Megint csak blöfföl Putyin, vagy nagyon megbánja a Nyugat, hogy fegyvereivel Oroszországot lövik?

Az elmúlt hetek egyik visszatérő témája volt az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban a nyugati fegyverek a nemzetközileg elismert orosz határokon túli bevetésének engedélyezése. De miért most került elő ez a téma, és mi lehet az oroszok válasza?

A háború már lassan két és fél éve zajlik, és a Nyugat is lassan két éve szállít viszonylag nagy hatótávolságú fegyvereket (a 2022 nyarától érkező HIMARS GMLRS rakétái nagyjából 80 kilométerre képesek csapást mérni) az ukránoknak, de a 400 kilométer körüli hatótávolságú Storm Shadow cirkálórakéták is legalább 2023 ősze óta elkezdtek megérkezni Ukrajnába. Közben az ukránok saját drónjaik fejlesztésével maguk is szert tettek messzi, sőt nagyon messzi célpontokat támadni képes fegyverekre – az elmúlt hónapokban az ukrán állásoktól 1000-1500 kilométernyi távolságban lévő orosz célpontok ellen is hajtottak végre sikeres csapásokat –, akkor tehát miért most került elő ez az egész kérdés?

Változó körülmények

Az egyik oka ennek az, hogy az új amerikai katonai segélycsomag sokáig halogatott elfogadásával megindultak az új amerikai szállítmányok, benne a HIMARS rendszerekkel kompatibilis ATACMS rakétákkal. Ugyan az máig sem teljesen egyértelmű, hogy ebből pontosan melyik típust vagy típusokat adták át Ukrajnának (a hatótávolságban a különböző változatok között nagy különbség van, az eredeti ATACMS 140 kilométerre, az újabb változatok pedig 300 kilométernél is messzebbre szállnak), de mindenképpen új lehetőségeket biztosítanak az ukránoknak. A Storm Shadow-k vagy a szinte azonos francia SCALP cirkálórakéták ugyan nagyobb hatótávolsággal bírnak, de a készletek nagyon korlátozottak, ATACMS-ből viszont relatíve jelentősebb mennyiségek is rendelkezésre állhatnak, ráadásul darabonként jóval olcsóbban, mint a Storm Shadow-k.

A fontosabb ok viszont az oroszok Harkiv térségében indított offenzívája. Kelet- és Dél-Ukrajnával ellentétben itt a frontvonalak mögött néhány kilométerrel már „igazi” orosz területek vannak. Korábban sokat hallhattunk arról, hogy a HIMARS-ok, illetve a fejlett nyugati tüzérségi eszközök megjelenése arra kényszerítette az oroszokat, hogy átalakítsák logisztikai rendszerüket. Mivel a fronttól nagyjából 80 kilométeres távolságig bármilyen nagyobb lőszer- vagy üzemanyag-lerakat veszélybe került, az oroszok ennél messzebb kényszerültek lepakolni a logisztikájuk alapját képező vasutakról, majd jóval lassabban és körülményesebben, teherautókkal szállították a frontra az utánpótlást.

Erre viszont a harkivi fronton kevésbé volt szükség, hiszen számíthattak arra, hogy az ukránok a nyugati korlátozások miatt orosz területre csak a jóval korlátozottabb képességű saját tüzérségi eszközeikkel és drónjaikkal lőhettek át, tehát a készleteket egészen a határig lehetett vasúton szállítani.

Nem véletlen, hogy a legutóbbi – igaz, nem teljesen hivatalos – hírek szerint az általuk küldött fegyverek orosz célpontok elleni bevetését engedélyező országok (Franciaország, az Egyesült Királyság és minden bizonnyal az Egyesült Államok is) kifejezetten csak a Harkivi régióval határos orosz területek, elsősorban a Belgorodi régióban található célpontok elleni felhasználásra adtak zöld utat.

Ez további jelentőséget kaphat akkor, ha bejönnek azok a várakozások, hogy az oroszok Harkivtól nyugatra, az ukrán Szumi régió ellen is indítanak egy a harkivihoz hasonló offenzívát. Ettől függetlenül az orosz erők számára ez az új fejlemény nem leküzdhetetlen akadály: a front más szakaszain viszonylag jól alkalmazkodtak a nyugati fegyverek jelentette veszélyekhez, ráadásul a legutóbbi hírek szerint a precíziós nyugati eszközök találati pontosságát is sikerült csökkenteniük elektronikus hadviselési eszközeik révén.

A levegőbe is beszélhetnek?

Ennél nagyobb jelentősége lehet viszont annak, hogy a „kilövési engedély” minden bizonnyal a légvédelmi eszközökre is vonatkozni fog. Mivel eddig az orosz harci gépek nagyjából biztonságban érezhették magukat, ha az orosz határok mögött maradtak, ez nagy változást jelenthet, különösen annak fényében, hogy az orosz stratégia egyre inkább épít az akár 70-80 kilométeres távolságból is indítható siklóbombákra.

