„Az osztrákok zseniálisak. Elhitették a világgal, hogy Hitler német volt, Beethoven pedig osztrák”
– szól a Billy Wildernek Oscar-díjas, lengyel származású amerikai filmrendezőnek tulajdonított mondás. A szellemesség mögött azonban valódi tartalom rejlik. Ha azt nézzük, hogy csak a 20. században az osztrákok hányszor álltak a „történelem rossz oldalán”, és ehhez képest milyen jólétben élnek, akkor azt kell mondanunk, valamit jól csinálnak. Ez a valami azonban semmiképpen sem a múlttal, vagy a morálisan kényelmetlen ügyekkel való őszinte szembenézés. A második világháború után Ausztria viszonylag sikeresen játszotta el a nácik első áldozatának szerepét, majd 1955-ben a szovjet csapatok is elhagyták, így sem Németországhoz hasonlóan a felosztás, sem az egykori Monarchia többi államához hasonlóan a szovjet megszállás nem lett osztályrésze.
Az ország függetlenségének feltételéül az osztrák államszerződés Ausztria semlegességét írta elő, amelynek a hidegháború idején kétségtelenül volt bizonyos kockázata (1968-ban például a szovjet vezetés állítólag komolyan fontolóra vette, hogy Csehszlovákia mellett egy füst alatt Ausztriába is bevonuljanak a Varsói Szerződés csapatai – ez egy NATO-tagállam esetén nyilván nem merült volna fel). Azonban a fenyegetettség mellett nagyon jó üzleti lehetőségeket is tartogatott ez a Kelet és Nyugat közötti hídként is értelmezhető szerep.
Jól jártak vele
Ausztria kereskedhetett a vasfüggöny mindkét oldalával, és természetesen közvetítőként is jól keresett bizonyos, közvetlenül jogi vagy politikai szempontból nem kivitelezhető üzleteken. A legszembetűnőbb ezek közül az orosz földgáz vásárlása volt. Ha az elmúlt években sok kritikát kapott Németország és a Merkel-kormányzat, hogy függővé tették országukat a (relatíve) olcsó orosz energiahordozóktól, akkor azért azt is érdemes megjegyezni, hogy az ajtót – vagy inkább vezetéket – az osztrákok nyitották ki, méghozzá 1968. június 1-jén, amikor Ausztria elsőként írt alá a vasfüggöny nyugati oldaláról hosszú távú gázszállításról szóló szerződést a Szovjetunióval.
Az 1968-as válság jött és ment, a gázszerződés viszont maradt. Ausztria pedig élvezte a keletről érkező olcsó gáz előnyeit, miközben semleges államként több nemzetközi szervezet központjának Bécsbe költözésével is emelhette rangját a nemzetközi politikában. Az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) székhelyét a hatvanas években tették át Bécsbe, 1979-ben az ENSZ harmadik székhelye lett az osztrák főváros, 1993-ban pedig az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) is ide költözött, de itt van a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség központja is.
Bécs a diplomácia egyik fővárosa lett (újra), egyben pedig a kémkedésé is, és ez nem volt annyira ellenére az osztrák elitnek – a törvények explicit módon ki is mondták a semlegesség jegyében, hogy a kémkedés csak akkor büntetendő osztrák területen, ha Ausztira ellen irányul.
A gáz pedig áramlott tovább keletről, sőt tovább nyugatra, az akkor még teljesen állami tulajdonban álló OMV bankszámláit hizlalva.
„Ez a felállás jelentős gazdasági előnyöket biztosított Ausztriának sok-sok éven át”
– mondja Wilhelm Molterer, 2007 és 2008 között hivatalban lévő egykori néppárti osztrák alkancellár.
Aztán eljött a Szovjetunió széthullása, majd Oroszország a nagyhatalmi politikába való visszatérése az energiaárak emelkedésének farvizén, immár Vlagyimir Putyin erős, és az orosz társadalmat egyre erősebben szorító kezű vezetése idején.
A kölcsönösen előnyös üzletelés folytatódott, Ausztriába rengeteg, nem éppen teljesen tisztázott jogi és morális hátterű orosz pénz érkezett, cserébe Bécs tárt karokkal várta az orosz üzletembereket, oligarchákat és más, még náluk is gyanúsabb szereplőket, akiknek az osztrák főváros, illetve esetenként az osztrák állampolgárság a Nyugat felé megnyíló kapukat jelentette.
