Hónapok óta tartó találgatások után Sahra Wagenknecht hétfőn Berlinben bejelentette, hogy kilép a „Baloldali Pártból” („Die Linke”) és új pártot alapít. Ez nem csak korábbi pártjának jelent súlyos csapást, Wagenknecht projektjét a jobboldali populista AfD-ben is idegesen figyelik.
Tartalmilag a politikus a szociálpolitika, az Amerika-gyűlölet és az Oroszország-szeretet durva keverékére támaszkodik. A jelenlegi szövetségi kormány "inkompetens módon" és "kapkodva" cselekszik - szónokolt Wagenknecht most hétfőn.
Az Oroszország elleni gazdasági szankciókkal a koalíció tönkreteszi saját országát, sőt egy új világháborút is kiprovokál. „Nagy hiba volt, hogy a német kormány teljesen felhagyott az enyhülés fontos hagyományával, és helyette a katonai kártyát játszotta ki Ukrajnában és Izraelben” - hangsúlyozta.
Ki ez a hölgy?
Nos, ő Németország egyik legelismertebb és legnépszerűbb politikusa. Pedig Sahra Wagenknecht soha nem vezetett egy minisztériumot, soha nem volt pártelnök, és karrierjét egy olyan alakulatban töltötte, amely az országos szavazatok mindössze öt-tíz százalékát szerezte meg. Papíron marginális figurának kellene lennie.
A hétfői bejelentést Berlinben sokan politikai földrengésként értékelték, és bizony más európai fővárosok is hamarosan felfigyelhetnek a tektonikai mozgásra a német belpolitikában. Ennek oka a politikai kaleidoszkóp erőszakos megrázkódtatása, amelyet Wagenknecht programja potenciálisan előrevetít. Ez nem a Die Linke egy szórványmozgalma, hanem valami egészen más.
A bérek, nyugdíjak, infrastruktúra és oktatás hagyományos baloldali hangsúlyai mellett Wagenknecht programja egyesíti a radikális baloldali-populista alapvetéseket (támadások a NATO és a nagyvállalatok ellen, némi nosztalgia a Német Demokratikus Köztársaság iránt) a jobboldal néhány klasszikus motívumával (a migráció szigorú korlátozása, az olcsó gázhoz és atomenergiához való visszatérés, valamint a "woke kultúra" és az "identitáspolitika" elleni rutinszerű támadások).
Ha ehhez hozzáadjuk az euroszkepticizmust, a Covid-lezárások kemény kritikáját, az Oroszország elleni szankciók megszüntetésének követelését, valamint a berlini politikai osztály és a "hétköznapi emberek" elszakadása elleni retorikát, akkor egy olyan szemléletet kapunk, amelyet inkább a főáram-ellenes impulzusok határoznak meg, mint a "bal" vagy "jobb" orientáció.
Rámozdulás az AfD szavazóira
Wagenknecht programját egy elveszett baloldali hagyomány sürgősen szükséges helyreállításaként teríti. Az elmúlt években meggyőződése lett, hogy azok a szavazók, akik a populista jobboldali Alternative für Deutschland (AfD) párthoz sodródtak, valójában baloldaliak - különösen Németország keleti részén, ahol az AfD és a Die Linke a legnagyobb támogatottságot élvezik.
És miközben azt reméli, hogy a bizonytalan szavazókat is föl tudja lelkesíteni, és támogatókat tud lopni a bevett pártoktól, Wagenknecht nagy játszmája az, hogy a populista jobboldal és a populista baloldal közötti szavazói átjárás dinamikusabb és népesebb, mint a politikai peremvidékek és a főáram között. A bizonyíték erre még esetleges, de nem teljesen képzeletbeli: a 2017-es választásokon mintegy 400 ezer választó vándorolt át a Die Linke párttól az AfD-hez.
Wagenknecht szerint ezek a szavazók nem szélsőjobboldali habitusúak, hanem egyszerűen az AfD-ben látják az egyetlen járható csatornát a rendszerellenes frusztrációik és elégedetlenségük számára. Szerinte vissza lehet őket csábítani.