Tény persze, hogy az ukránok a front más szakaszain sem tudják egyelőre megbízhatóan kivédeni ezeket a siklóbombás támadásokat, mivel nem tudnak, illetve az orosz drónok állandó fenyegetése miatt nem is mernek elegendő légvédelmi rendszert a frontvonalak közelébe vinni. Mindenesetre önmagában a lehetőség, hogy az ukránok ezután szabadon lőhetnek majd át a határokon akár Patriot rendszerekkel is, nagyobb óvatosságra kényszerítheti az orosz légierőt, különösen akkor, ha ez a fenyegetés a siklóbombás támadások kiindulópontjául szolgáló orosz repterek elleni, mondjuk ATACAMS csapásokkal is párosulni fognak.

„A nyugati fegyverek alkalmazásától Kijev azt remélheti, hogy meg fogja oldani az orosz légierő által okozott problémákat, és az irányított bombák okozta károkat - legalábbis rövid- és középtávon, amíg az oroszok megtanulnak alkalmazkodni”

- írja Bendarzsevszkij Anton, a posztszovjet térség szakértője, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója.

Most tényleg átlépik a határt?

De mi lehet minderre az oroszok válasza? Mindenképpen érdemes először is rámutatni az orosz kommunikáció szokásosnak mondható önellentmondásosságára, ami ebben az ügyben is megnyilvánul. Mint tudjuk, Oroszország 2022. szeptember 30-a óta az Orosz Föderáció részének tekinti Donyeck, Herszon, Luhanszk és Zaporizzsja régiókat, a Krímet pedig 2014 óta. E területeken folyamatosan támadtak és támadnak az ukránok nyugati fegyverekkel célpontokat. Oroszország most mégis úgy kezeli a nemzetközileg elismert határain belüli célpontok elleni támadásokat, mintha a Nyugat ezzel egy újabb „vörös vonalat” lépett volna át, pedig jogilag semmi különbség nincs orosz szempontból egy Belgorod elleni ATACMS csapás és egy Donbasz elleni HIMARS csapás között.

A nemzetközi szakértők pedig abban is egyetértenek, hogy mivel a konfliktusban egyértelműen Oroszország az agresszor – amely egyébként rendszeresen támadja Ukrajna területét, civil infrastruktúráját is minden rendelkezésére álló eszközzel – Ukrajnának minden joga megvan ahhoz, hogy ne csak a jogilag sajátjának számító területeken vágjon vissza, hanem csapásokat mérjen az orosz határok mögé is.

Ennek ellenére orosz részről megérkeztek az ígért borzalmak ellenére is már szinte megszokottnak mondható eszkalációs fenyegetések a nukleáris eszközök bevetéséig. Vlagyimir Putyin maga is felemlegette az orosz nukleáris doktrínát, amely megengedi nukleáris fegyverek bevetését, amennyiben Oroszország „szuverenitása és területi integritása veszélybe kerül”, de maga is hozzátette, hogy e feltételek jelenleg nem teljesülnek, ám a nukleáris doktrína „bármikor megváltoztatható”.

Szerencsére azonban senki sem gondolja, hogy az oroszok valóban bevetnének – legalábbis erre a lépésre válaszul – nukleáris fegyvert. Időről időre azt az ötletet is megfuttatják egyes orosz körökben, hogy valamiféle „nemhalálos” nukleáris erődemonstrációt kellene tartani a Nyugat elrettentésére, például egy nagyszabású tesztet, esetleg Ukrajna légterében felrobbantani egy eszközt. Azonban a nukleáris fegyverekkel való bármilyen „játszadozás” is már erőteljes választ váltana ki nemcsak a Nyugaton, hanem például Kína részéről is. Hszi Csin-ping állítólag tavalyi moszkvai látogatása alkalmával figyelmeztette Putyint, hogy az ő támogatását is elvesztené, ha ennél is tovább menne a nukleáris eszkalációval való fenyegetőzés útján.

A lehetséges orosz válaszlépések között ott van az uniós országok elleni orosz hibrid hadviselés fokozása, szabotázsakciók végrehajtása. Ebben az esetben legfeljebb persze ürügy lehet a nyugati fegyverek oroszországi bevetése, hiszen ilyen akciókra eddig is volt példa, illetve az utóbbi hetekben is letartóztattak például Lengyelországban, Németországban és Franciaországban is olyan embereket, akik a gyanú szerint orosz megbízásból hajtottak volna végre akciókat.