2021 végén orosz vállalatok több mint 25 milliárd dollár értékben birtokoltak érdekeltségeket Ausztriában, cserébe az osztrák állam az OMV-n keresztül például az Északi Áramlat 2 legnagyobb magánbefektetője volt, de a részben állami tulajdonú osztrák energiacég más fontos oroszországi projektekben is részt vállalt. De nem voltak egyedül: 2021-es adatok szerint összesen nagyjából 6 milliárd dollárnyi oroszországi érdekeltséggel rendelkeztek az osztrák vállalatok.
Messzire elérő orosz befolyás
Valószínűleg lehetetlen lenne felmérni, milyen mélységekig épített ki befolyást Oroszország hivatalos, félhivatalos vagy éppen teljesen illegális csatornákon keresztül az osztrák politikai és gazdasági életben, vagy éppen a sajtóban. Soha, vagy csak majd talán évtizedek múlva, levéltárak mélyéről előkerülő, titkosítás alól feloldott iratokból derülhet majd ki, hogy milyen szerepe volt az orosz titkosszolgálatnak például a Szabadságpárt (FPÖ) megerősödésében, illetve hogy melyik befolyásos osztrák politikushoz mennyi orosz eredetű pénz és milyen csatornákon jutott el – és akkor még egyéb módszereket nem is említettünk, amelyek alkalmasak lehetnek egyes emberek meggyőzésére.
Ami tény, az csak a hatalmas jéghegy néhány, a felszín fölé került kis csúcsa, de már ezekből is látszik, hogy Oroszországgal feltűnően jó kapcsolatot ápol az osztrák politikai elit, méghozzá politikai oldalaktól függetlenül.
„Szinte minden még élő egykori osztrák kancellár keleten keresett magának állást hivatalának elhagyása után. Wolgang Schüssel néppárti exkancellár az orosz MTS telekommunikációs cég és a Lukoil igazgatótanácsának lett a tagja. Szociáldemokrata utódja, Alfred Gusenbauer az oroszpárti Civilizációk Párbeszéde Kutatóintézet munkatársa lett. Christian Kern, egy másik szociáldemokrata pedig az orosz államvasutak, az RZD igazgatótanácsának lett a tagja”
– hozza a példákat a Politico cikke. De nem voltak egyedül: Hans Jörg Schelling egykori pénügyminiszter a Gazprom tanácsadója lett, Karin Kneissl volt külügyminiszter pedig – aki arról lett híres, hogy 2018-ban meghívta Putyint az esküvőjére, ahol egy kézcsókot is kapott tőle, majd táncolt is egyet vele kamerák kereszttüzében (hogy fájhatott egyes magyar kormánypolitikusok szíve, amiért nekik legfeljebb Barátság-érdemrend vagy férfias kézfogások juthatnak) – a Rosznyeft igazgatótanácsát erősítette.
Ne feledjük, a fentiek részben már azután történtek, hogy Oroszország a nemzetközi közösség által el nem ismert módon megszállta, majd magához csatolta a Krím-félszigetet, válaszul pedig Oroszország ellen nemzetközi szankciókat vezettek be. Néhány héttel a Krím annexiója után történt, hogy a Bécsi Kereskedelmi Kamara ülésén vendégeskedő Putyinnal kedélyesen viccelődött a kamara elnöke többek közt arról, hogy 1914 előtt Ukrajna mely területei tartoztak Ausztria fennhatósága alá – mire az ülésen Putyin mellett ülő akkori osztrák elnök, Heinz Fischer az általános nevetgélés közben kedvesen többször megsimogatta orosz kollégája vállát.
Az orosz titkosszolgálatok olyan mélyen beépültek az osztrák titkosszolgálatokba, hogy Ausztriát 2021-ben elzárták a nyugati hírszerzőügynökségek a kényes információktól, de végül csak egy magas rangú kettős ügynök, Egisto Ott lebukása után lépett az osztrák kormány – de ekkor már olyan problémákat találtak az átvilágítás során, hogy például az alkotmányvédelmi és terroristaellenes ügynökséget fel kellett oszlatni és a nulláról újjászervezni.
