Cikkünk első részében bemutattuk, hogy miként és miért esett vissza az orosz fegyverexport, és hogy a most ismert megrendelések alapján ez a visszaesés egyáltalán nem egy folyamat végpontja, hanem legfeljebb a közepe. A jövő tehát elég sötét az orosz fegyverexport számára. De milyen következményei vannak mindennek rövidebb és hosszabb távon Oroszországra nézve?
Belépnek a helyükre
Mindaz, amit leírtunk az orosz fegyverekkel kapcsolatban, azaz a közvetlen és közvetett szankciós hatások, az eszközök elavultsága, a megrendelések teljesítésének kétséges mivolta egy szóval: kockázat. Mégpedig hatalmas kockázat, ami pont a védelmi kérdésekben nagyon kevéssé fér bele az országoknak, így még ha vonzó is lenne az orosz eszközök ára és tudása, akkor is jóval kevesebben fognak belőlük rendelni.
Mindez azért is baj Oroszországnak, mert nemcsak pénzt veszít, hanem befolyást is. Oroszországnak nincs olyan kulturális befolyása, és nem képes az erejét a világ bármely pontjára projektálni, ahogy az Egyesült Államok, de nem tud olyan hatalmas összegeket fordítani hitelek vagy beruházások formájában befolyásszerzésre sem, mint Kína. Az orosz befolyás növelése (a titkosszolgálati módszereken innen) a szénhidrogének és a fegyverek exportján keresztül volt leginkább lehetséges, ennek egyik lába esik most ki.
A fegyverexport komoly eszköz a világpolitika alakítására is, egyes régiók erőviszonyaiba történő beavatkozásra – ha más példa nem kell, tulajdonképpen a Nyugat is ezt teszi most Ukrajnában, de korábban Oroszország Szíriában, vagy éppen még korábban a Szovjetunió Vietnámban is.
Közben pedig az egész világ fegyverkezik, tehát az orosz export helyét valakik átveszik. Kik? Meglepő módon a részben szintén szovjet-orosz alapokra építő, viszonylag olcsóbb árakat kínáló kínai hadiipar „csak” 1310-ről 2432 TIV-re növelte a leszállított eszközök értékét, de 2023-ban már ezzel is dupláját szállították az orosz exportnak.
A francia hadiipar viszont napóleoni diadalmenetben van, és nem is a leszállított mennyiségek a legdurvábbak, hanem az, hogy a megerősített megrendelések az egekben vannak, az egyik legnagyobb francia hadiipari cég például 5 milliárd dollárt tervez befektetni a gyártókapacitásainak bővítésébe, hogy lépést tudjon tartani a kereslettel, de a 4,5 generációsnak tekinthető Rafale vadászbombázókért is sorban állnak az árérzékenyebb vagy a legmodernebb technikától más okokból elzárt vevők – akik korábban talán éppen Szuhojok vásárlását is megfontolták volna.
Németország is nagyot megy, 2023-ban a nyugat-európai államok közül a német hadiiparé lett a pálma. És ha azt gondolnánk, hogy ez az Ukrajnának szállított fegyverek miatt van, akkor tévednénk, a leszállított eszközök értékének nagyjából 60 százalékát hadihajók, egy Egyiptomnak átadott fregatt, illetve Szingapúrba küldött tengeralattjárók tették ki.
És persze ott van az Egyesült Államok. A már korábban is toronymagasan első amerikai fegyverexport 2021-hez képest 2022-ben 40 százalékkal nőtt, igaz 2023-ban majdnem a 2021-es szintre esett vissza. Az Ukrajnának szállított eszközök itt is töredékét teszik ki az egésznek, jellemző példa, hogy míg Ukrajnába 31 darab Abramst harckocsit küldött Amerika, addig például Marokkó az elmúlt időszakban 162, Szaúd-Arábia pedig 218 ilyen tankot kapott.
A megrendelések pedig kilőttek, kis túlzással boldog-boldogtalan HIMARS rendszereket, sőt darabonként 80 millió dollár környékén vesztegetett F-35-ös vadászbombázókat vásárol, de más kategóriákban is pörög a számláló.
Ördögi kör
Az tehát egyértelmű, hogy rövid- és középtávon az orosz hadiipar nagyrészt lemondhat a komolyabb exportról. De mit jelent ez az ukrajnai háború, illetve az orosz hadiipar jövője szempontjából? A most zajló háborút nézve nem sokat. Az orosz hadiipar éppen felpörgés közben van, és nem lehet kérdés, hogy most egyetlen üzemet sem fognak bezárni, egyetlen céget sem hagynak csődbe menni – amíg Oroszországnak van pénze és a fronton szükség van a hadiipar termékeire, addig „lábon” megveszi az orosz állam az egész termelést.
Fotó: Ria Novosti
Most hatalmas energiákkal növelik az orosz fegyvergyárak termelését, sok helyen már átálltak 24 órás működésre, van üzem, ahol négyszeresére nőtt a munkások száma (igaz, a termelést ez nem emeli a négyszeresére, hiszen tapasztalatlan munkaerőről van szó, a gépek terhelhetősége is véges, de mégiscsak).
