Az orosz-ukrán háború és még inkább Donald Trump amerikai elnök politikája élesen felszínre hozta az Európai Unió egyfajta védelmi szövetséggé (is) történő átalakítását. Ugyan a közös haderő – és a valódi közös védelmi politika – kialakítására eddig történt halovány kísérletek mind elbuktak, a tagállamok pedig előszeretettel marják egymást közös eszközfejlesztések, valamint beszerzések ürügyén is, valójában az unióban már 2009 óta létezik egy háborús helyzetben történő segítségnyújtást előíró cikkely.
Az uniós alapszerződés e bizonyos, 42.7-es cikkelyét szokás az „unió 5-ös cikkelyének” is nevezni, utalva a NATO híres 5. cikkelyére. Ez tulajdonképpen az észak-atlanti szövetség és annak elrettentő képessége alapját jelenti azzal, hogy kimondja:
„A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. Cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”
Fotó: Wikipédia/Bundeswehr-Fotos
Miként hangzik ehhez képest az unió 42.7-es cikkelye?
„A tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam – az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikkével összhangban – köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak. Ez nem érinti az egyes tagállamok biztonság- és védelempolitikájának egyedi jellegét.”
Első látásra nincs is annyira sok különbség a két szöveg között. De rögtön feltűnhet azért, hogy az uniós tagállamok nem tekintik automatikusan saját maguk elleni támadásnak, ha egy másik tagállamot támadás ér, illetve az is, hogy az 5-ös cikkellyel szemben a 42.7-es cikkelyben nincs kitétel a fegyveres erő alkalmazásáról, csak a jóval általánosabban hangzó „segítségről és támogatásról”.
Annyit ér, amennyit a papír, amire ráírták?
Mit érhet ez a gyakorlatban? Mennyire lehet képes a NATO esetleges hiányában vagy az Egyesült Államok távolmaradása esetén (Trump a közelmúltban szavakban már megkérdőjelezte országa NATO-tagságát – a szerk.) elrettenteni egy ellenfelet az unió valamely tagállama elleni támadástól?
A helyzet az, hogy valójában egyetlen szerződés sem ér semmit, ha nem járul hozzá egy olyan „felettes”, ellenőrző szervezet, amely adott esetben ki is kényszeríti a végrehajtást. Márpedig a nemzetközi szerződéseknél jellemzően nincs ilyen kényszerítés.
Mint láthattuk az elmúlt években, Oroszország, de éppenséggel az Egyesült Államok is teljes nyugalommal szegett meg általuk aláírt nemzetközi szerződéseket. De a magyar kormány is mondhatta, hogy márpedig nem tartóztatja le a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa alapján Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt, mert így tartja kedve (Az ekkor kezdeményezett kilépési folyamat még most is tart, tehát a szerződés elvben Magyarországra is érvényes volt. Magyar Péter leendő miniszterelnök hétfőn jelezte, hogy megállítják a kilépési folyamatot).
Valójában egyébként a NATO 5-ös cikkely sem „kötelezi” a tagállamokat arra, hogy azonnal háborúba menjenek, és ha kötelezné is, a parancsot attól még ki kellene adni a katonáknak (vagy neadjisten a nukleáris rakétáknak) az indulásra. A NATO elrettentő erejét tehát nem a papírra vetett szavak, hanem a támadó szempontjából az a vélelem adja (vagy adta), hogy adott esetben nyugtalanítóan nagy valószínűséggel valóban megtörténik az akár katonai segítségnyújtás is.
Ebből a szempontból tehát tulajdonképpen a 42.7-es cikkely esetében sem érdemes nagyon a szavakon lovagolni. A kérdés az, hogy konkrétan mi történne egy ilyen, külső irányból érkező, tagországot érő fegyveres támadás esetén. Összehívnának gyorsan akár két bizottsági ülést is, sőt a döntéshozók még az előételt és a desszertet is feláldoznák az ebédszünetükben, hogy egy héttel későbbre már meg is szülessen egy közepesen dörgedelmes hangú elítélő nyilatkozat? Vagy egy nappal később már mondjuk spanyol tankok indulnának Lengyelországba vagy lengyel tankok Spanyolországba, harcra kész katonákkal? Ez az igazi kérdés.