Emlékezhetünk a „csodagyerek” osztrák kancellár, Sebastian Kurz tündöklésére és bukására, amely az orosz szálakat is tartalmazó Ibiza-botrány, illetve a később vesztegetés és hűtlen kezelés gyanúja miatt indított ellene indult vizsgálat miatt következett be.
A híd, ami nincs
Az osztrák politikusok általában azzal hárították el az Oroszországgal fenntartott, kicsit túlságosan is szívélyesnek tűnő kapcsolatokat firtató kérdéseket, hogy szükség van a párbeszéd fenntartására, Ausztria szerepét pedig a Nyugat és Kelet közti hídként határozták meg.
Ezt a hidat a Ukrajna tavaly februári lerohanásával Putyin látszólag felégette, de valójában inkább csak a rajta való nyílt mutatkozást tette rendkívül kellemetlenné a nyugati politikusok számára. A vezető osztrák politikusok a magyar kormány tagjainál jóval ügyesebben igyekeztek egyensúlyozni Moszkva és a Nyugat között, és nem annyira látványosan, hanem inkább a színfalak mögött igyekeztek tompítani az Oroszország elleni intézkedéseket, illetve azok hatását az osztrák gazdaságra.
A retorika szintjén az osztrák vezetés nagyjából azt mondja, amit egy nyugati, uniós, demokratikus, egykor részleges szovjet megszállás alatt álló ország vezetőitől elvárható.
„Ha hídként akarsz szolgálni, szükséged van két partra, és jelenleg ezek nem léteznek. Amikor egy országot vágyvezérelt neoimperialista gondolatok irányítanak és azt hiszi, hogy átírhatja a határokat rakétákkal és tankokkal, illetve egyszerűen megtagadhatja egy szomszédos ország jogát a létezésre, akkor nem lesz másik part”
– mondta például Alexander Schallenberg külügyminiszter a Politico kérdésére a korábban fennen hangoztatott hídszereppel kapcsolatban. Ez azért nem volt mindig elég, mert az osztrák kormányzat tettei nem mindig voltak ennyire egyértelműek és határozottak. Ausztria is ellenezte az orosz olajra és gázra kivetendő uniós szankciókat, illetve az Északi Áramlat projektet is igyekezett „kimenteni” a szankciók hatálya alól. Nagy felzúdulást váltott ki az is, amikor idén februárban az osztrák külügy engedélyezte orosz képviselők Bécsbe utazását az EBESZ ülésére. A döntést a szervezet számos tagországa hevesen kritizálta, azzal vádolva az orosz delegációt, hogy nem a párbeszéd vagy az együttműködés a céljuk, csupán az orosz propaganda terjesztése. Ukrajna és Litvánia bojkottálta is az eseményt.
Eurómilliárdok jönnek és mennek
Közben Ausztria továbbra is bőszen vásárolja az orosz gázt, 2022-ben az országba érkező földgáz 60 százaléka érkezett Oroszországból. Ez ugyan némi csökkenést jelent a 2021-es 80 százalékhoz képest, miközben Európa összességében több mint felével csökkentette az orosz gáz arányát, és a hasonló földrajzi-történelmi helyzetben lévő Csehország is képes volt gyakorlatilag nullára csökkenteni az orosz import részesedését a gázellátásában. Ausztria mintegy 7 milliárd eurót fizetett Oroszországnak a gázért, indirekt módon finanszírozva az osztrák politikusok által a szavak szintjén nagyon elítélt putyini agressziót. Ausztria arra hivatkozik, hogy a még 2018-ban aláírt gázszerződés értelmében évi legalább 6 milliárd köbméter orosz gázt kötelesek átvenni 2040-ig – és hát a szerződés az szerződés, még ha az oroszok a maguk részéről pillanatnyi érdekeik mentén teljesítik vagy nem teljesítik is ezeket.
