Óvodás szint
Sajnálatos módon óvodás szinten zajlik az amerikai-kínai vámháború, bár az megvan, hogy ki kezdte. Trump mindig bevezet egy vámot, mire Kína viszonozza, nagyhatalomként nem is igen tehet mást, nem mutat jól, ha a zsarolás eme kissé túlhaladott módjának enged, ráadásul nem is tudni pontosan, mit akarnak tőle. Utána Trump megint emeli a tétet, másnap megint jön a válaszlépés.
Most ott tartunk, hogy az 510 milliárd dolláros kínai exportból 253 milliárdot sújt amerikai vám, Trump fenyítése szerint következő lépésben a maradékra is kiveti azt. Kína a mindössze 130 milliárd dollárnyi amerikai importból korábban 50 milliárdra vetett ki vámot, most 60 milliárdra. A következő körben így már egymás egész kereskedelmét lefedik vámokkal, kihagyva esetleg néhány stratégiai árucikket.
Hiány avagy többlet
Az alapprobléma a számokból is látszik: Kína elad bő 500 milliárdért, vesz 130-ért, vagyis négyszer annyit ad el, mint amennyit vesz. Ez azonban az adott helyzetben teljesen érthető: Kína a világ gyára, ő látja el a magas bérszínvonalú fejlett országokat olcsó áruval, így azok lényegesen magasabb színvonalon élnek, mintha ez az olcsó áru nem lenne, pontosabban, ha otthon termelnék őket.
Ez akkor jelenthetne gondot, ha ténylegesen megviselné a kereskedelmi hiánnyal rendelkező ország iparát, termelését, de hát erről Amerika esetében szó sincs: a gazdaság dübörög, és teljes foglalkoztatottság van. Egy kisebb ország esetében pénzügyi okokból is gondot jelenthetne egy ilyen hiány, hisz azt jelentené, hogy rengeteg külföldi devizáért vásárolnak, de alig adnak el valamit, így eladósodnak, majd szépen elfogy a deviza, ahogy ez most Törökország és Argentína esetében történt.
Nem akkora gond
Igen ám, de Amerika számára nem a külföldi valuta a kemény, hanem a sajátja, hisz az a világ legnagyobb, tartalékként is leginkább népszerű valutája. Egyetlen másik valuta mögött sem áll nominálisan akkora össztermék, mint a dollár mögött. Így nem igazán tud más valutából hiány, a dollárból többlet keletkezni, illetve ha ez történik, senkit nem zavar, legalábbis rövidtávon. Ráadásul nem is az a fontos, hogy Amerikának egy országgal szemben mekkora a hiánya, hanem összességében a külfölddel szembeni adat számít. És ha ez mínuszos, Amerika azt is lazán elbírja sokáig.
Más országokban, ahol nagy a kereskedelmi mérleg hiánya, idővel elkezd leértékelődni a valuta, esetleg össze is omlik, ahogy ezt a török és argentin esetben láttuk. A dollár nem tud emiatt zuhanni, hisz óriási kereslet van iránta, ami azt jelenti, hogy egyéb tényezők csökkentik, kompenzálják a kereskedelmi mérleg hiányát. Akkora gondot mindenesetre biztos nem jelent, hogy neki kelljen menni a partnereknek, és érdemes legyen kereskedelmi háborút indítani ellenük.
Elnöki különút
A probléma ilyen kezelése nyilvánvalóan Trump egyedi ötlete, üzleti pályafutása alatt, az építőiparban biztos beváltak az ilyen módszerek. Országok szintjén azonban egész más a helyzet: ha rövidtávon otthon szimpatikus is sokaknak az a frázis, hogy azok a fránya külföldiek elveszik a munkahelyeket, jöjjön haza a gyártás. A fogyasztók nagyon hamar érezni kezdik, hogy az eddig megszokott olcsó áruk hirtelen drágulni kezdenek, a Kínába exportáló farmerek pedig, főleg akik szóját termesztenek, nagy bajba kerülnek, mert helyettük a brazilok és mások boldogan lecsapnak a kínai piacra.
Így kérdés, hogy az összhatás milyen Amerikában, és az is, hogy az exportját részben máshová, részben a növekvő belföldi fogyasztásra irányító Kína, vagy a dráguló fogyasztási cikkekkel és elkeseredett farmerekkel szembenéző Amerika van rosszabb helyzetben. Persze ha Amerikának is ilyen rossz ez, akkor miért választotta ezt az utat? Nos, vélelmezzük, hogy Trump kínai meghátrálásra számított, nem arra, hogy ez a helyzet hosszasan fennmarad. Ezért vélhetőleg, ha már agyonvámolták egymást, ő maga fogja szorgalmazni a tárgyalásokat, hogy kihátrálhasson ebből a lehetetlen helyzetből.
Megkapta az engedélyt a Mol. 
