Az amerikai pénzügyminisztérium (Treasury Department) vezetője, Janet Yellen asszony, elismert munkaerőpiaci szakértő, akit korábban a FED elnökeként is megismerhetett a világ, már márciusban szóba hozta, majd április elején nagy hullámokat keltve konkretizálta az új kormány adópolitikai terveit. A minisztériuma pedig egy 17 oldalas elemzést tett közzé az adópolitikai elgondolások indoklásával.
Az adó minden demokráciában nagy fontosságú közügy. Amerikában különösen alapos törvényhozási eljárásban születik meg az adójogszabály, így lesz még elég alkalom a folyamatot megfigyelni és kommentálni. Mivel a fejlett világ legnagyobb gazdaságáról van szó, önmagában is fontos és érdekes mindaz, ami az Egyesült Államok gazdaságpolitikájában történik. Ha igaz az, hogy a gazdaságok kölcsönösen függenek egymástól, és az egyik országban bekövetkező változás kihat minden más országra, akkor ez az általános igazság különösen áll az amerikai fejleményekre. Ám most azért is okkal reagált a nemzetközi média azonnal és izgatottan a közzétett adóelgondolásokra, mert annak két lényegi vonatkozása közül a második kétségtelenül széleskörű és jelentős változást idézne elő egy sor országban, ha és amikor megvalósul.
Az első vonatkozás belföldi, már amennyire az amerikai gazdaság globális súlya mellett lehet egyáltalán a hazai jelzőt alkalmazni az olyan komoly ügyre, mint az amerikai vállalkozások adózása. Nos, a republikánus párt színeiben politizáló Trump alatt mérséklődtek a társasági adók, a hatalomváltást követően viszont a demokrata Biden-Harris kormányzat növelni akarja a cégektől származó állami bevételt. Ez idáig, mondhatni, papírforma: a demokraták rendszerint több közkiadást tartanak szükségesnek, ahhoz pedig több közbevételre kell szert tenni. A meghirdetett hatalmas infrastruktúra-fejlesztési program, amelyre mind az amerikai állapotok miatt, mind pedig konjunkturális okból valóban nagy szüksége van, nem finanszírozható kizárólag adósságnövelésből. Az új kormánynak tehát hozzá kell nyúlnia a közbevételekhez.
Az adókivetés az állami szuverenitás része, így érdemi külső beleszólásra indok, jogalap nincs más államok részéről. Persze, tehetjük hozzá rögtön, az egyik állam által kivetett adó mértéke vagy az adózási eljárási módja közvetve a többi állam ügyeit is érinti, mert az országok ebben a vonatkozásban is kihatnak egymásra. Az egyébként szuverén országok közötti adópolitikai viszony viszont sokféle lehet: együttműködő, semleges, és versengő is.
Az államok közötti verseny azonban az általános adómérséklés irányba hat, mivel a tőke mobil, a cégek bizonyos mértékig megválogathatják működésük helyszínét. Főleg az egyidőben több piacon jelen levő nagyvállalatok (a transznacionális cégek, a köznapi nyelven: multik) elég nagy szabadsággal mozgathatják az országok között az elért jövedelmeiket, és nyilván aktívan keresik a kisebb adóteherrel járó országokat. Így aztán a cégek számára kedvezőbb adókörülményeket ajánló államok előnyre tehetnek szert a tőkét erősebben adóztatókkal szemben. Ebből fura következmények fakadnak: a kormányok ahelyett, hogy a számukra bevételt jelentő adók kulcsainak a növelésén mesterkednének, inkább a szomszédokhoz képest mérsékelnék az adókulcsokat.
„Verseny lefele” – éppen ennek akarna véget vetni a Treasury Department másik fontos javaslata: legyen nemzetközi adómérték-minimum.
Itt aztán azonnal érdeksérelmek lépnek fel. Van olyan ország, ahol a kormányzat előnyös (értsd: alacsony szintű) adózással csábítgatja a nemzetközileg elég mobil vállalkozói tőkét betelepülésre, bennmaradásra. Az ilyen országokra nézve az amerikai kezdeményezés a súlyos bevételkiesés lehetőségét hordozza. Az amerikai dokumentum meg is nevezi a hét legjelentősebb adóparadicsomot, ahova előszeretettel jelentkeznek be amerikai cégek is „adóoptimalizálás” céljából – magyarán, hogy ne kelljen sok adót fizetni. Ezek: Bermuda, a Kajmán-szigetek (Cayman Islands), Írország, Luxemburg, Hollandia, Szingapúr, Svájc.
