Új páncélosok Ukrajnának - a NATO megint átlép egy határvonalat

A félreértések elkerülése végett gyorsan szögezzük le: az ukrán nép és az ukrán katonák hősiessége, illetve az ukrán politikai és katonai vezetés minden eltökéltsége ellenére Ukrajna nem tudta volna a nyugati fegyverszállítmányok és más segítség nélkül megállítani az orosz offenzívát, sem később részben visszafoglalni elvesztett területeit. Azonban minden pénzbeli és egyéb értéke mellett ez az életmentő segítség mindig kicsit félszívű volt, mintha egy didergő családnak a teli fáskamrából mindig csak néhány hasáb fát dobnánk oda ahelyett, hogy az egész télre való tüzelnivalót megkapnák egybe. Ahogy kint egyre hidegebb van, és a helyi huligánok betörögetik az ablakokat, a néhány hasáb helyett már egyre nagyobb kupacokat kapnak, de ez is mindig inkább a túlélésre elég, miközben ennyi idő alatt már az egész házat felújíthattuk volna, a kályhát pedig modern hőszivattyúra cserélhettük volna, sőt a huligánokat távol tartó kerítést is felhúzhattunk volna a ház köré.

Számos példa van erre a hozzáállásra: Ukrajna a háború előtt és a háború első szakaszában gyakorlatilag csak kézifegyvereket és válllról indítható páncéltörő és légvédelmi rakétákat kapott. Aztán amikor kiderült, hogy az ukránok ezzel is megállították az orosz inváziót, de a szisztematikus, tüzérségi fölényre épülő orosz előrenyomulással szemben nehéztüzérségre is szükségük van, akkor elkezdtek csordogálni a nyugati tarackok és önjáró lövegek, de nem ám százasával, csak néhány darabos tételekben. A hosszas totojázás után végül a nyáron szállítani kezdett HIMARS rakétakilövők túlzás nélkül teljesen új irányt szabtak a háború menetének, de ezeket is csak kis tételekben, néhány darabonként kapta meg Ukrajna, és a hozzávaló legnagyobb hatótávolságú rakétákat még mindig váratnak magukra.

Száz tankot, ezeret!

Volodomir Zelenszkij ukrán elnök és más ukrán vezetők a háború eleje óta kérnek modern harckocsikat, harci repülőgépeket, légvédelmi eszközöket, nehézfegyvereket nagyobb számban. Kapni viszont igen korlátozottan kaptak ilyesmiket. (Az egykori keleti blokk tagállamaiból hivatalos és félhivatalos úton is érkeztek szovjet nehézfegyverek már Ukrajnába, például több mint 200 lengyel és cseh tank T-72-es tank, de itt most kifejezetten a nyugati eszközökről, illetve azok nagyobb mennyiségű szállításáról van szó.) A tüzérségi eszközökről már szóltunk, a harci repülőgépek még mindig tabunak számítanak, légvédelmi eszközök pedig azután kezdtek érkezni, hogy Oroszország nagyszabású támadássorozatot indított az ukrán civil infrastruktúra ellen, és még mindig nincs belőlük elég (igaz, a nyugati raktárakban sem porosodnak ilyen eszközök korlátlan számban, ahogy ezt korábban megírtuk). Az elmúlt hetek nagy híre volt, hogy az Egyesült Államok egyetlen Patriot üteget szállít Ukrajnába, ehhez most egy másik üteg csatlakozhat Németországból – megint nem annyi és nem elég gyorsan ahhoz, hogy egyértelműen az ukránok felé billenjen a mérleg a harctéren, csak annyi, hogy a legújabb orosz fenyegetésekre válaszolni tudjanak.

Az, hogy e mögött milyen okok és megfontolások vannak, csak találgatni lehet. A háború első szakaszában nyilvánvaló volt, hogy a NATO nem akart ürügyet adni az inváziót a nyugati hatalmakat a beavatkozástól eltiltó, „beláthatatlan következményekkel” fenyegető Putyinnak az eszkalációra. Csakhogy közben kiderült, hogy Putyin lapjai eleve nem voltak erősek, aztán pedig a blöffjeit is sorban lehívták. Minden új nyugati fegyver ukrajnai megjelenésekor jött a menetrendszerű orosz fenyegetés a végítéletről, hogy aztán ez gyorsan átváltson arra, hogy sebaj, úgyis még az odafele úton megsemmisítik őket, különben sem érnek fel a dicső orosz fegyverekhez, hogy aztán pár héttel-hónappal később már arról beszéljenek az orosz propagandisták, hogy Ukrajnában bizony a NATO teljes erejével, sátáni fegyvereivel szemben kell hősiesen helyt állniuk az orosz csapatoknak.

