Három hét telt már el azóta, hogy a világ leesett állal figyelte, ahogy a Wagner zsoldoshadsereg elfoglalt egy orosz nagyvárost, aztán egy nap alatt majdnem Moszkváig jutott, érdemi ellenállás nélkül. Majd ugyanilyen váratlanul, az egész felfordulás véget is ért, Prigozsin visszavonulót fújt, Putyin látszólag megbocsájtott, az ukrajnai háború folytatódott tovább, az orosz rezsim látványos problémák nélkül átvészelte a krízist.
Rengeteg kérdés maradt persze megválaszolatlanul. Mi volt ez: puccskísérlet vagy „csak” lázadás? Mi volt Prigozsin célja? Csak Szergej Sojgut és Valerij Geraszimovot akarta leváltatni a hadsereg éléről vagy Putyin székébe akart beleülni? Miért nem reagált az orosz hadsereg? Kik támogatták aktívan vagy csendesen Prigozsint az orosz elit tagjai közül? Mit tudott Putyin, esetleg ő szervezte-e az egész akciót? Mi volt Lukasenka valódi szerepe? Mi lesz a Wagnerrel? Meddig maradhat életben Prigozsin? Mi lesz Sojguék sorsa és azoké a magas rangú tiszteké, akik tétlenül figyelték az eseményeket?
Ezekre a kérdésekre egyelőre legfejlebb találgatásokkal válaszolhatunk. Biztos vannak Oroszországban, esetleg a világ hírszerző ügynökségeinél emberek, akik jobban belátnak a színfalak mögé, de teljesen talán senki nem látja át a történtek valódi mozgatórugóit, és mi, egyszerű földi halandók annak is örülhetünk, ha évek, évtizedek múlva megismerhetjük ezeket.
A látszat nem mindig csal
Maradjunk tehát annál, ami látszott ebből az egészből. Akármit is akart Prigozsin, akármit is kavart esetleg Putyin, a világ és az orosz nép azt láthatta, hogy egy háborúban álló, magát szuperhatalomként pozícionáló nukleáris hatalom egy stratégiai fontosságú, milliós városát elfoglalta egy zsoldoshadsereg, amelynek páncélosai az autópályán robogva, több száz kilométert haladtak a főváros felé. A lázadók több harci helikoptert és egy katonai repülőgépet is lelőttek, miközben egyébként egy puskalövést sem nagyon adott le rájuk senki az úton. Moszkva védelmére tankhadosztályok helyett rendőrök és milicisták készülődtek, az úton keresztbefordított teherautókkal, hevenyészett barikádokkal, főként kézifegyverekkel, és végül a Wagnert nem katonai erővel, hanem tárgyalásokkal sikerült megállítani.
Wagner equipment is moving along the M4 highway in the direction of Moscow.
— Euromaidan Press (@EuromaidanPress) June 24, 2023
Video filmed by Mediazona reader in Lipetsk Oblast
https://t.co/yaP7h0Syoa pic.twitter.com/JMcKNgr7IX
Vlagyimir Putyin, akit az ukrán háború okozta problémák ellenére is az országát vaskézzel uraló vezetőnek gondoltak a legtöbben, sokáig meg sem szólalt. Repülőgépe – ahogy más orosz vezetők és oligarchák gépei – elhagyta Moszkvát (bár persze nem tudjuk, ő rajta ült-e). Amikor megszólalt, kemény büntetést helyezett kilátásba a lázadóknak, majd mégis szabad elvonulást biztosított Prigozsinnak és harcosainak, akiket Rosztov-na-Donu lakosai éljenezve, szelfizve, kezeiket szorongatva engedtek végül útjukra.
Akárhogy is csűrik-csavarják ezt orosz és oroszbarát, sőt egyes nyugati megszólalók, ezt nem lehet Putyin erejének bizonyítékaként eladni. Ez hatalmas blama, a gyengeségnek és a káosznak olyan demonstrációja volt, aminek bizony következményei lesznek, sőt, vannak is. Még ha konkrétumok szintjén nem is ért el szinte semmit Prigozsin lázadása, valójában hatalmas, az alapokat megrengető ütést vitt be Vlagyimir Putyin rendszerének.
Egy erősen autoriter (vagy éppen diktatórikus, de most ne menjünk bele politikafilozófiai vitákba) rendszerre ugyanis hatványozottan igaz, hogy az erő látszata kulcsfontosságú a működéséhez. Lehet egy ország gyenge, a vezető pozíciója ingatag, amíg mindenki, vagy legalább elég sokan elhiszik – országon belül és kívül –, hogy az ország erős, a vezető pedig kézben tartja, addig nincs nagy gond. Ha viszont ezen a szép látszaton repedések keletkeznek, az súlyos problémákhoz vezethet.
In Moscow, they are preparing for defense and equipping a firing position from sandbags
— Jack (@Jackoboyse) June 24, 2023
Military equipment drives through the streets and the Ministry of Internal Affairs officers are on duty. pic.twitter.com/2Hx2tMuCMw
Márpedig Putyin és az orosz rezsim azon a bizonyos június végi másfél napon végzetesen gyengének és tehetetlennek tűnt. (Még egyszer, itt most a látszatokról beszélünk, tehát ebből a szempontból mindegy, ha Putyin és Prigozsin igazából együtt főzték ki az egész ügyet vodkát és – nem polóniummal felütött – teát kortyolgatva.) És a műsort az egész világ figyelte, de még Oroszországon belül is nagyon sokan szembesülhettek azzal, hogy hirtelen nem is igazán értik, mi történik az országban, hol van a hadsereg és a politikai vezetés – hosszú-hosszú olyan évek után, amelyek során Putyin hatalmát mákszemnyi kétség sem fenyegette. Prigozsin ugyan valószínűleg nem tervezett igazi puccsot, és még ha zsoldosai a Vörös téren parádéztak is volna, akkor sem tudta volna valóban átvenni a hatalmat, de volt bárki a világon, aki az eseményeket követve nem gondolkozott el azon, milyen is lenne egy Putyin nélküli Oroszország?
De milyen hatásai lehetnek a gyengeség ilyen látszatának? Az orosz belpolitika szempontjából nagyon nehéz találgatásokba bocsátkozni. Mint már említettük, nem tudjuk ki és milyen formában tudott előre Prigozsin akciójáról, ki miért tett vagy nem tett valamit azokban az órákban, mi járt és jár az oligarchák és a katonai vezetők fejében. Az mindenesetre biztos, hogy pár dolgon most sokan elgondolkodtak.
Az egész ország láthatta, hogy ellenállás nélkül lehet eljutni gyakorlatilag Moszkváig, hogy a reguláris katonák cigizgetve nézik a mellettük elszáguldó Wagner-menetoszlopot. Azt is mindenki láthatta, hogy egy orosz katonák életét elvevő, értékes helikoptereket lelövő nyílt lázadás vezetője és résztvevői következmények nélkül megúszhatnak egy ilyen próbálkozást (ezen az sem változtatna sokat, ha Prigozsin záros határidőn belül kiesne egy ablakon, vagy más tragikus balesetet szenvedne). Egyelőre arról sem lehet hallani, hogy felelősségre vonnák a lázadás óráiban kisujjukat sem mozdító katonai vezetőket.
"- Why were the Wagner PMCs moving so quickly towards Moscow?
— Anton Gerashchenko (@Gerashchenko_en) June 27, 2023
- Because we concentrated all our forces on the defense of Moscow, otherwise they would have passed through us like a knife through butter" - answered the head of the Rosgvardiya Zolotov pic.twitter.com/uC7dbLPhzM
Utóbbi különösen ingoványos terep Putyin számára, hiszen egy tisztogatási hullámmal meggyengítené az egyébként is rogyadozó haderejét, sok fegyveres embert haragítana magára és indirekt módon Prigozsin tirádáit is igazolná – a tétlenséggel viszont a helyén tart olyan tiszteket, akik nem tudtak vagy nem akartak tenni semmit, hogy legalább lelassítsák Prigozsinékat. Egy következő hasonló helyzetben vajon mit tennének a katonák és a polgárok, ha azt látták, igazából semmi negatív következménye nincs annak, ha valaki egy lázadás/puccskísérlet esetén lényegében közli, hogy „játsszátok le, nekem ehhez semmi közöm”?
Egyre kínosabb barátság
Ennél talán jobban fel lehet mérni, milyen következményei vannak a Prigozsin-akciónak külföldön, méghozzá az Oroszországgal eddig viszonylag jó viszonyt megtartó, hasonló politikai berendezkedésű, világpolitikailag is jelentős szereplők körében.
Mi a helyzet Kínával? A pekingi vezetés a háború kitörése óta egyensúlyozgat Oroszország és a Nyugat között, retorikában és gesztusok terén általában látványosabban kiállva Putyin mellett, a valódi támogatás esetén viszont figyelve arra, hogy ne haragítsa magára teljesen a Nyugatot, és elsősorban Amerikát. Kína nagy örömmel vásárolja fel az olcsó orosz energiahordozókat és egyéb, a háború farvizén érkező egyéb jó üzleti lehetőségektől sem zárkózott el, de jelentős katonai segítséget például nem adott Oroszországnak. Sőt, elvi szinten sem állt maradéktalanul Moszkva mellé, elismerve ugyan a „jogos orosz biztonsági igényeket”, de Ukrajna jogát is határai tiszteletben tartására.
Megint csak nehéz lenne megítélni, a kínai és az orosz államfő közötti, sokszor látványosan kinyilvánított „határtalan” baráti érzelmek mögött valójában mi van, de az biztos, hogy Hszi Csin-ping is osztja Lord Palmerston egykori brit miniszterelnök véleményét arról, hogy egy nagyhatalomnak nincsenek barátai vagy ellenségei, hanem érdekei vannak. Akár valóban kedveli Hszi Putyint, akár nem, el fogja engedni a kezét, ha úgy látja, saját hatalmát, saját országának érdekeit veszélyeztetné a Putyin-rezsim további támogatása.
Hszi Csin-pingnél többet valószínűleg kevesen tudnak a diktatúrák működéséről, illetve a hatalom, az erő és az erő látszatának dinamikájáról egy autokratikus rendszerben. Kína évezredes történelmében számtalan példa van a központi hatalom meggyengülésére, hadurak felemelkedésére, a trónért folytatott véres viszályokra, és a mai kínai történelemszemlélet a hanyatlás, az idegen hódítóknak és befolyásnak teret engedő epizódoknak kezeli ezeket, a kínai kommunista rezsim pedig a stabilitást az egyik legfőbb értékként kezeli, pláne mondjuk a Szovjetunió összeomlásának és a Tienanmen téren történtek fényében.
Wagner is shooting at a Ka-52 helicopter in Voronezh pic.twitter.com/kwSd2WGWud
— Voices of the Army (@SmartUACat) June 24, 2023
Mao Ce-tung a kezdetektől a hadsereg lehető legszigorúbb ellenőrzés alatt tartását szorgalmazta, és ebben Hszi Csin-ping is lelkes követője. Mit gondolhatott tehát, amikor a Moszkva felé menetelő Wagner-egységeket látta?
„Hszi valószínűleg súlyos inkompetenciának látja azt, ami a Wagner-lázadáshoz vezetett. A lázadás egyértelműen csökkentette Putyin presztízsét – és a fő következmény az, hogy mások szemében milyen gyengének tűnhet most az orosz hatalmi struktúra. A kínai kommunista pártnak a DNS-ébe van kódolva a káosztól és az instabilitástól való félelem”
- fogalmaz Sari Arho Havren, a RUSI szakértője. Rana Mitter, az Oxfordi Egyetem a modern kínai történelemmel foglalkozó tanára szerint pedig „Kína nagy aggodalommal fogja figyelni az orosz eseményeket. Minden bizonnyal friss kétségeik támadtak az orosz haderő egységét, illetve Putyin képességeit illetően, hogy kontrollálja saját rezsimjét.”
Residents of Rostov-on-Don showing love and respect to Evgeny Prigozhin and PMC Wagner Group as they leave the city.
— James Porrazzo (@JamesPorrazzo) June 25, 2023
Be True to Yourself! pic.twitter.com/uu6lBmRL7W
A kínai politika és diplomácia nem a heves gesztusokról és a látványos fordulatokról híres, és Kína Hszi Csin-ping továbbra is biztosan az Egyesült Államokat tekinti fő ellenfelének, és ebben a harcban valamilyen szerep jut Oroszországnak is. Attól tehát nem kell Putyinnak tartania, hogy Kína mondjuk beállna Ukrajna támogatói közé, de nagyon nem mindegy orosz szempontból, hogy Pekingben Oroszországot a liberális Nyugat elleni harcban büszke szövetségesként vagy tologatható sakkfiguraként kezelik.
Az orosz-kínai viszonyban semmilyen ideológiai jellegű törést nem okoztak az oroszok által Ukrajnában végrehajtott borzalmas atrocitások napvilágra kerülései, de elképzelhető, hogy a kínai vezetés szemében ez a gyengeség már több mint bűn, ez hiba.
„Ami elveszett – legalábbis addig, amíg Putyin hatalmon marad –, az annak a gondolata, hogy a két ország osztozna bármilyen jelentős ideológiai alapon. Putyin kriminalizált önkénye már Pekingből nézve is kellemetlen. Ne higgyünk a mosolyoknak. Szövetséges helyett Oroszországot egyre inkább problémának látják”
– írja Howard W. French a Foreign Policy szerzője. Joseph Torigian, az Amerikai Egyetem szakértője pedig úgy fogalmaz, Kínában „sokan elgondolkozhatnak, mennyi közös is van a mai Oroszországban és Kínában” a szovjet kor közös gyökerein túl.
A lázadás másnapján ugyan Kína támogatásáról biztosította az orosz vezetést a helyzet stabilizálást célzó erőfeszítései tekintetében, de vannak azért jelei annak, hogy Prigozsin akciója nyomán kicsit megváltozott a kínai vezetés hozzáállása a Putyin-rezsimhez. Az Oroszországot általában a valóságnál kedvezőbb színben ábrázoló kínai média viszonylag kendőzetlenül számolt be az eseményekről, a párt propagandközpontja által kézivezérelt China Daily pedig két, aggodalmait megfogalmazó szakértőt szólaltatott meg június 26-án.
„A zsoldosok és az orosz haderő közti konfliktus csupán a jéghegy csúcsa az orosz társadalomban létező belső ellentmondások tekintetében”
– fogalmazott például egyikük.
Az sem lehet véletlen, hogy pont néhány nappal később érezte szükségét Fu Cung, Kína Európai Uniós nagykövete, hogy arra célozgasson, miszerint országa támogatná Ukrajna azon törekvését, hogy visszaállítsa Ukrajna 1991-es határait.
„Az események bebetonozzák Oroszország alárendelt szerepét [Kínával szemben]. Oroszország mostanra már teljesen függővé vált Kínától, például az olaj- és gázeladásai szempontjából. Ez most még inkább így lesz – e felől semmi kétségem nincs”
– szögezi le Livia Paggi, a J. S. Held tanácsadócég munkatársa.
Fordul egyet a világ?
Mi a helyzet a másik nagy, az ukrajnai háború kapcsán fontos szerepet játszó, eddig Oroszország és a Nyugat között egyensúlyozó autokrata vezetésű hatalommal, Törökországgal? Recep Tayyip Erdogan szintén tud egy s mást az erőről és annak látszatáról, sőt 2016-ban egy katonai puccskísérlet akadályát is megugrotta. (Most megint ne menjünk bele abba, hogy volt-e szerepe neki magának a kísérlet elindításában vagy annak bátorításában, mindenesetre a török polgárok utcára vonuló tömegei nem a puccsista katonákat ölelgették, mint a rosztovi oroszok, hanem életük kockáztatásával feküdtek a tankok elé, hogy megállítsák őket – ha a puccs sorsa előre le is volt játszva, ezt ők nem tudhatták.)
Erdogan fejébe sem láthatunk bele, de az elmúlt néhány hétben egyértelműen nyugatbarát irányba kormányozta magát a török elnök. Megegyezés született a svéd NATO-tagság török ratifikálásáról, Erdogan az oroszoknak tett ígérete ellenére hazaengedte az Azov-ezred hadifogságba esett tisztjeit, drónok szállításáról egyezett meg Ukrajnával, sőt a török flotta bevetését is belengette a fekete-tengeri gabonaszállítmányok védelmére, ha Oroszország nem megy bele a gabonaegyezmény meghosszabbításába.
Biztos, hogy mindez nem elsősorban a Wagner-lázadás hatására történik, és nagyobb szerepe lehet benne a török gazdaság súlyos gondjainak. De azt nehéz lenne kizárni, hogy Erdogan elhatározását legalábbis megerősítette, ami június 24-én Oroszországban történt.
Márpedig ezek öngerjesztő folyamatok is. Ha Kína és Törökország kisebb-nagyobb határozottsággal, de távolítani kezdi magát a Putyin-rezsimtől, azt az egész világon észre fogják venni Brazíliától az afrikai országokon át Indiáig (sőt még talán Magyarországon is, bár egyelőre nem úgy néz ki). És ha az „el nem kötelezett” országok is egyre inkább Putyin ilyen vagy olyan vereségére kezdenek készülni, azt az orosz gazdaság is megérzi, és az orosz gazdasági és politikai vezetők is látni fogják, tovább gyengítve az orosz elnök helyzetét, illetve gyengítve a látszatot, hogy mindent kézben tud tartani. És ki tudja, mikor jut eszébe valakinek újra Moszkva felé indulni, miután látta az előző próbálkozás eredményeit és nem látta a szörnyű következményeit a résztvevők számára.
Emmanuel Macron francia elnök szerint Európa biztonságának végét jelentené, ha Oroszország győzne az ukrajnai háborúban. 
