Bod Péter Ákos: Németország visszatér az európai porondra – milyen erőnlétben?

Európa legnagyobb országát Merkel évei után egy ideig kellő erőt nélkülöző koalíció vezette, nem kompatibilis társadalmi-gazdasági programokkal. A zöld gondolat (Die Grünen) és gazdasági liberalizmus (FDP) egyensúlyi költségvetési logikája között eleve ellentmondás feszült, a szociáldemokrata prioritások pedig akkor sem fértek volna bele az alkotmányos deficitkeretekbe, ha a korábbi szerény szinten maradnak a védelmi kiadások. 2022 februárja után azonban minden megváltozott: többet kell költeni honvédelemre, sokba került a több évtizedes szovjet/orosz energiafüggésről való leválás. Az államháztartással szembeni többletigények és az értékkülönbségek miatt a fura koalíciót mind nehezebb volt összetartani, a társadalomban erősödött az egész rendszerrel szembeni elégedetlenség.

A gazdasági recesszió nem emiatt, hanem sokkal inkább szerkezeti okok nyomán állt be, de egyfelől az állami túlszabályozottság, másfelől a világos politikai vonatvezetés hiánya további visszafogó tényezőként hatott. Németország európai jelenléte elhalványult, mégpedig olyan időszakban, amikor a gyors külső változások agilis vezetést igényeltek volna. 2024 végére megérett a helyzet a politika világában. Hamarosan a Trump-faktor is rásegített a belső német átrendeződés felgyorsulására.

Az előrehozott, februári Bundestag-választáson a CDU/CSU pártszövetség végzett az első helyen, és 208-at szerzett a 630 képviselői helyből. Az addig kancellárt adó SPD csak harmadik lett, 120 mandátummal. A második helyre feljövő Alternatíva Németországért (AfD) a szavazatok 20,8 százalékát szerezte meg, amivel 152 mandátumhoz jutott. Az addig kormányon lévő Zöldek sokat gyengültek, 85 helyük van a törvényhozásban. A szélsőbalos Die Linke még bejutott (64 mandátum), az addigi hárompárti kormánykoalícióban részt vevő FDP viszont most nem vitte át a szövetségi parlamenti bejutás küszöbét.

Az Unió-pártok és a nagyon meggyengült SPD koalíciójának kellő mandátuma van a kormányzáshoz, az ellenzéke pedig töredezett – innen nézve elég tiszta a politikai kép. De vajon mit kezd május elejétől az új csapat a Németország előtt álló feladatokkal?

Ez a partnerek, köztük Magyarország számára is fontos kérdés. Saját manipulatív céljai miatt az Orbán-kormány igyekezett a magyar gazdasági stagnálás fő okának beállítani a német viszonyok kedvezőtlen alakulását, ami nyilvánvaló túlzás, különösen látva a térség nálunk sokkal dinamikusabb tagországait, holott azok is sok szálon kapcsolódnak a német gazdasághoz. Az viszont, hogy Németország merre halad és milyen lendülettel, valóban fontos vonatkozás a mostani rizikókkal teli időkben. 

Már a februári német választás előtt lehetett látni, hogy Németország államháztartási helyzete erős, középtávú pénzügyi korlátjai tehát nem lennének egy másfajta gazdaság- és biztonságpolitikának.

Azóta a jogi-politikai akadályok egyike elhárult: a CDU/CSU és az SPD a Zöldek támogatásával elérte, hogy még a régi parlament feloldja az úgynevezett adósságféket. A Bundestag kétharmados többséggel megszavazta az alaptörvény-módosításokat, amelyek szerint a védelmi kiadásokra nem vonatkozik a jövőben az államadósság-növelési tilalom: az új kormány az éves költségvetésből finanszírozza a GDP egy százalékáig a katonai kiadásait, afelett pedig a szükséges mértékben hitelt vehet fel. Továbbá egy hosszú lejáratú, 500 milliárd eurós, fejlesztési különalapot is létrehoztak. Abból 100 milliárd euróval a tartományok gazdálkodhatnak, 100 milliárd megy klímavédelemre és a gazdaság környezetbarát átalakítására, a többi szövetségi szintű infrastrukturális fejlesztésekre.

A koalíciós tárgyalások viszonylag gyors lebonyolítása nyomán immár látszódnak az új irányok. A CDU/CSU pártszövetség és az SPD április 9-én közzétette a koalíciós program tervezetét, benne a megállapodást arról, hogy az új parlamenti ciklus (2025-2029) alatt 150 milliárd eurót fordítanak fejlesztésekre ebből az új alapból. Talán nem túlzás feltételezni, hogy Trump/Vance sajátos világképe is inspirálhatta a koalíciós partnereket az új irányok keresésében: az eddig is ismert ipari átalakítási, infrastruktúra-fejlesztési, digitalizációs feladatok mellé új hangsúllyal került be a védelmi kiadások erőteljes megnövelése, valamint az európai szintű digitális szuverenitás kifejlesztésének gondolata.