A felsorolásban nem található hazánk, pedig a vállalatoktól beszedett adó mértékét tekintve hazánk is adóparadicsom. Ezt veszi el tőlünk az amerikai kezdeményezés? A kormányoldali médiában már erős szavakkal illetik ez az „újabb amerikai merénylet”. Mielőtt az érzelmek hőfoka a plafonig emelkedne, nézzünk rá a helyzetre és a várható folyamatokra.
Az adóemelés mértéke mérsékelt
A vállalati nyereségadó adófilozófia indoka az, hogy a cégek tartósan nyereséges működéséhez előfeltételekre van szükség, ezeket pedig az állam tudja megadni olyan közjavak formájában, mint amilyen a közbiztonság és a jogrend fenntartása, az egyéni alapon nem kifizetődő, ám fontos infrastruktúra működtetése – ami sok pénzbe kerül. A vállalkozó számára persze minden kifizetett adócent kiadás, amely csökkenti a nála maradó nyereséget, de nemzetgazdasági szinten más a helyzet. Részben azért keletkezik egyáltalán nyeresége a vállalkozónak, mert neki csak az üzleti kockázatokkal kell megbirkóznia, míg adottnak veheti, hogy épültek utak és hidak, van mindig áram, úton levő áruját nem szedik el a kalózok, neki nem kell védelmi díjat fizetni az utcai bűnözők számára, amennyiben az állam kielégítő rendet tart fent. Sőt az államhoz befolyó pénzek egy része azonnal megjelenik keresletként: csatahajótól irodaszerig sok mindent vásárol is az állam.
Fel lehet akár sajátos biztosítási díjnak is fogni az adófizetési kötelezettséget: az egyén és a cég a jövedelmét megosztja a közösséggel, ennek fejében szolgáltatást kap. A kettő összefügg. „Olcsó államnak híg a leve” – valóban léteznek olyan államok, amelyek nem képesek kikényszeríteni a megfelelő működésükhöz szükséges bevételt, másfelől persze az egyéni élet és üzleti működés feltételei olyanok, amilyenek. Ez a fejlődő világban bizony gyakori. A kifejlett piacgazdaság és demokrácia viszonyai között viszont sokkal többet vár el egyén, cég egyaránt az államtól, és tudomásul is veszi, hogy mindennek ára van.
Az amerikai társasági adószint jelzi az idők során kialakult „társadalmi biztosítási viszony” jellegét: elég nagy a nominális adókulcs.
source: tradingeconomics.com
A Biden-kormány a jelenlegi 21 százalékról 28 százalékra készül emelni a hivatalos adókulcsot, ami ránézésre komoly szigorítás. Azonban, és ezt el is mondják a kibontakozó és nyilván sokáig zajló politikai viták során, a javasolt szint sokkal lejjebb lenne, mint az ez elmúlt évtized átlaga. Ráadásul az adóemelés nem önmagában és önmagáért következik be, mivel a többletpénzt nem magára költi a kormányzat: az 1900 milliárd dollárosra méretezett infrastrukturális fejlesztési program hatalmas megrendeléseket fog generálni.
A tényleges adóteher meglepően csekély az amerikai cégeken
A törvényes adómérték azonban, amint ezt minden vállalkozó jól tudja, csupán egy a sokféle adótényező között. Az adóalap kiszámítása, a kedvezmények számbavétele bonyolult folyamat, egy egész iparágat tart életben, és nagyon is sikeresen, mármint az adótanácsadókra nézve. Kevésbé az amerikai állam számára: a gyakorlatban a cégek effektív adókulcsa 8 százalék alatt marad. Az adóleírások, a veszteségek elszámolása, a különféle állami kedvezmények rendszere csökkenti a tényleges adóterhet, tovább szerepe van ebben a nemzetközi adóversengésnek is.
Így alakult ki az a helyzet, hogy az amerikai központi költségvetésnek túlnyomó hányada a munka, nem pedig a tőke adóztatásából fakad. Az USA adatai valóban szélsőségesnek számítanának – ha nem lenne az OECD országok között ott hazánk és Lettország is.
A fejlett, sőt a velünk egy szinthez tartozó európai országok között eleve másodlagos súlyú a közvetlen vállalati nyereségadó mint állami bevételi forrás, de az arányok azért itt is számítanak: a magyar adat roppant csekély. Valószínűleg még meghökkentőbb lenne a kép, ha hazánk mutatói mellé odakerülnének a vállalatoknak nyújtott szubvenciók. Mindenesetre a magyar állami fenntartásának terhei döntően és alapvetően a munkavállalóktól és a fogyasztóktól származnak. Ehelyütt nem kerül most sor a magyar adópolitika (és az azzal szorosan összekapcsolódó szociálpolitika) taglalására, csupán egy vonatkozás tartozik ide: a magyar kormány a vállalatok adóterhelésének a nemzetközi szint alatti mértékét büszkén vallja és gazdaságpolitikai stratégiája részének tekinti.
Nemcsak a magyar pozíció ilyen; Írország ismert módon régebb óta felzárkózásának egyik eszközeként tekint a tőkejövedelmek, vállalati nyereségek visszafogott adóztatására. Néhány jómódú európai állam még kevésbé áttekinthető módon él ezzel a nem-kollaboratív módszerrel. Mert ne áltassuk magunk: a nemzetközi szinthez, valamint az adott állam által nyújtott szolgáltatásokhoz képest mélyen tartott vállalati adókulcs nemcsak az adott ország területén bejegyezett és működő cégeknek nyújt közvetett dotációt (amelyet a többi adófizető áll). Emellett elterel adóbevételt az olyan államoktól, amelyek ennél magasabb hányadban húzták meg a közköltségekhez való vállalati hozzájárulás mértékét.
Miután az effektív adóteher a kedvezmények, visszatérítések és esetleg egyéni alkuk révén jócskán eltérhet a hivatalos adóráták alapján elvileg keletkező adóelvonástól, itt még egy további problématömeg is fennáll: a transzparencia hiánya. Nem ok nélkül erőlteti számos európai ország a közös európai adóalap-számítás bevezetését – legalább lehessen látni, hogy mekkorák is az elvonási arányok eltérései az európai gazdasági térségen belül.
Mi lesz a nemzetközi adóharmonizációs kezdeményezéssel?
Rövidtávon nem sok. Az adózás a nemzeti szuverenitás része, és annak csorbítását nem fogadják el a kormányok. A szuverenitás közös gyakorlása viszont már más ítélése alá esik; láthattuk a vámok kivetése terén, hogy korábban a GATT, most a WTO léte alapvetően milyen jelentős változást hozott a világgazdaság működésébe. Az OECD-tagságból is komoly fegyelmező hatás vezethető le.
Az EU keretén belül pedig különösen visszás, ha valamelyik ország a szomszédjai, a társnemzetek terhére akar némi versenyképességi többletet elérni az indokoltál kisebb adószint révén. Ennyire integrált gazdasági térségben zavarja a verseny tisztaságát a jelentős adóteher-különbségek léte. Ha arról van szó, hogy valamelyik fejletlen országban keveset nyújt az állam, és ezért kevesebbet is igényel a létrehozott új értékből, akkor rövid távon indokolható a kisebb adókulcs, noha az igazi megoldás az állam működési rend felerősítése, nem pedig a máshol megszokottnál kisebb adómérték leszállítása lenne. A tartalmi, érdemi és hosszú távú megoldás a szellemi tőke megerősítése, a jó infrastruktúra, a korrupciómentes közélet, a hatékony államigazgatás.
De lehet-e érvényt szerezni ennek a logikának? A német kormány és más nettó befizetők már eddig is észrevételezték, ha társnemzetek a többiek adóalapjait csorbítva ajánlanak nagyvonalú elbánást az üzleti világ szereplőinek.
E téren tehát több mozgás indult el, különböző irányból és indokkal. Az amerikai kezdeményezés tesztje az, hogy az Egyesült Államok visszalép-e azokba a fórumokba, amelyekből egy ideje kimaradozott, és aktivizálja-e magát az utóbbi időkben negligált szervezetekben. A globális kulcsnak csak akkor van tényleges gazdasági hatása, ha nemzetközi szinten jön létre megállapodás a mértékekről, és a betartatásnak is van valami mechanizmusa. Majd meglátjuk. Azt érezni a világban, hogy erős a szándék a nagy transznacionális cégek megadóztatására is. Ezek között a legeslegnagyobbak történetesen amerikaiak. Nem lesz egyszerű e téren közös platformot találni.
Aki tehát megijedt Biden kezdeményezésétől, jó időre megnyugodhat. Aki pedig azt reméli, hogy az indokolatlan és konfúz adóviszonyokat ésszerűbb és méltányosabb rend váltja fel, legyen igen türelmes.
Az Alteo rendkívüli osztalékot fizet.