Mindenesetre kérdés, hogy ha sem a HIMARS érkezése után, sem mondjuk a Moszkva cirkáló amerikai segítséggel történt elsüllyesztése után nem jött a borzalmas orosz válaszlépés, akkor miért nem küldenek nyugatról el Ukrajnába mindent, amivel valóban hatékony és nagyszabású offenzívákat indíthatnának az ukránok? Egyes feltételezések szerint nyugaton még mindig tartanak attól, hogy egy túl gyors orosz katonai összeomlás visszavonhatatlan lépések megtételére indítaná Putyint, de az a kicsit konteo-szagú elmélet is létezik, hogy a nyugatnak, és főként az Egyesült Államoknak igazából az elhúzódó háború és nem az ukrán győzelem az igazi érdeke.

Hoztunk is tankot meg nem is

Az elmúlt napokban járta be a sajtót a hír, hogy Franciaország a jeget megtörve, elsőként, végre harckocsikat is fog küldeni Ukrajnának, Németország és az Egyesült Államok pedig ennek nyomán lövészpáncélosok szállítását jelentett be. A fentiek alapján érdemes némi szkepticizmussal fogadni egy ilyen hírt, és nem rögtön arra gondolni, hogy modern nyugati tankhadosztályok rohanhatnak majd neki az orosz vonalaknak hamarosan – és hát nem is erről van szó.

Kezdjük a franciákkal. Emmanuel Macron elnök január 4-én jelentette be, hogy Franciaország AMX-10 RC könnyű harckocsikat szállít Ukrajnának. Nyugati gyártmányok tekintetében ez valóban új kategóriát jelent, hiszen eddig csak páncélozott csapatszállítókat, katonai terepjárókat és gyalogsági harcjárműveket kapott Ukrajna, és ezekből sem túlzottan sokat. Az AMX-10 RC azonban nem harckocsi, legalábbis nem olyan, ahogy egy „tank” a képzeletünkben él, és amihez leginkább a szakzsargonban MBT-ként emlegetett (Main Battle Tank – általános harckocsi) eszközök állnak közel, például egy T-72-es, vagy az amerikai Abrams, illetve a német Leopard. Ahogy a képről is rögtön látható, eleve nem lánctalpakon gördül, hanem kerekeken, és képességei szerint is inkább felderítő, illetve páncélvadász feladatok betöltésére alkalmas.

De nem is ez a fő gond az AMX-10 RC-kel, hanem az, hogy igencsak elavult darabok, hiszen tervezésük az 1970-es évek elején, szolgálatba állításuk pedig az 1980-as évek elején kezdődött. Ugyan a francia haderő még a tavaly novemberben véget ért afrikai Barkhane-hadműveletben is használta ezeket, de nem olyan környezetben, ahol az ellenséges oldalon harckocsik, fejlett páncéltörő fegyverek és tüzérség tömeges alkalmazására lehetett számítani, márpedig az ukrán front az oroszok minden veszteségei ellenére is ilyennek számít. Az AMX-10 RC ugyan képes a legtöbb, az oroszok által bevetett harckocsi kilövésére, lövegének hatótávolsága azonban jellemzően kisebb, mint azoké, páncélozottsága pedig szintén elmarad azokétól.

Ettől függetlenül az ukránok még hasznát vehetik e járműveknek, a harkivi ellentámadás idején például nagyon hatékonyan használtak a front réseibe benyomulásra, majd ott zavarkeltésre, stratégiailag fontos pontok elfoglalására gyors mozgású, könnyű páncélozottságú járműveket. Azonban tévedés az AMX-10 RC-től azt várni, hogy az kiépített orosz védelmi vonalak ellen egy az egyben bevethető legyen egy ukrán offenzívában. Ráadásul a becslések szerint összesen is csak néhány tucat ilyen harckocsi átadásáról lenne szó, miközben az ukrán front erőviszonyainak lényeges megváltoztatásához több száz páncélosra lenne szükség.