Szimulálnak egyet
A héten Cipruson tartandó informális uniós csúcs (amelyről a leköszönő magyar kormány képviselői, köztük Orbán Viktor és Szijjártó Péter is távol maradnak) után Brüsszelben pontosan ezt fogják szimulálni egy „háborús játék” keretében, Kaja Kallas uniós külügyi főképviselő vezetésével.
Fotó: Európai Tanács
A szimulációt az unió Politkai és Biztonsági Bizottsága hajtja végre, amelyben a tagállamok állandó uniós képviseletének erre kijelölt, magas rangú diplomatái ülnek. A szimuláció pontos tartalma, azaz hogy milyen helyzetet is modellezne, egyelőre titkos, már csak azért is, hogy a résztvevők lehetőleg valóshoz közeli, spontán reakciókat adjanak a szimulált válsághelyzetre.
A Politico forrásai szerint egyelőre nem „a legmélyebb vízbe” dobják a résztvevőket, azaz nem egy nyílt orosz támadás lesz a szimulált válsághelyzet, hanem inkább valami olyasmi, hogy mi történik, ha egyszerre két tagállam is aktiválná a cikkelyt.
Az eredményektől azt remélik, hogy segítségükkel sikerül jobban körülhatárolni, hogyan is működne a gyakorlatban a 42.7-es cikkely, és mondjuk mi a helyzet az olyan, deklaráltan katonailag semleges tagállamokkal, mint Ausztria vagy Írország. Cél az is, hogy a tagállamok e tapasztalatok alapján is segítsék az unió első közös biztonsági stratégiájának megalkotását, amelyet Ursula von der Leyen bizottsági elnök a nyáron tervez bemutatni.
Eddig egyébként csak egyszer kérte uniós tagállam a 42.7-es cikkely aktiválását: Franciaország a 2015-ös véres terrortámadás-sorozat nyomán. De valódi külső katonai támadás még nem tesztelte azt.
Két cikkely között
De ez nem biztos, hogy így is marad. És nem kell rögtön Tallin felé dübörgő orosz tankokra gondolni. A csúcstalálkozónak helyt adó Ciprus például a területén található bázisok miatt iráni dróntámadások veszélyével nézett szembe, és az értesülések szerint a ciprusi vezetés kezdeményezte is, hogy a kölcsönös védelem témáját vegyék fel az ülés napirendjére.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy mivel az unió legtöbb, a külső határokon található tagállamai közül mindegyik a NATO tagja is, mi szükség e külön cikkelyre, pláne annak próbálgatására?
Az uniós tisztviselők mindig sietnek is hangsúlyozni, hogy nem az 5. cikkely helyett, hanem a mellett igyekeznek tartalommal megtölteni a 42.7-es cikkelyt. Már csak azért is, mert nem szeretnék, ha az uniós közös védelmi cikkely „reklámozása” újabb ürüggyel szolgálna az amerikai kormányzat számára, hogy még inkább magára hagyja Európát védelmi kérdésekben.
A másik oldalról viszont éppenséggel nemcsak az orosz vagy más, a nyugati világon kívülről érkező agresszió lehetősége miatt került elő mostanában ez a passzus: amikor Trump akár katonai erő alkalmazását is kilátásba helyezte Grönland megszerzésére, Andrius Kubilius uniós védelmi biztos arról beszélt, hogy erre az esetre is vonatkozna a 42.7-es cikkely.
Remélhetőleg azért arra nem fog sor kerülni, hogy az európai államoknak dönteniük kell: az Egyesült Államok által aktivált NATO 5. cikkely értelmében nyújtsanak segítséget Dánia ellen, vagy a Dánia által aktivált 42.7-es cikkely alapján nyújtsanak segítséget az Egyesült Államok ellen.
A trend mögötti okok egyértelműek. 
