Az elszabadult izraeli rezsim és Washington felelőssége

Netanjahu közölte az Egyesült Államokkal, hogy Izrael hajlandó csapást mérni kizárólag iráni katonai célpontokra, kihagyva a nukleáris és olajipari célpontokat - jelentette hétfőn a The Washington Post két, az ügyet ismerő tisztségviselőre hivatkozva. Izrael válasza a legutóbbi iráni rakétatámadásokra - amint azt a megtorlással kapcsolatos ismételt fenyegetések is sugallják - nem fog szimbolikus csapásokra korlátozódni. A Fehér Ház a jelek szerint mindent jóváhagyott, és három héttel a 2024-es elnökválasztás előtt a Biden-kormányzat amerikai csapatokat vezényelt Izraelbe.

Háborús örvényben

A Hamász vezette tavaly október 7-i támadás nagy csapást mért Izrael megítélésére, mint a Közel-Kelet legbiztonságosabb államára, ahogyan a Gázában több, mint egy éve tartó, elhúzódó gerillaháború is. Most a további libanoni harcok és az Irán elleni légicsapások elvileg lehetőséget kínálnak az imázs helyreállítására.

Izrael azonban nem fogja tudni elérni a regionális biztonságot a technológiai felsőbbrendűség fitogtatásával - de még a sajátját sem. A színpadias Moszad-műveletek, az algoritmikusan meghatározott légicsapások és a mesterséges intelligencia által támogatott harci erők csábító képet festhetnek, de a színfalak mögött egy megviselt hadsereg áll, amely végstratégia nélküli háborút folytat. Az illetékesek - a hatalomban maradni vágyó politikusok és az annektálásra törekvő tábornokok - számára pontosan ez a lényeg. A végtelen háború távol tartja a politikai megoldásokat, miközben a biztonságot a terjeszkedésnek és az uralomnak rendelik alá.

Valóban, az elmúlt év nagy részében a Hezbollah és Irán világossá tette, hogy nem akarnak kockáztatni egy teljes körű háborút Izraellel (és az Egyesült Államokkal) a Hamász támogatása érdekében. Irán is jelezte, hogy vissza akarja tartani az eszkalációt. A teheráni vezetők még ezt az üzenetet is megismételték, miután április 13-14-én példátlan drón- és rakétatámadást indítottak Izrael ellen.

Izrael félreérti az Ellenállás Tengelyét

Teherán „sem béke, sem háború” formulája inkább az iráni óvatosság receptje volt, mint a féktelen kalandvágyé. Ez a stratégia természetesen nem jelenti azt, hogy elfogadja az Izraelt is magában foglaló regionális status quot.

Az iráni vezetők úgy vélik, hogy a regionális gazdasági, demográfiai és katonai nyomás által felerősítve Izrael belső megosztottsága végül fel fogja bomlasztani az államot, amely egy külföldről ráerőltetett ideológiai konstrukció. Mivel azonban az izraeli államnak ez a remélt elsorvadása évekig is eltarthat - és mivel e dinamika felgyorsítására tett bármilyen kísérlet Iránt egy szélesebb körű háborúba rángatná, amely veszélyeztetné a rezsimet -, az október 7-i támadást követően Irán továbbra is az Ellenállás Tengelyének megerősítését helyezte előtérbe az Izraellel és az Egyesült Államokkal való közvetlen konfrontációval szemben.

De ahelyett, hogy felismerték volna az Ellenállás Tengelyének számos feszültségét, amely az gerincén végigfutott, úgy tűnik, Izrael vezetői két feltételezéshez ragaszkodnak. Először is, hogy Irán állt az október 7-i támadás mögött, másodszor pedig, hogy ez a támadás - ahogy Benny Ganc volt védelmi miniszter fogalmazott a New York Times egy nemrég megjelent véleménycikkében - része volt egy olyan iráni stratégiának, amely nem pusztán „Izrael megsemmisítésére”, hanem a „hegemónia” biztosítására is irányul, olyan módon, amely veszélyezteti a „régió jövőjét”.

Ganc állításainak bizonyítékai azonban gyengék. Iránt és a Hezbollahot nem csak az október 7-i támadás érte váratlanul, Teherán ezt követő lépései is aláhúzták azt a szándékát, hogy a Hezbollahnak nyújtott támogatását csupán erősen visszafogott támadásokra korlátozza. Valójában Teherán - számos országgal, köztük az Egyesült Államokkal együtt - támogatta a gázai tűzszünetet abban a reményben, hogy az véglegesen véget vet az enklávé elleni izraeli támadásnak.

Hova is tartunk a megfékezett eszkalációt követően?

Amint az elmúlt két hónap során nyilvánvalóvá vált, a visszafogott eszkaláció törékeny logikája átadta helyét a totális katonai konfliktus veszélyeinek. E változás mozgatórugója az izraeli kormány, és különösen Netanjahu miniszterelnök. Az elmúlt év nagy részében Izrael katonai erejét Gázára összpontosította.

Ez a politika azonban nem csak, hogy nem hozta meg a kívánt győzelmet, de a megmaradt izraeli túszokat is magára hagyta. A hat túsz augusztus végi halála feldühítette az izraelieket, és szeptemberben tömeges tüntetésekhez vezetett, amelyek aláhúzták a Netanjahu támogatói és ellenfelei közötti mély és elmérgesedő szakadékot.

Pozícióváltás jött

Aligha véletlen, hogy a tüntetések - és a kormányán belül általuk kiváltott feszültségek - nyomán Netanjahu a Hezbollahra és Iránra helyezte át a hangsúlyt.

Az izraeli stratégia közelgő változásának első jele július 31-én érkezett, amikor Izrael Teheránban meggyilkolta a Hamász politikai vezetőjét, Iszmaíl Hanijét. A merénylet meggyilkolása az új iráni elnök beiktatását követő napon minden bizonnyal az iráni vezetők megalázására irányult, és még inkább arra, hogy rávilágítson Izraelnek az iszlám köztársaság biztonsági intézményrendszerébe való mély behatolására. Visszatekintve úgy tűnik, hogy ez a rendkívüli támadás Izraelnek a Hezbollah, és ezzel együtt Irán ellen irányuló tervével párhuzamosan bontakozott ki.

Izraelnek a Hezbollah/iráni színtérre való átállásának teljes terjedelme azonban akkor vált világossá, amikor Izrael szeptember 27-én Bejrútban meggyilkolta Haszan Naszrallah Hezbollah-vezért, aki az Al Quds Erők dandártábornokával, Abbasz Nilforuszánnal, az iráni Forradalmi Gárdista Hadtest libanoni és szíriai műveletekért felelős magas rangú parancsnokával együtt halt meg. Soha egyetlen csapás sem járt még ilyen magas szimbolikus politikai és biztonsági költséggel Izrael ellenségei számára.

Heves vitát kiváltva a hatalmon lévő intézményrendszerben, Irán október 1-jén 180 ballisztikus rakétát lőtt ki Izraelre. Teherán azt remélte, hogy október 1-jei rakétatámadása ugyanolyan eredménnyel jár majd, mint Irán április 14-i rakétatámadása, amely széles körben úgy tekintettek rá, hogy mind Izraelnek, mind Iránnak kiutat adott arra, hogy visszalépjen a szakadéktól. Az iráni vezetők azonban nagyon hamar rájöhetnek, hogy izraeli kollégáikhoz hasonlóan ők is rosszul ítélték meg ellenségeiket. Ha - ahogy Netanjahu figyelmeztetett - Izrael súlyos csapásokat mér az iráni főbb biztonsági és rakétabázisok ellen, az a két országot olyan szintű ballisztikus rakétás lövöldözésbe sodorhatja, amelynek következményei kiszámíthatatlanok.

Egy ilyen háború a libanoni konfliktus eszkalálódásának hátterében bontakozhat ki és Izraelt egy végtelen kimerítő háborúba szippanthatja be. Ez aztán felemésztheti az Izrael és Bahrein, Marokkó, valamint az Egyesült Arab Emírségek közötti Ábrahámi Megállapodásokat is. Valóban, a terjedő tűz az egyik oka annak, hogy Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceg megismételte: a királyság nem fogja normalizálni a kapcsolatokat Izraellel, ha az nem kötelezi el magát a kétállami megoldás felé tett lépések mellett.

A jelenlegi radikális izraeli politika beszűkült látásmódját az ország hadseregének ütőereje teszi lehetővé. Szinte fordított arány van az Izrael által birtokolt technikai és katonai képességek  szintje és vezetőinek stratégiai és diplomáciai érzékének hiánya között. Az, hogy ez a paradoxon az USA feltétel nélküli katonai támogatásától függ, arra emlékeztet, hogy a Biden-kormányzat nem tudta Izrael vezetőit arra kényszeríteni, hogy hagyjanak fel olyan lépésekkel, amelyek végső soron aláássák Izrael biztonságát és nemzetközi legitimitását.