Átszabni a baloldalt
Wagenknecht úgy véli, hogy a Die Linke semmit sem kínál ezeknek a szavazóknak: ahogyan azt a 2021-ben megjelent „Die Selbstgerechten” ("Az önigazoltak") című bestsellerében kifejtette, a baloldal ma már megvetéssel bánik régi, munkásosztálybeli választói körével, miután elözönlötték a középosztálybeli városi aktivisták, akiket jobban érdekel a klímaaktivizmus és a "társadalmi igazságosság" elitista elképzelései, mint a gazdasági alapok.
Nagy, de betöltetlen politikai tér áll tehát rendelkezésre a nagyállami, szociálisan konzervatív "baloldaliak" számára. És ha a jobboldali populisták képesek a baloldal néhány klasszikus dallamát játszani, miért ne lehetne ez fordítva is igaz? Amint az a hétfői sajtótájékoztatón bőségesen megmutatkozott, Wagenknecht azzal különbözteti meg magát az AfD-től, hogy a migráció, az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok és a klímapolitika kérdéseit hangsúlyozottan gazdasági, nem pedig kulturális kérdésként kezeli.
Mindez akár meggyőző is lehet? Függetlenül attól, hogy milyen gyakran hangoztatja, hogy projektje "természetesen nem jobboldali", kritikusai szemében Wagenknecht és az AfD közötti átfedések sokkal többet számítanak, mint a különbségek. Talán csak részben tréfából hívta fel Björn Höcke, az AfD türingiai szélsőjobboldali fiókjának vezetője Wagenknechtet, hogy "jöjjön át hozzánk" egy februári pártdemonstráción - hallgatósága éljenzése közepette.
Mennyire lesz tartós a siker?
Hogy a kezdeményezése sikeres lesz-e, azt egyelőre csak találgatni lehet. A rendelkezésünkre álló korlátozott adatok aligha egységesek: az egyik múlt heti felmérés szerint mindössze 3 százalék hajlandó támogatni egy Wagenknecht-pártot (további 17 százalék nyitott a lehetőségre), míg egy másik felmérés szerint a támogatottság 12 százalékos volt. Korábbi felmérések szerint az AfD-szavazóknak akár a fele is hajlandó lehet arra, hogy a Wagenknechthez csatlakozzon.
Egyelőre azonban a hipotetikus közvélemény-kutatási adatok csak ennyit mondhatnak: rövid távon az események és személyiségek sokkal meghatározóbbnak bizonyulnak a párt sikere szempontjából, mint a választási demográfiai adatok. A precedensek nem adnak biztató kilátásokat: a mai Németországban nem volt sikeres személyi kultuszpárt, és 2018-ban Wagenknecht korábbi, a „Sárga Mellényesek” („gilets jaunes”) stílusú népi mozgalom megalapítására tett kísérletei teljesen kudarcot vallottak.
Mint oly sok más induló párt, minden esély megvan arra, hogy ez a párt is kudarcot vall, és a szervezeti működésképtelenség, valamint az egók közötti összecsapások megbénítják. De még ha pártjának nem is sikerül elcsábítania a választók tömegeit, Wagenknecht az első, aki egy új típusú politikai mozgalmat hoz Németországba: egy olyan mozgalmat, amely lemond a régi bal-jobb politikai identitásokról.
Macron példája
E modell legsikeresebb példája Emmanuel Macron, aki 2017-ben úgy szerezte meg Franciaország elnöki tisztségét, hogy a régi nagy pártoktól egy új, személyi kultuszra épülő, "radikális centrizmust" hirdető mozgalom révén szabadult meg. Franciaország elnöki politikai rendszere természetesen gyökeresen eltér a németországitól, de ennek ellenére levonhatók tanulságok.
Lehet úgy tekinteni a Wagenknecht-vállalkozást, mintha az nem lenne sem bal-, sem jobboldali; de lehet úgy is tekinteni, mintha az mind bal-, mind jobboldali lenne. De jobb lenne egyszerűen azt mondani, hogy a "bal" és "jobb" régi kategóriái egyre inkább zavart keltenek, és zavarják tisztánlátást. Wagenknecht arra fogad, hogy az európai politika jövője ezt igazolni fogja.