Csakhogy a most készülő termékek külföldön nem piacképesek. A százezerszámra gyártott tüzérségi lőszerek nem kompatibilisek a világ nagyobb részén szabványnak számító 155 milliméteres rendszerekkel, a raktárakból előszedett, úgy-ahogy felújított 1960-70-es években vagy még régebben gyártott harckocsik, páncélosok, tüzérségi eszközök ugyan az ukrán katonák ellen kétségtelenül használható – és halálos – fegyverek, de külföldre eladhatatlanok. Az orosz haderő legmodernebbnek számító, ténylegesen hadrendben álló eszközei (például a Szu-harmincakárhányas gépek, T-90-es tankok BMP-1AM gyalogsági harcjárművek, Iszkander ballisztikus rakéták és hasonlók) viszont továbbra is gyakorlatilag kézzel összerakva, kis darabszámban készülnek.
Ez két kérdést vet fel. Az egyik az, hogy mi lesz, ha kifogynak a kifogyhatatlannak látszó, szovjet időkből maradt tartalékok? Ez nem holnap lesz, és még csak nem is idén, de ha még egy-két évig eltart a háború, akkor már valós veszély lehet. Addigra sem valószínű, hogy havi néhány darabról több százas mennyiségre fel tudják tornázni az oroszok mondjuk a T-90-esek termelését, akkor viszont a mostani fogyási ütem alapján gyorsan páncélosok nélkül maradhatnak a fronton harcoló egységek.
A másik gond az, hogy T-62-esek felújítása, vagy akár T-90-esek gyártása helyett már most T-14 Armatákat (vagy legalábbis egy következő generációs harckocsit, ami az Armatával szemben valóban működik is) kellene gyártani, Szu-35-ösök helyett, de legalább mellett Szu-57-es, sőt Szu-75-ös, 5. generációs gépeket. Csakhogy a következő generációs eszközök kifejlesztésére, de még inkább gyártásának beindítására, hadrendbe állításukra eddig sem volt elég anyagi és más erőforrása és technológiája az orosz hadiiparnak. Egy háború idején pedig még kevésbé lesz. Maga Szergej Csermezov, a szinte a teljes orosz hadiipart kézben tartó Rosztek állami vállalat vezérigazgatój mondta ki, hogy jelenleg a T-90-esek gyártására koncentrálnak, mivel az Armata
„túl drága lenne az ukrajnai körülményekhez”.
A Rosztek konglomerátumon keresztül gyakorlatilag állami kézben lévő orosz hadiipar eddig úgy működött, hogy az orosz államnak nyomott, önköltségi ár környéki, sőt akár az alatti áron adta termékeit, az igazi bevételeket, a fejlesztésekre elkölthető forrásokat viszont az export hozta. A Szu-75-ös, igazából még csak papíron létező harci géppel például az volt a terve az oroszoknak, hogy külföldi partnereket bevonva, tulajdonképpen előfinanszíroztatják a kifejlesztését – erre most nem sok esély látható a következő években. Saját erőből pedig egy ilyen program sok milliárd dollárnak megfelelő költségét az orosz hadiipar, de jelen állapotában az orosz állam sem tudja előteremteni.
Maradnak tehát az egyre inkább elavuló eszközök, amelyekre egyre kevésbé lesz kereslet, még akkor is, ha közben valamilyen csoda folytán úgy érne véget az ukrajnai háború, hogy még az Oroszország elleni szankciókat is feloldják. Exportbevételek nélkül nem mennek tovább a fejlesztések, fejlesztések nélkül viszont nincsenek exportbevételek – látható, milyen ördögi kör ez.
Fotó: Zala
Persze van azért egy-két reménysége az oroszoknak, a Lancet drónok például jól teljesítenek Ukrajnában, és nyilván lenne is igény rájuk a világban, ahogy például az Iszkander rakéták sem szerepeltek le, de néhány piacképes termék nem fogja az egész rendszert eltartani, az üzemek többsége pedig nem ezeket, hanem a fentebb említett, halálos, de elavult eszközöket gyártja tömegesen.
Ha pedig egyszer, így vagy úgy, de véget ér a háború, ott marad a most felduzzasztott hadiipar piacképes termékek nélkül. Ott az akkori orosz vezetésnek csak rossz választása lesz: vagy leépítésekkel, bércsökkentéssel, gyárbezárásokkal haragítja magára a hadiipari dolgozókat, vagy hosszú-hosszú éveken keresztül önti még a pénzt a hadiiparba, a megtérülés esélye nélkül, miközben még fejlett, a riválisokkal összemérhető tudású fegyvereket sem kap cserébe. Első esetben a politikai, második esetben a gazdasági következmények lehetnek nagyon fájók.
Perun a témáról szóló, e cikk alapját képező adását itt is megnézheti:
