Volt is mivel: a felmérésből kiderült, hogy hazánk tavaly egy országot sem utasított maga mögé az Európai Unióban a korrupciós listán. Transzparens, azaz tisztességes és átlátható viszonyok leginkább Európa északi országait jellemzik. A valamikori tervgazdaságok között e vonatkozásban is nagyok a különbségek: Észtország lényegében skandináv jellegű, hosszabb távon javultak a litvánok, lettek pozíciói. Található viszont romló pontszám és így előnytelenebb nemzetközi helyezés is: ilyen eset a lengyel, de főként – ami nekünk a legfontosabb – a magyar.
Hogy a hazai korrupciós viszonyok rosszul alakulnak, az csak annak újság, aki szántszándékkal elzárja magát a valóság tényeitől, vagy ideológiai magyarázatot talál arra, hogy amit mindannyian látunk, az nem korrupció, ha pedig mégis az, akkor annak magasabb rendű okai vannak. Esetleg az szokott még elhangzani, mint rossz vizsgajegy esetén gyakorta, hogy hibás a mérce vagy pikkel a tanár. (Relatív javulás esetén ilyet nem hallani).
Az egyszerűbb ügy a mérés. A komolyabb és fontosabb kérdés, hogy mi a jelentősége a korrupciós mutató alakulásának.
Benchmark. Ezen a néven immár rendszeresen jelennek meg anyagok a Privátbankár.hu és az Mfor.hu oldalán. A jegyzetsorozatban neves szerzőket kértünk föl arra, hogy oldalainkon közöljenek hiteles, iránymutató, igazodási pontnak, viszonyítási alapnak - azaz benchmarknak - szánt írásokat aktuális közéleti, politikai, gazdasági témákban. Ezek valójában már nem is választhatók szét, hiszen minden, ami politika, az egyben gazdaság és közélet is a XXI. században.
Kezdve a méréssel, sokszor elmondják, hogy ez csak vélemény, szubjektív dolog, érzékelés, amint a mutató neve is jelzi: corruption perception index (CPI), azaz korrupció-érzékelési mutató. Az valóban igaz, hogy a mutatótól nem lehet olyan pontosságot elvárni, mint hivatalos adatgyűjtéseknél, mert a vétek és bűn esetén erős a látencia, a vizsgáló szem előli rejtezés. Azt viszont sokan tévesen gondolják, hogy a mutató a közvélemény érzéseit mérni, és hogy nincs nálunk újabban több korrupció, „csak többet beszélnek róla”. Nem így van; a korrupció elterjedtségéről, megítélésről, a megismert esetek jelentési hajlandóságról készülnek közvéleménykutatások, értékvizsgálatok, a CPI azonban más. Minden országban a TI jól kidolgozott módszerét követve a gazdaságot közelről ismerők széles körétől származnak az információk a tényleges üzleti gyakorlatról. Ezek alapján foglalják pontszámba az adott ország viszonyait, így áll elő a nemzetközi sorrend.
Ám érdekel-e bárkit is az üzleti életben, a pénzpiacon, hogy mennyi a CPI-mutatónk és hányadik helyen vagyunk a glóbuszon? Ez a kérdés hasonló formában feltehető a Világbank "Doing business" mutatója vagy a kormányzati működés hatékonysági indexe (World government indicators - WGI) kapcsán. Az előbbi azt méri fel, szintén kialakult, nemzetközileg tesztelt mutatókkal, hogy könnyű-e az adott országban üzletbe fogni, leróni az adókat, betartatni a szerződéseket, per végéig eljutni. Az utóbbi a jogbiztonságot, az állam szabályozási színvonalát, az állami szolgáltatások minőségét méri, szintén kiforrott nemzetközi módszertan alapján, számos szakértő bevonásával.
Hogy számítanak-e? Persze, azért is készítik el komoly munkával. A közzétett mutatószámok persze csupán adalékok, amelyek nyújtanak bizonyos támpontot annak, aki még nem járatos az adott országban. Komoly ügyletbe nem ugrik senki előzetes tájékozódás nélkül. Van, aki bele sem kezd üzletbe korruptnak elkönyvelt országban. Ám az üzletemberek többsége realista. Belép nehéz piacra akkor is, ha a helyi kapcsolatai emlegetik az "alkotmányos költséget". Többlet-költség ez, persze, amit majd az árazásban is érvényesíteni kell. Az üzlet az üzlet, csak éppen annyival drágább így, mint lenne transzparens országban.
Ne áltassuk magunkat: amikor egy ország tőkevonzó képességéről van szó, akkor abban az infrastruktúra állapotán, a munkaerő rendelkezésre állásán és költségein, az adómértéken kívül egyértelműen benne van a korrupciós kockázat is, részben sajátos költségtényezőként, részben pedig reputációs rizikóként. Az ilyen országba belépő a szokásosnál nagyobb adókedvezményt vagy bőségesebb állami támogatást vár el, mintha transzparens viszonyok közé kerülne.
És ez csak a külföldi gazdasági szereplők ügye. A korrupció igazi terhe a hazai cégekre nehezedik, minálunk főként. Nem biztos, hogy a helyiek a korrupciós játszmát jobban játsszák és több kártyával, mint a külföldiek. Azok végső soron elmehetnek, sőt eleve be sem lépnek a piacra; ez a szabadság sokkal kevésbé adatik meg a hazaiaknak. Majd végül a jól korrumpálónak adott kedvezményt a többi cégnek és a fogyasztóknak kell összeadniuk a szokásosnál nagyobb adóteher formájában.
Ezt eddig is tudtuk. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a világ szép lassan ehhez is hozzászokik, lám, az olaszoknál és a Balkánon sokkal rosszabb a helyzet. Nos, egyfelől a friss adatok nem ezt mutatják: rossz náluk is, de melléjük romlottunk. És van egy új elem. Az EU-pénzek megemelt mértéke izgalmas fejlemény az európai közösségben – de nem mindenki boldog ott sem emiatt. A nagy nettó befizető országok közvéleménye aligha fogja az eddigi nagyvonalúsággal szemlélni a támogatások és kamatmentes hitelek felhasználását. Biztos, hogy a befizető nemzetek sajtójában fontos témának tekintik majd a peremvidéki országokban kibukó nagyobb visszaéléseket. Az pedig, hogy kis számú ország, köztünk hazánk, a nemzeti szuverenitás ürügyén nem vesz részt az európai ügyészségben – ez bizony a megismert adatok alapján legalább is elgondolkoztató. De mondhatjuk ön-feljelentésnek is.
Az ügy nem csekélység tehát; a CPI a mai viszonyok között kemény gazdasági adat.
Ha az Európai Unió nem védi meg őshonos nemzeti közösségeket, nem különbözteti meg őket a bevándorló közösségektől, „akkor Európa saját sírját fogja megásni”. 
Vámháború, zuhanó dollár és AI-őrület – mihez kezdjen egy magyar kisbefektető?
