven meghirdetett politikai programot: ha lehetséges profitálni a gyorsan bővülő ázsiai piacokból, akkor valóban kár lenne elszalasztani az esélyeket, és közben mérséklődhet a német ipartól való túlzott mértékű függés.
Ugyanakkor kezdettől zavaró volt, hogy a gazdasági nyitás meghirdetésével együtt mind erőteljesebb lett a Nyugattal szembeni kritika. A kormánymédiában immár visszatérő toposz a „hanyatló, dekadens Nyugat”. Ez ideig a magyar társadalomnak az Európai Unió iránti döntően pozitív viszonyulását nem tudta felülírni a közmédia beállítottsága, mégis feltűnő az EU negatív színben való beállítása, a „brüsszelezés”. A hazai megszólalások könnyen eljutnak a szövetségeseink politikai elitjéhez, az ottani médiához, és a viszony romlása nem kerülheti el az üzleti döntéshozók figyelmét sem.
Az egyik legutóbbi eset az a levélváltás, amely Mikulás Dzurinda volt szlovák miniszterelnök és Orbán Viktor között zajlott. A magyar miniszterelnök Dzurindával sajátos módon szamizdatnak nevezett közleményben vitázott, holott neki, kormányának, pártjának és támogatói köreinek igen széles média áll rendelkezésére. Legutóbbi levelében a Nyugat álságos természetét hozta szóba, azzal érvelve, hogy a nyugati tőkések Magyarországról kivitt profitja nagyobb, mint az Uniótól kapott támogatás. Ebből arra következtet, hogy „súlyos veszteségeket” szenvedünk el a tagság keretében.
Nem először jön elő ez az érvelés nálunk. Sőt nemcsak kormányközeli publicisták írtak ilyet, hanem Thomas Piketty, francia közgazdász is elkövette azt a logikai hibát, hogy a Magyarországnak juttatott uniós transzfer (segély) nagyságát összemérte az itt működő külföldi tőke jövedelmével, és miután az utóbbi a nagyobb összeg, hátrányos helyzetünkről beszélt. Az eszmefuttatás azonban akkor is hibás, ha a baloldal emblematikus sztárja mondja, meg akkor is, ha más.
Több okból is hibás. Az egyik, és a kisebb, hogy a külföldi tőke fogalma összekeveredik a politikai Nyugat fogalmával, onnan egy lépés az EU. A magyar gazdaságban befektetett tőke jórészt valóban Nyugat-Európából (Németországból, Ausztriából, Hollandiából, Belgiumból) érkezett, de bőven jött amerikai, majd újabban kínai, koreai, japán közvetlen beruházás illetve kölcsöntőke is. Ezért nem logikus, hogy a sokféle külföldi gazdasági szereplő nálunk elért osztalékjövedelmét, kamatjövedelmét miért kellene egybevetni az EU agrár- és konvergencia-támogatási számaival. Mintha nekünk „kárpótlásként járna” az uniós támogatás (segély) az innen kivitt jövedelmek ellensúlyaként.
A nagyobb hiba a külföldi cégek adózás utáni jövedelmének a minősítése. Először is: külföldi (csak úgy, mint hazai) tulajdonú cégnek azért keletkezhet egyáltalán osztalékjövedelme, mert befektette a magyar gazdaságban. Kamatjövedelemre egy japán, amerikai vagy olasz bank az által tehet szert minálunk, hogy idehozta és nálunk kockáztatja a kölcsöntőkéjét.
A magyar gazdaságban a megtermelt GDP körülbelül fele származik olyan vállalattól, amely külföldi többségi vagy teljes tulajdonban áll. Ez nagy arány, a német gazdaságban a külföldi cégek ennek felét, a német GDP negyedét mondhatják magukénak. Hogy az 50 százalék sok vagy sem, már lehet gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai vita tárgya. Az bizonyos, hogy a magyar kormány igen komoly állami támogatást is hajlandó megadni nagy külföldi vállalatoknak az itteni letelepedéshez. Ha a behozott tőke hatékonyan működik, akkor nyereséget ér el, és létrejön az adózás előtti eredmény.
Sok tőkét befogadó, azaz sikeres tőkeimportőr országban a makrogazdasági statisztikában ez nagy összeg. Végül, hogy mennyi lesz az adózott eredmény, függ az adótehertől.
Itt pedig különösen hangzik a kormányzati panaszkodás a nyugatiak által kivitt nagy jövedelemről. A magyar törvényes társasági adókulcs 9 százalék, az ír 12,5 százalék, ez pedig jóval az EU átlagos nyereségadószintje alatt van. A profit kedvezményes adóztatása az Orbán-kormány döntése volt. Amint itt már megvitattuk, rendszeresen az ellen foglal állást a magyar kormány, hogy nemzetközi megállapodások keretében legyen globális minimumadó.
A lényeg tehát: osztalék vagy kamatjövedelem formájában valóban komoly summa, a GDP négy százaléka körüli összeg hagyja el az országot – azt követően, hogy a magyar bruttó hazai termék nyolcvan százaléka körüli működőtőke állomány épült itt fel (és a további tőkebevonáson erősen dolgozik a kormány).
Egy egészen más logika alapján fizet be egy tagország a közös uniós büdzsébe, és nyer onnan támogatást részben rászorultsági képlet, részben pedig pályázati sikeresség alapján. Hatalmas összegről van szó. Magyarország az uniós adófizetők jóvoltából hétévente 40 milliárd euró többletet kap. A közös hét éves büdzsé, illetve a mostani válságkezelési alap (NGEU) a tagállami politikai vezetők és a mögöttük álló hazai közvélemény támogatásával tud csak létrejönni. Nem „jár”, csak onnantól, hogy a pénzügyi keretekről és felhasználási szabályokról a tagállamok és az uniós intézmények megállapodtak – ez tehát végsősorban politikai döntés. A működőtőke be- és kifele irányuló mozgása, a hitelfelvétel és tőkepiaci ügylet viszont alapvetően az üzleti világba tartozik.
Mégis, visszatérően felmerül: miért ilyen nagy a németek súlya? A sokféle történelmi, politikai, iparszerkezeti magyarázaton túl vagy azok mellett van egy viszonylag egyszerű, de jól verifikálható elméleti alap: a gravitáció. Mint az égitesteknél, a gazdaságok esetében is érvényesül a Newton-i elv: ami nagy, és közel van, az erősen hat miránk. Ez az esetünkben a német gazdaság. Ami nagy, és távol van, az legfeljebb közepesen hat – mint Kína. Ami elég távol van, és világméretekben nem túl nagy: Oroszország, az is csak másodlagos gravitációt fejt ki. Érdemes megnézni a magyar külkereskedelem relációs adatait: Ausztria ugyan csak egy 9 millió lakosú ország, de elég gazdag és közel is van: nem nagy meglepetésre jelentős is a súlya a magyar külkereskedelemben.
Az adatok ismeretében még inkább indokolt lenne a kormánypolitikában és az állami befolyás alatti médiában annak mindennapos tudatosítása, hogy legfőbb gazdasági partnereink egyben stratégiai szövetségeseink. Vagy megfordítva: a velünk egy szövetségi rendszert alkotó országok egyben legfőbb üzleti partnereink is. A keleti, déli nyitásoknak is megvan a maguk értelme – de nem helyettesíthetik azt vonzást, amely masszív gazdasági logikából fakad, a történelmi előzményeken túl.
Vételi ajánlatot tettek az egyik uniós országban. 
