Az EU mindenekelőtt egy békeprojekt. De ami napjainkban megváltoztatja és formálja a szervezetet, az éppen egy háború. Elképesztő az ukrajnai orosz invázió óta bekövetkezett változás: az úgynevezett „békelétesítmény” több milliárd dolláros fegyverszállító lett Ukrajnába. Hatmillió ukrán menekültnek nyújt védelmet, és közben nagyrészt függetlenedett az orosz gáztól.
Új utakon
Putyin tavaly februári agressziója a Nyugat-Európa számára nagyrészt ismeretlen és távoli szomszédokat, mint Ukrajnát és Moldovát mindössze négy hónap alatt tagjelöltté változtatta – és Brüsszel még a dél-kaukázusi Grúzia (Georgia) integrációját is kilátásba helyezte. Az EU új életet lehel a nyugat-balkáni bővítési folyamatba is.
Közben nemcsak Németország, hanem Franciaország is stratégiai „fordulópontot” él át. Az elmúlt néhány évtizedben Párizs makacsul ellenállt az új tagok felvételének: a francia jelszó nem a bővülés, hanem az elmélyülés volt. Napjainkban viszont Emmanuel Macron elnök már a kettős keleti terjeszkedés, az EU és a NATO kibővítése mellett van.
Nem kis mutatvány
A kérdés csak az, hogyan kell és lehet ezt megtenni. Hogyan tudja az EU „felszívni” mindezeket az országokat – ahogy a brüsszeli zsargon fogalmaz? És mit fog ez tenni az Unióval?
Ami biztosan nem működik, az az előző módszer: egy éveken, évtizedeken át tartó diplomáciai-bürokratikus gyakorlat, amelyben egymás után nyitják meg és zárják le a tárgyalási fejezeteket. Ily módon a jelölt fokozatosan átveszi a teljes „közösségi vívmányt”, és végső soron független igazságszolgáltatással és működő piacgazdasággal rendelkező demokráciaként kell azonosítania magát.
Ez a megközelítés már túlterhelte a nyugat-balkáni országokat. Ukrajnában, Moldovában vagy Grúziában pedig még kevésbé fog működni. Itt ráadásul olyan országokról van szó, amelyek az orosz megszállás miatt nem is irányítják teljes területüket.
Manfred Weber, az Európai Néppárt feje mindezzel kapcsolatban februárban leszögezte, hogy a Lisszaboni Szerződés jelenlegi keretei jelenleg nem képesek befogadni az újonnan érkezőket. Az EU-nak először átfogó reformokat kellene végrehajtania, beleértve a centralizáltabb hatalmi struktúrát és a belső szavazási mechanizmusok reformját.
Az egymást átfedő körök „birodalma”
A magyar miniszterelnök évek óta Brüsszelt „európai szuperállam” létrehozásával vádolja, de ez látványosan nem valósult meg. Ahogyan azt Jan Zielonka lengyel politológus már csaknem két évtizede jóval pontosabban megjósolta, az EU soha nem lesz szuperállam, hanem egyfajta középkori birodalommá fog nőni.
Egy uralom több hatalmi központtal és megosztott szuverenitással. Egy egymást átfedő körökből álló halmaz, amely integritása a középpontban erősebb, a periférián pedig lecsökken.
Zielonka a Szent Római Birodalomra (962-1806) nem mintaként, hanem inspirációként hivatkozik. Ez soha nem volt egy egységes állam, hanem egyfajta ernyőszervezete vagy akár birodalmi társulása a különböző uralmaknak és területeknek. Ez az egyik oka annak, amiért olyan hosszú ideig fennállt.
Valóban, az EU már hosszabb ideje ebbe az irányba fejlődik. Az Unió alapvetően egymást átfedő államközösségek hálózata: legyen az az eurózóna, a schengeni övezet, a katonai együttműködés (Pesco), avagy az újonnan alapított Európai Politikai Közösség. Az a tény, hogy a Bizottság és a Parlament szerepét megerősítették, nem változtat ezen.
A másik nyitott kérdés az, hogy a vezető hatalmaknak – így Németországnak, Franciaországnak és Lengyelországnak – van-e megfelelő szintű politikai akarata a bővítési folyamathoz, és képesek-e azt fenntartani. Mert bizony a Bizottság és a tagállamok ettől a motortól függenek. Sajnos be kell vallani, hogy a magot alkotó három ország nem kelt jó benyomást sem külön-külön, sem együtt hármasban. Társadalmi válságok rázzák meg őket, politikájuk polarizált, a háromoldalú kapcsolataik legjobb esetben is erőtlenek.
Meglepett euroszkeptikusok
Az EU-ból vagy az euróövezetből való kilépés korábban a populista jobboldali pártok első számú prioritása volt Európában – de bizony már nem. Manapság ezen pártok egyike – beleértve Marine le Pent – sem kampányol az EU-ból való kifejezett kilépés mellett, ehelyett a bevándorlást és a megélhetési válságot használja fel mumusként. Néhányan csendesen elvetették a hivatkozásokat, vagy visszahelyezték röpirataik hátuljába, néhány más magasztos hosszú távú cél közé.
Ennek a napirendi fordulatnak számos oka van, de az egyik legfontosabb a Brexit gazdasági, társadalmi és politikai romhalmaza. Erről hamar kiderült, hogy a neo-szuverenista álmok nagyon is károsak tudnak lenni, pláne, ha a brit politikusoknak fogalmuk sincs, mit akarnak vele kezdeni. A Brexit azt is megmutatta, milyen lassú és fájdalmas lehet a szétválás. A költségek magasak, az előnyök pedig messze nem egyértelműek.
Az ukrajnai háború újabb fordulópontot jelentett az euroszkeptikusok számára. Hirtelen megjelent az EU, globális szereplőként lépett föl, egyben garanciaként az orosz földrablás ellen. Ez pedig új létjogosultságot kölcsönzött az EU számára.