Lehetőségként felmerült a balti államok elleni valamilyen korlátozott katonai akció, például a kalinyingrádi orosz exklávét Oroszországtól elválasztó Suwalski-folyosó megszállása is, de ez azért akárhogyan is nézzük, a NATO elleni közvetlen katonai fellépést jelente, amelynek a kockázatát a haderejenék jelentős részével Ukrajnában lekötött Oroszország nem igazán vállalhatná.

Ha ti úgy, mi is úgy?

A legérdekesebb talán az volt, amit az orosz elnök a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon külföldi újságíroknak tartott sajtótájékoztatóján mondott.

„Azon gondolkodunk a témában, hogy ha valaki lehetségesnek tartja, hogy ilyen fegyvereket háborús övezetbe szállítson azért, hogy csapást mérjenek velük a területünkre, és problémát okozzanak nekünk, akkor nekünk miért nincsen jogunk az ugyanilyen kategóriájú fegyvereinket a világnak azon régióiba szállítani, ahol csapásokat mérhetnek azoknak az államoknak az érzékeny létesítményeire, amelyek ezt Oroszország ellen teszik. Ez a válasz aszimmetrikus lehet. Gondolkozni fogunk erről”

- szólt az eszmefuttatás.

Ez első pillantásra valóban egy szimmetrikus eszkalációs lépésnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, felmerülhet a kérdés, mégis kinek szállítana ilyen fegyvereket Oroszország. A Nyugat és Ukrajna esetében egy Oroszországgal háborúban álló országba érkeznek a nyugati fegyverek, de a nyugat-európai államokkal vagy az Egyesült Államokkal senki sem áll hadban, és nem is tudunk olyan országról, amely ilyesmire készülne.

Felmerülhet persze Irán vagy Észak-Korea, mint lehetséges célpontok, de mindkettőnek vannak „ilyen kategóriájú” fegyverei, és nem ezek hiánya miatt nem mérnek csapásokat a közelükben található amerikai támaszpontokra, hanem azért, mert nem akarnak többé-kevésbé nyílt háborúba keveredni az Egyesült Államokkal. De az orosz befolyással rendelkező afrikai államokról is nehéz elképzelni, hogy ha hirtelen kapnának néhány rakétavetőt vagy más nagy hatótávolságú fegyvert, akkor rögtön európai vagy amerikai érdekeltségeket kezdenének lőni ezekkel. Arról már nem is beszélve, hogy ezek az államok nagyon messze is vannak bármilyen olyan országtól, amely fegyvereket szállít Ukrajnába, tehát fizikailag is lehetetlen lenne ezek területét egy interkontinentális ballisztikus rakétával inneni fegyverrel elérni.

Megfelelő államok hiányában maradnak a terrorszervezetek, lázadók és egyéb hasonló entitások. Elég rémisztő lehetőségnek hangzik mondjuk a húszik orosz ballisztikus vagy cirkálórakétákkal történő felfegyverzése. Azért ne feledjük el, hogy egyrészt ezekből a fegyverekből az oroszoknak sincs nagyon feleslegük, másrészt ezeket bevetni nem arról szól, hogy kiveszik a ládából és kilövik, ehhez kiképzett kezelőszemélyzet, célzási koordináták, egy teljes infrastruktúra kell. Az ukránoknál ez megvan, de mondjuk a húszik esetében nincs, arról nem is beszélve, hogy azért valószínűleg az oroszok sem szeretnék, ha nagy hatótávolságú fegyvereik teljesen ellenőrizhetetlen kezekbe kerüljenek.

Ez is csak blöff lenne hát? Elképzelhető. Az viszont mindenképpen említésre méltó ebben a kontextusban is, hogy pénteken (június 7-én) érkezett a hír, hogy négy orosz hadihajó, köztük egy atomtengeralattjáró érkezik Kubába. A lépés lehet csak egyszerű erődemonstráció, de Kuba ideális hely lehet arra, hogy elrettentési célzattal modern orosz fegyvereket telepítsenek területére. Bár azt azért nem gondoljuk, hogy a havannai vezetés elgondolkozna, hogy csapást mérjen amerikai területre, de az elvi lehetőség legalább fennáll, Kuba ugyanis valóban karnyújtásnyira van Floridától, és az sem feltétlenül állna a kubai rezsim érdekeivel ellentétben, ha Amerikának ilyen eszközökkel is számolnia kell, ha egy esetleges beavatkozási kísérlet következményeit számolgatja. Az utóbbi időben Kubából jelentősebb tüntetésekről érkeztek hírek, és nem teljesen lehetetlen, hogy Washingtonban a puszta érdeklődésnél többel is figyelik ezeket a fejleményeket.

Nem árt persze mindenkinek észben tartania, hogy mi is történt 1962 októberében, amikor a Kubába telepített szovjet nukleáris hordozórakéták körül kialakult válságban talán az egész hidegháború alatt a legközelebb került a két szuperhatalom az atomháborúhoz.