Ugyanakkor a klímavédelem és a biztonságos energiaellátás irányzata is megmaradt; a környezetvédelmi téma sosem volt csak a Zöldek sajátja. A klímavédelmi célok a konzervatív oldalon is fontosak, a törvényi kötelezettségek is érvényben vannak.

A szóban forgó összegek jelentősek, de nem akkorák, hogy akár kínálati sokkot okozzanak, akár pedig adósságspirált indítsanak el, ahogy a viták során el-elhangzott. Amint már említettük, a német makropénzügyi viszonyok megengednek bizonyos lazítást. Ugyanakkor Németország a legtöbb európai országhoz hasonlóan évtizedek óta élvezte a „békeosztalékot”, azaz az indokoltnál kevesebbet költött védelmi célokra, elfogadva az Egyesült Államok hegemón szerepét. Ez a kényelmes helyzet több ok miatt is fenntarthatatlanná vált, a szükséges többletkiadásoknak viszont helyet kellett szorítani a költségvetési keretek között. Ugyancsak tartósan több forrást igényel az infrastruktúra, amelyre az elmúlt évtizedek pénzügyi stabilizációi során az ismerten szükségesnél kevesebb jutott.

Mindenesetre most az új megállapodásnak van bizonyos „New Deal” jellege: tartalmaz fiskális ösztönzőket, és nyithat új perspektívákat a német gazdasági szereplők számára. Azokra rá is fér, mert az elmúlt években a konjunktúraindexek (valamint a politikai közvélemény-kutatások) pesszimizmusról tanúskodtak. Eközben egyébként a tőzsdei mutatók jól alakultak. A most belépő Merz-kormányt egyelőre nem övezi nagy lelkesedés, ugyanakkor a politikai eszközei megvannak ahhoz, hogy módszeresen nekilásson a társadalomban tudatosult teendők megoldásának.

De vajon nem rontja-e vissza azonnal a várt többletdinamikát a külgazdasági körülmények mostani hektikus alakulása? Az Európára is kivetett amerikai vámok nyilván különösen hátrányosak a nagy exportőrök számára, mint amilyen Németország is. Vajon a kivitelre épülő gazdasági modell miként teljesít a nagy világkereskedelmi felfordulások idején?

Nézzük, hogy milyen pályát valószínűsít a Kiel-i kutatóintézet.

Magyar szemmel ismerős a növekedési minta: a post-Covid években (2023-2024) elnyúló recesszió, amelyet majd idővel mérsékelt növekedési időszak követ. Ám, eltérően a magyar viszonyoktól, a német monetáris-fiskális keret rendben van, sőt robusztus. Az infláció ténylegesen visszatért arra a szintre, amelyet az Európai Központi Bank hivatalosan is árstabilitásnak tekint: a fogyasztói árak éves 2 százalékos növekedése. A költségvetési egyenleg a megelőző években és az idén is eleget tesz a Stabilitási és Növekedési Paktumban megállapított 3 százalékos GDP-arányos határértéknek. Majd csak az Alaptörvény mostani változtatásával megengedett többletköltés miatt lépi túl Németország a határértéket 2026-ban; de még így is a jobbak között marad a német deficit-arány. Az államháztartás bruttó adósságállománya ugyan eleve meghaladja a 60 százalékos normát, és 2026-ban a ráta tovább emelkedik, de még így is jóval az EU-átlag alatt marad.

És ami a fő: az államadósság finanszírozása csekély teher a szövetségi köztársaság büdzséjében. Jelenleg a tízéves államkötvényt (Bund) 2,5 százalékos hozamszint mellett lehet kibocsátani. Ez nem is említhető egy lapon a magyar államkötvények kamatkondícióival (a hasonló magyar papírt az Államadósság Kezelő Központ 7 százalékos forinthozam mellett tudja kihelyezni).

Viszont éppen magyar szemmel nézve izgalmas kérdés, hogy az eddiginél kevésbé fukar német pénzpolitika mellett miként alakulnak majd a továbbiakban az európai, nemzetközi állampapír-finanszírozási viszonyok. A tripla A (AAA) besorolású Németország számára a kamatkondíciók nagyon mások, mint a BBB vagy az alatti szuverén adósoknak. Ha ehhez hozzátesszük az eleve hibás gazdasági logikára épített amerikai makrogazdasági kormánypolitikát (nagy adómérséklés, amelyhez a remélt fedezet a vámbevétel), akkor bizony az amerikai államadósság mértéke még a mostaninál is gyorsabban nő, komoly finanszírozási igényt támasztva a pénzügyi piacokon. Az abból következő magas kamatszint igencsak rosszul érinti az erősen eladósodott és kockázatos hitelbesorolású országokat. Ha az amerikai piacra való bejutások megnehezedése egybeesik az adósságfinanszírozásuk megdrágulásával – az bizony súlyos zűrzavart okozhat a világban, annak pénzügyileg törékeny felében.    

A német adatok között roppant figyelemreméltó a folyó fizetési mérleg egyenlege. Nyilván nem tekinthető szokásosnak, sem pedig hosszabb távon fenntarthatónak, hogy egy ország a külvilággal szemben a GDP 6 százalékát közelítő szufficitet tartson fent. A német külkereskedelmi többlet, amely meghatározza a fizetési mérleget, jelentős az euróövezeten belüli partnerekkel szemben is, de különösen nagy a harmadik piacokon. A kritikus reláció persze éppen az Egyesült Államoké, ahol a német árukereskedelmi többletet rendszeresen felemlegetik, szembeállítva az amerikai fizetésimérleg-hiánnyal.

Amit azonban a neomerkantilista amerikai politikusok nem értenek: a fizetési mérleg előjele és mértéke egyenesen következik az adott ország makrogazdasági viszonyaiból, nevezetesen, a megtakarításaiból és a beruházásaiból. Németországban a megtakarítások hányada nagy, a beruházási ráta viszont jóval elmaradt ettől: ebből következően Németországnak a világ többi részével szemben fizetésimérleg-többlete van. Az amerikai megtakarítási hányad csekély, különösen nagy a kormányzati szektor megtakarítás-hiánya (költségvetési deficitje); az pedig értelemszerűen azt hozza magával, hogy az Egyesült Államok folyó fizetési mérlege masszívan deficites – és nem azért, mert a világ többi része mind csal a kereskedelemben vagy manipulálja az árfolyamát.

A kutatóintézeti előrejelzések szerint mérséklődik a többlet Németország fizetési mérlegében, ahogy a német beruházási aktivitás erősödni fog a meghirdetett állami intézkedések és a gazdasági ciklus várható fordulata nyomán. Az bizonyos, hogy az állami programok élénkítik a gazdasági aktivitást. Kétségesebb, hogy miként alakul a kulcságazatok teljesítménye. Az Amerikába irányuló kivitel a megemelt vámterhek miatt mérséklődik, noha még az sem teljesen biztos, hiszen más potenciális exportőrök az európaiakra most kirótt vámtételeknél nagyobb vámkulcsokkal szembesülnek.

Egészében véve arra lehet számítani, hogy a német makrogazdasági kereslet növekszik az év második felében és jövőre. Az emelkedő konjunktúra várhatóan nem ütközik nagymértékben munkaerőpiaci korlátokba: a jelenlegi munkanélküliségi ráta nem alacsony. Természetesen az országos átlagszámokból az még nem látható, hogy a növekvő termelési szándékhoz lesz-e kellő összetételben, adottságban munkaerő. Azonban a német kutatóhelyek konszenzusos nézete szerint inflációmentes élénkülési pályára állhat jövőre a német gazdaság.

A magyar kapcsolat

A magyar gazdaságra gyakorolt hatást nem szabad eltúlozni. Mint ahogy a magyarországi 2023-2024-es recesszió legfőképpen belső okoknak volt betudható, leginkább gazdasági szerkezetünk merevségeinek és a konfúzus állami beavatkozásoknak, semmint a németországi konjunktúrának, ugyanúgy naivitás lenne a német gazdasági növekedés visszatérésétől várni a magyar gazdasági teljesítmény hirtelen megjavulását idén vagy jövőre. A magyar feldolgozóipar évek óta tartó csökkenési szakasza talán lezárulhat idén, részben a vázolt németországi, illetve általánosabb európai iparpolitikai fejlemények hatására, de a rendkívüli nagy részarányt kitevő magyarországi járműiparra továbbra is többféle, ellentmondásos tényező hat.

A többi gazdasági ágazatunk kilátásai sem egyértelműek. A védelmi ipari megrendelések folyamatos növekedése biztosra vehető az európai ipar számára. Ám, hogy melyik ország mely vállalata miként részesül az emelkedő keresletből, az szintén sok faktortól függ. A magyar védelmi ipart érintő legújabb kormányzati intézkedésekről kiszivárgó hírek arra utalnak, hogy politikai szinten személyi és szervezeti lépésekkel készülnek a várható európai piacbővülésre, kiszervezésekkel, esetleg hamarosan privatizációval – még a választások előtt.

Az új német kormány védelmi és külpolitikai irányvételében a francia és a lengyel orientáció látszik megerősödni. A magyar különutas taktikázást aligha tolerálják a továbbiakban, az európai pénzek elköltését keményen hozzákötik a jogállamisági feltételek teljesüléséhez, a tényleges korrupcióellenes intézkedésekhez. Az is tudható, hogy a német gazdaság számára jelenleg a kínai konjunktúra a súlyos kihívás: ez ismét ütközőpont lehet a kínai nexustól sokat váró Orbán-kormánnyal szemben.

Alapvetően azonban ezekben az években az a német feladat, hogy végbemenjen az átállás a korábbi ipari kultúráról és exportmodellről egy új minőségre. Egyébként – a mi sajátos viszonyaink között – hasonló feladat vár majd az új magyar kormányra is.

A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.