A textilipar a világ talán leginkább vízigényes és környezetromboló iparága. Fölösleges ruhadarabok millióit gyártatják a világmárkák, az olcsó bérrel is megelégedő, távoli országokban. Ezek a cuccok vagy elkelnek, vagy sem, de két hét múlva már jön ki az új széria. Ám mi lesz azzal, ami nem talál vevőre? Ennek járt utána két bátor svéd oknyomozó újságíró.
Ami a szlogenek mögött van
A világ legnagyobb divatipari gyártója és kereskedelmi lánca a H&M, vagy ahogyan a svédek mondják, a Hennes. Az Aftonbladet riporterei, Staffan Lindberg és Magnus Wennmann, kikutatták, hogyan működik is működik a színfalak mögött a H&M üzletek régi ruháinak „újrahasznosítása”.
A riporterek a gazdára nem talált ruhadarabok útját követték nyomon a stockholmi üzletektől a benini hulladéklerakóig. De hol marad közben a fennen hirdetett újra hasznosítás?
Amikor Helena Helmersson, a H&M vezérigazgatója szembesült az egyik tévécsatornán a riporterek kérdéseivel, csupán azt ismételte, hogy „egyik ruha sem került szeméttelepre”. Majd hozzátette, „meg kell kérdezni a Remondist”. (Ez egy német hulladékgyűjtő- és újra hasznosító cég, amelyet a H&M kért fel a ruhagyűjtéshez),
A bő kabát lenne az oka?
A H&M klímamenedzsere, Henric Sundberg a károsanyag kibocsátás növekedéséért a túlméretezett divattrendet okolja, amely több anyagot, és így tetemesebb energiát igényel az előállításhoz. A ruhák valóban nagyobbak lettek és nehezebbek, ezáltal fokozott károsanyag-kibocsátással járnak. De ahelyett, hogy felelősséget vállalna a cég a trend kialakításában – hiszen saját tervezői gárdát alkalmaznak –, a H&M úgy általában a divatot, és a fogyasztók vásárlási szokásait hibáztatja, jegyzi meg a lap.
Tény, hogy az elmúlt években a túlméretezett és férfias ruhadarabok ismét feltűntek a kifutón és az áruházakban. A nagy öltönyök, bő ingek és köntösök trendje nem újdonság, a 70-es évek óta többször találkoztunk vele. Csak akkor még nem ekkora mennyiségben ontotta a textilipar a ruhaféléket, és kevesebbet is vásároltak ez emberek. No meg a környezetszennyezés miatti felelősségre vonás sem volt arra a korszakra jellemző.
Az Aftonbladet, az egyik legnagyobb svéd napilap „aggasztónak” nevezi a H&M jelenlegi klímapolitikáját.
Több ezer kilométert utaznak, oda-vissza
Mint tudjuk, a textilipar jelentős hatással van az éghajlatra. A Svéd Környezetvédelmi Szervezet szerint minden kilogramm új ruha után 10-40 kilogramm üvegházhatású gáz szabadul fel. Bár a fogyasztás Svédországban (is) történik, a ruhákat alacsony bérű országokban gyártják, ahol a technológia nagy része korszerűtlen, az energiaellátás pedig fosszilis forrásokból származik. Hogy aztán a készterméket Afrikából vagy Ázsiából elszállítsák a világ minden tájára, a maradékot meg visszarepítsék – Beninbe. A filléres pólókat tehát sokezer kilométeren át utaztatják, oda-vissza.
Mindeközben a textilipar szereplői elindították a Stica környezetvédelmi projektet. Ennek – kellene – felügyelnie és biztosítania, hogy Svédország legyen az első klímapozitív iparág a világon.
Nosztalgia a Dior után
A Stica kutatása szerint egyedül a H&M egyedül felelős a károsanyag-kibocsátás több mint 90 százalékáért. Ezen vizsgálatok csak 2020-ig terjedtek ki. Az Ekot szerint 2019 és 2021 között a H&M kilenc százalékkal csökkentette kibocsátását. De ugyanebben az időszakban a forgalom is csökkent, bizonyára a pandémia miatt.
Mindezen folyamatért a divatot okolni – amelyet ráadásul a svéd gyártók is diktálnak – badarság. Bár a svéd újságíró a II. világháború utáni nőies The New Look stílust nosztalgiával említi, utalva Dior keskeny sziluettjére, és a vékony derék hangsúlyozására – mindez tévedés, hiszen az ötvenes évek filmjeiből is kitűnik, hogy nagyon bők és hosszúak voltak akkor a szoknyák, amelyeket alsószoknya is hangsúlyozott. És persze nem Ázsiában készültek ezek az elegáns komplék. No meg, a Dior stílus követése egy szűk réteg kiváltsága volt.
A divatipar mohó és környezetszennyező
Az alapvető baj a divatipar mohóságában keresendő, a világméretű reklámkampányok ráveszik a vásárlókat, hogy újabb és újabb fölös cuccokkal tömjék tele a szekrényüket, amelyeket vagy kidobnak egy idő után, vagy jobb esetben adományboltokba juttatnak el. Ma ráadásul az emberek legtöbbször nem szükségből vásárolnak ruhaneműt, hanem sokszor puszta időtöltésből, unalomból. Ezt a folyamatot leállítani ma már szinte lehetetlennek tűnik.
Az egész gyártási folyamat energiaszükségletét, a cérnától a készruháig fosszilisról megújulóra kell változtatni – vonja le a konklúziót a cikkíró.
Pedig nem ez a kulcskérdés. A jövőben sem Stockholmban fogják gyártatni filléres munkabérért a pólókat és a pizsamákat, hanem mondjuk Pakisztánban. Ezen a helyzeten akármilyen energiaforrás alternatíva sem segít. Azon sem, hogy az embereket rászoktatták, miszerint ahányszor belépnek egy üzletbe, mindig új kollekcióval találkozzanak. És senki nem kérdezi meg tőlük, mi lett az egy hónappal ezelőtt vásárolt pólóval?
