Ha a koronavírus-válságot megelőző években jön ki a KSH ilyen februári inflációs adatokkal, akkor az ember bólint, legfeljebb azon húzza fel a szemöldökét, hogy az unalmasnak számító februárban a januárihoz képest átlagosan 0,7 százalékkal nőttek az árak. Ma már ugyan nem annyira jellemző az általános januári átárazás, de mégis inkább az év eleje az érdekesebb a tartós fogyasztási cikkek árának, a szolgáltatási tarifáknak az alakulása szempontjából. Februárhoz képest kissé nagy az index.
De most nem gyors növekedésű, „békebeli” időket élünk. A vírusválsággal küzdő magyar gazdaság árviszonyait vetjük össze a 2020 februári helyezettel, így kell megítélnünk a három százalékot meghaladó éves fogyasztói árindexet, és az évkezdethez mért további pénzromlást. Vannak ebben egyedi magyarázó tényezők, ezúttal a jövedéki cikkek drágulása formájában, de érdemes ránézni a főbb termékcsoportok áralakulására.
Az élelmiszerek, italok árai 2020-ban hét százalékkal nőttek, és eszerint most tovább drágultak. A korábbi években a tartós fogyasztási javak (elektronikai cikkek, autók) tartották féken az áremelkedési ütemet az erős importverseny viszonyai között, mivel ezeknek, valamint a ruházati termékeknek az árszintje nem igen növekedett. Most azonban nem segítettek a tartós cikkek.
Megdrágulásukban bizonyosan nagy szerepe volt a forint tartós és jelentős értékvesztésének. Az euróval, dollárral szemben gyengülő hazai valuta szükségszerűen felfele viszi ezek árszintjét. Ekkora importfüggőség esetén egyébként minden fogyasztási területen, de kiemelten az üzemanyagok és a tartós lakossági javak esetében erős az árfolyamhatás. Természetesen a termelés folyamatokat is érinti a forintgyengülés az importált javak drágulása révén. És valóban, idén januárban 6,6 százalékkal volt magasabb az ipari árindex, mint egy évvel korábban – emögött nyilvánvalóan ott az a tény, hogy tavaly igen sokat romlott a forint árfolyama.
A másik figyelemre méltó csoport az élelmiszer. Növekedése most is meghaladja az átlagos ütemet. Mivel ezzel a termékkörrel mindenki találkozik, a napi cikkeknél tapasztalt áremelkedési ütem jelentősen befolyásolja a fogyasztói várakozásokat.
Kimondható tehát, hogy jelen van és minden bizonnyal velünk is marad az infláció, hacsak...
... a forintvaluta utóbbi időkben elszenvedett értékvesztését vissza nem korrigálja a valuta erősödése. Ahhoz azonban az MNB kamatpolitikájának módosítása lenne szükséges.
Csakhogy a jegybank, melynek vezetése nem titkoltan a gazdasági növekedés szempontjait tartotta szem előtt döntéseiben, a nyilvánvalóan túlfűtött időszakokban sem törekedett egyensúlyi kamatokra, vagyis amelyek mellett nem érvényesül inflációs nyomás, és nem gyengül tendenciaszerűen a fizetőeszköz. Jelenleg viszont valóban rászorul a gazdaság a laza monetáris politikára és a támogató költségvetési politikára, hiszen jóval a potenciális termelési szint alatti a jelenlegi kibocsátás. Ilyenkor tényleg indokolt a jegybanki kamatszint mélyen tartása. Ezzel viszont odavész az inflációt féken tartó gazdaságpolitikai eszköz. Sőt a növekedési szempontoknak alárendelt jegybanki felfogásból egyenesen következik a tartósan gyenge és a későbbiekben is gyengülő forint-árfolyam, holott abból újabb áremelési impulzus fakad.
A hivatalos megszólalók arra mutatnak rá, hogy az index még így sem lépi túl (egyelőre) a jegybank középtávú 3 százalékos inflációs középértékéhez adott egy százalékkal a négy százalékos felső határt: nem lépett ki a tolerancia-sávból, nincs tehát döntési kényszer. Ez formailag így van, noha a maginfláció már meghaladta a 4 százalékos értéket – de az MNB a fogyasztói árindexre hivatkozik.
Ám ehhez két megjegyzést kell tenni.
Az egyik: a sok évvel ezelőtt kitűzött 3 százalékos inflációs cél már annak idején sem volt túl ambíciózus, és ma már a legnagyobb a térségünkben.
Amikor pedig a célértékhez plusz és mínusz egy százalék toleranciasávot rendeltek, ezzel az intézkedéssel az árstabilitás fogalmát egészen a 3,99 százalékos fogyasztói árindexig felengedték, ráadásul olyan időszakban, amikor gazdaságszerkezeti okokból történelmi mélypontra süllyedt az európai infláció.
Másodszor pedig az árszint alakulásának megítélésénél nem lehet elvonatkoztatni az általános gazdasági helyzettől, a konjunktúraciklus állapotától.
Pörgő gazdaság mellett a három százalék a „kissé sok, de elmegy” kategóriába esik; ugyanilyen árindex igen magasnak számít stagnálás vagy recesszió esetén, amikor a tényleges output jóval a potenciális szint alatt van, azaz a gazdaságban kihasználatlan kapacitások gyűlnek fel, a lakossági fogyasztás gyenge, vagy egyenesen csökkenő. Ilyen volt 2020: a magyar GDP csökkent 5 százalékkal, a lakossági fogyasztás is jócskán elmaradt a megelőző évitől.
2020 recessziós év volt a legtöbb tagállamban, így nem csoda, ha az EU átlagos éves inflációja az éves egy százalék alatt maradt. Ehhez kell hozzámérni a magyar (meg a cseh, lengyel) inflációs indexet. Nem véletlenül olyan országokról van szó, amelyek még nem szánták el magukat az euróövezeti belépésre, illetve (mint a magyar esetben) nem is lennének képesek teljesíteni a belépési ismérveket, ezek között az infláció féken tartását. Ugyanakkor nyitott, kis gazdaságként különösen ki vannak téve a külső gazdasági és pénzügyi hatásoknak, nemzeti valutájuk nehéz időkben sokat veszíthet értékéből. Ez történt tavaly, és bizony a spekulációnak továbbra is ki vannak szolgáltatva a visegrádi hármak, közöttük pedig leginkább éppen hazánk. A gyenge valuta pedig tovább gerjeszti a pénzromlást, amíg valamikor és valahogyan meg nem törik ezt a veszedelmes kört.
Folyik a találgatás elemzői körökben, hogy az MNB már most márciusban tesz-e lépést a negatív folyamatok lefékezése érdekében, vagy sem. Hamarosan meglátjuk. Annyi bizonyos, hogy a tavalyi komoly recesszió és a mostani elhúzódó kilábalás közgazdasági viszonyai mellett túl nagy a pénzromlás üteme, és ezt érzik az emberek, tudják a gazdasági szereplők, nyilván észlelik a nemzetközi és hazai pénzügyi körökben is. Kockázatos szakaszba kerültünk – ismét.
Több bevételt várnak. 