Szimbolikus lépés

Hasonlókat lehet elmondani az Egyesült Államok által beígért M2 Bradley, illetve a Németország által felajánlott Marder gyalogsági harcjárművekről. Ezek még kevésbé „tankok”, mint az AMX-10 RC, és egyik sem alkalmas arra, hogy nehézfegyverzet nyújtotta támogatás nélkül az ellenséges vonalak áttörésére használják. Megfelelő támogatással viszont nagyon hatékony fegyverek: Irakban a Bradley-k például T-72-es tankok ellen is sikerrel harcoltak a rájuk felszerelhető tankelhárító rakétákat bevetve. (Ehhez kapcsolódó fontos részlet, hogy az amerikaiak „teljes lőszerkészlettel” adják át ezeket a járműveket, tehát minden bizonnyal tankelhárító rakétákkal együtt.)

„Jelentősen növelni fogják Ukrajna már így is impresszív páncélos kapacitásait, és biztosak vagyunk abban, hogy segíteni fogják az ukrán katonákat a harctéren – mondta a Bradley-kről Pat Ryder dandártábornok, a Pentagon szóvivője, aki azt is hozzátette, e harcjárművek különösen hatékonyak lehetnek az orosz harckocsik elleni harcban. – Nem tankok, de tankölők.”

Ez a két gyalogsági harcjármű sokat segíthet az ukrán gyalogságnak, hogy kisebb veszteségekkel tudjon támadásokat indítani az orosz állások ellen, illetve nagy jelentőségük lehet egy esetleges áttörés kihasználásában, de önmagukban megint csak nem fogják a front erőegyensúlyát jelentősen befolyásolni, és nem adnak eddig nélkülözött képességeket az ukránok kezébe, pláne nem a most bejelentett mennyiségekben (a hírek szerint ebben a körben körülbelül 50 Bradley és 40 Marder kerülhet Ukrajnába).

Ahogy azonban a Patriot légvédelmi rendszerek esetén is írtuk, most is fontosabb lehet e fegyvercsomag szimbolikus jelentősége, illetve hosszabb távú hatásai, mint az, amit most konkrétan leszállítanak Ukrajnába. (A Patriotok esetében már láthatjuk is, hogy mit jelent a gát átszakadása: az első amerikai üteg után most már Németország is küld egyet Ukrajnába.)

Azzal, hogy megérkeznek az első nyugati „tankok” Ukrajnába, megint ledőlhet egy fontos korlát, és megindulhatnak az újabb felajánlások, sőt egyfajta verseny is kialakulhat a nyugati országok között, hogy ki mit tud küldeni. Néhány nappal a mostani bejelentések után már arról szóltak a hírek, hogy a britek Challenger-2 harckocsikat (igen, ezek viszont már valódi „tankok”) küldenének, és Németországban is újra komolyan szóba került Leopard 2-es harckocsik átadása, Lengyelország pedig belengette a lehetőséget, hogy saját 240 darab Leopard 2-eséből küldene Ukrajnának. Ezt ugyan német beleegyezés nélkül nem teheti meg Varsó, de jól láthatóan arrafele tartanak a dolgok, hogy valamelyik NATO-ország valamilyen jelenleg is rendszerben tartott általános harckocsit hamarosan át fog adni az ukránoknak.

A másik szempont, ami miatt fontos mérföldkő lehet ez a mostani fegyverszállítási kör, az az hogy váltást jelent a korábbi gyakorlathoz képest, hogy a NATO-országok elsősorban a meglévő ukrán fegyverrendszerekkel kompatibilis harcjárműveket szednek össze innen-onnan, és azokat küldik a frontra. És nem is saját, hosszú évek óta a raktárakban porosodó rendszereiket: mindhárom páncélostípus hiába régi tervezésű, a mai napig szolgálatban áll, és jelenlegi NATO-technikának számít. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy e járművek harcképes állapotban tartásához ki kell építeni (valószínűleg Ukrajna nyugati határaihoz közel) a megfelelő alkatrészutánpótlást és javítási kapacitást biztosító logisztikai rendszert, amint viszont ez rendelkezésre áll, könnyen lehet majd tovább bővíteni – akár „igazi” harckocsik irányába is.

Ez a lépés egyben azt az irányt is jelezheti, hogy az ukrán haderőt szép lassan nemcsak kiképzési és irányítási sztenderdekben, de haditechnikailag is átállítsák a nyugati szabványokra, és egy hosszú folyamat végállomásaként majd egyszer integrálható legyen a nyugati haderőkkel.

Néhány tucat AMX-10 RC, M2 Bradley és Marder tehát legfeljebb néhány ukrán alakulat életét teheti könnyebbé, ám ezek leszállítása  olyan újabb ajtókat nyithat ki a NATO és Ukrajna közti együttműködésben, amelyek kicsit hosszabb távon már valódi változásokat hozhatnak a fronton is.