De a pénz nemcsak megy, hanem jön, vagy legalábbis jönne is: a Raiffeisen teljes profitjának több mint fele, 2 milliárdnál is több euró a bank oroszországi működéséből származott – igaz a szankciók miatt ezt a pénzintézet nem tudja „hazahozni”. Itt is érdemes összevetni a magyar és az osztrák kormány stratégiáit: a Raiffeisent az ukrán kormány ugyanúgy felvette „az agresszió nemzetközi támogatóinak” listájára, ahogy az OTP-t, ám amíg Budapest cserébe az Ukrajnának szánt uniós támogatás blokkolásával fenyegetőzött, eszkalálva a helyzetet, addig Bécs csendben maradt. A háttérben viszont emlékeztették a nyugati vezetőket, hogy a Raiffeisen fontos szolgáltatásokat nyújt az Oroszországban még aktív nyugati cégeknek, valamint hogy az orosz pénzügyi rendszer teljes összeomlása senkinek nem lenne érdeke.
A Raiffeisen állítólag tervezi a kivonulását az orosz piacról, ám ez jelenleg jogi és gazdasági nehézségekbe is ütközik. Más osztrák cégek is maradtak Oroszországban, többek közt az OMV vagy a Red Bull is – az osztrák cégek közel kétharmada pedig nem is tervezi a kivonulást az orosz piacról, reménykedve abban, hogy a háború belátható időn belül csak véget ér valahogy, és akkor folyhat tovább a rendes üzletmenet.
Közeleg a döntés ideje
Kérdés persze, hogy ezt a kötéltáncot meddig járhatja tovább Ausztria. Ugyan az osztrák kormányt még kevesen vádolják olyan erőteljes hangnemben és nyíltan oroszbarátsággal, mint Orbán Viktort és kormányát, a hírek szerint azért mind az uniós vezetők, mind Washington egyre erőteljesebben noszogatja Bécset arra, hogy tegyen látványosabb lépéseket az Ausztriát és Oroszországot összekötő gazdasági és politikai szálak lazítására.
Csakhogy nem lesz egyszerű ebbe az irányba elmozdulni. A semlegesség továbbra is szinte varázsszó az osztrák politikában. Májusban például az a vita borzolta az osztrák (és az ukrán) kedélyeket, hogy a semlegesség megsértésének számít-e, ha Ausztria szerepet vállal Ukrajna aknamentesítésében. Alexander Van der Bellen elnök kiállt amellett, hogy nem (amennyiben nem a frontvonalakról van szó), ám Klaudia Tanner védelmi miniszter rögtön ellentétes véleményt fogalmazott meg: szerinte ugyanis jelenleg nem lehet elválasztani egymástól a katonai és humanitárius célú aknamentesítést, ezért Ausztria csak a háború végén nyújthat ilyen segítséget Ukrajnának. A kompromisszum végül az lett, hogy Ausztria kétmillió eurós pénzügyi támogatást nyújt erre a célra.
E vitában is állást foglalt – Tanner pártját fogva – a Szabadságpárt, amely a legutóbbi közvéleménykutatások szerint egy most tartandó választásokat jelentős fölénnyel megnyerne a szociáldemokraták előtt. Ez is az osztrák társadalom és politika egyfajta tudathasadt állapotát mutatja, mivel a Szabadságpárt egyértelműen kiáll az Oroszország elleni szankciók megszüntetése mellett, ám a közvéleménykutatások szerint ezt az osztrák választópolgárok nagy többsége nem támogatná. Sokan vannak tehát, akik pont Oroszország ügyében nem támogatják az FPÖ álláspontját, azonban a többi párttal szemben mégis melléjük húznák az X-et egy választáson. Kérdés, mi történik Ukrajnában, és persze Ausztriában 2024 őszéig, legkésőbb ugyanis akkor lesz legközelebb parlamenti választás az országban.
Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy még a háború esetleges lezárásával sem fog Oroszország és a Nyugat kapcsolata egyhamar visszatérni a korábbi kerékvágásba. Az sem látszik valószínűnek, hogy sokáig tartható lesz a szigorú semlegesség álláspontja a megváltozott geopolitikai helyzetben, Európa közepén – Svédország és Finnország már döntött, és ha Ausztriának a NATO-ba való belépésre nincs is oka, hamarosan azért várhatóan kemény kérdéseket kell majd az osztrák társadalomnak és politikai vezetésnek megválaszolnia Oroszországgal kapcsolatban.
A propagandaoldalon olyan politikusok nyilatkozatait tették közzé, akik arra szólították fel az EU-t, hogy állítsa le az Ukrajnának nyújtott támogatásokat. 
