Az utóbbi időben világszerte megszaporodtak az egzisztenciális kockázatokról szóló hírek. Májusban egy prominens mesterséges intelligencia-szakértőkből és iparági vezetőkből álló csoport arra figyelmeztetett, hogy „A mesterséges intelligencia okozta kihalás kockázatának csökkentését globális prioritásként kell kezelni más társadalmi szintű kockázatok mellett, mint például a világjárványok és a nukleáris háború”.
Ez szakértők és iparági vezetők márciusi nyílt levelét követte, amelyben moratóriumra szólítottak fel a mesterséges intelligencia fegyverkezési versenyére, hogy biztonsági és irányítási rendszereket lehessen fejleszteni a „társadalmat és az emberiséget fenyegető alapvető kockázatok csökkentése érdekében”.
Nukleáris fenyegetések
Putyin elnök katasztrofális ukrajnai inváziója után a nukleáris kockázat is a középpontba került, amikor a Kreml és szócsövei több burkolt (és nem túl burkolt) nukleáris fenyegetést tettek közzé, és felfüggesztették az Egyesült Államokkal kötött kulcsfontosságú nukleáris fegyverek csökkentéséről szóló szerződésben való részvételt. Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök márciusban kijelentette, hogy az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai segítség „közelebb hozza a nukleáris apokalipszist”. Az atomkutatók úgy vélik - nagyrészt ezekre a fejleményekre reagálva -, hogy a világvége órájának mutatói megközelítették a 90 másodpercet éjfélhez – ez „a valaha volt a legközelebbi pont a globális katasztrófához”.
Az IPCC és a Covid-19
Az éghajlatváltozás is szerepet játszott ebben a kijelentésben. Az új kutatások szerint a globális ökoszisztémák egyötöde összeomolhat 2100 előtt, és az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testület (IPCC) nemrégiben készült jelentése a cselekvési lehetőségek „gyorsan bezáródó ablakára” figyelmeztet.
Bár bizonytalanság van azzal kapcsolatban, hogy az éghajlatváltozás kockázata egzisztenciális-e (szemben a „csupán” katasztrofális kockázattal), széles körben elfogadott, hogy a hatásai további kockázatok hajtóerejei lettek.
A Covid-19 pedig rámutatott arra a káoszra, amelyet világjárványok idézhetnek elő a globalizált világban. Amikor a következő megjelenik (véletlenül vagy más módon), és ha halálozási aránya kellően magas, akkor az egzisztenciális veszélyt jelenthet.
A fentiek mind példák arra, amit a néhai Kofi Annan „útlevél nélküli problémáknak” nevezett, amennyiben megoldásuk kollektív fellépéstől függ. A főtitkár 2021-es ENSz-jelentése „etikai kényszerként” írja le az egzisztenciális kockázat elleni fellépés szükségességét, és kijelenti, hogy az emberiség jövője „a szolidaritáson és az együttműködésen múlik”. Az, hogy szükség volt egy ilyen egyértelmű felhívásra a multilateralizmusra, azt a zord valóságot tükrözi, hogy egy olyan időszakban - amikor erre talán soha nem volt nagyobb szükség -, hiány van a nemzetközi együttműködésben.
A jelenkori kihívásokkal kapcsolatban - nem is beszélve a potenciális jövőbeli kockázatokról -, nem ritka, hogy olyan változatokat hallani, amelyek lényegében fatalista elfogadást jelentenek: hogy semmit sem lehet tenni, hogy ez csak „így van” egy anarchikus nemzetközi rendszerben, ahol az inga elfordult az együttműködéstől a gyilkos verseny felé.
De ha ez a logika konvencionális bölcsességként érvényesül hosszabb távon, akkor az elkerülhetetlen eredmény az lesz, hogy az egzisztenciális kockázat fenntarthatatlan szintre emelkedik. Toby Ord filozófus becslése szerint ebben a században egy a hathoz a valószínűsége annak, hogy az emberiség kihal, vagy potenciálja visszavonhatatlanul megsemmisül.
Pislákoló reménysugarak
Szerencsére vannak olyan proaktív lépések, amelyeket az egyes kormányok megtehetnek, hogy példát mutassanak, és előkészítsék az alapot arra, amikor a nemzetközi együttműködés légköre kedvezőbb lesz. A javasolt modellek között szerepel egy parlamenti biztos felállítása, amelyet multidiszciplináris csoportok támogatnak (Új-Zéland); a „Három védelmi vonal” stratégia végrehajtása a Kockázatkezelési Hivatal és a National Extreme Risks Institute (Egyesült Királyság) létrehozása révén; és egy ügynökségközi munkacsoport felállítása, amely „az első kritikus lépés a nemzeti készültségi terv felé” (USA).
Az egzisztenciális kockázatcsökkentés egész társadalomra kiterjedő megközelítése nem kell, hogy költséges, vagy munkaigényes legyen. A kormányok olyan hivatalos nyilatkozatokon és dokumentumokon keresztül vezethetik az utat, amelyek felhívják a figyelmet a kihívásra (ahogyan az nemrégiben történt például az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban).
Az egész társadalomra kiterjedő megközelítést ahelyett, hogy önmagában megoldásnak tekintenék, inkább vezérlő keretként kell értelmezni. A kormányok befolyásgyakorlási képessége nem korlátozódik a minisztériumi irányelvekre, hanem egy lendületes narratívában, amely segít bevonni az akadémiát, az üzleti életet, a civil társadalmat és más szubnacionális érdekelt feleket, közös cselekvési alapvonalat hoz létre.
A kutatásra fordított kis ráfordítások szintén túlméretezett hatásokkal járhatnak egy olyan területen, amely mélyen alulfinanszírozott. A Biológiai Fegyverek Egyezményének például „csak négy alkalmazottja van, és 1,4 millió dollárral kisebb az éves költségvetése, mint egy átlagos McDonald’s-nak”. Ezek apró lépéseknek tűnhetnek, ha figyelembe vesszük a lehetséges téteket.
A kihívás mértéke és generációk közötti jellege azt jelenti, hogy valószínűleg ez az egyetlen reális út.
Az év eleje óta hússzal több tűzesetet jelentettek, és hetvenre nőtt a leégett terület nagysága a tavalyi azonos időszakához képest. 
