Carry trade
Hosszú évek során sok fejfájást okoztak a svájci frank hitelek. A probléma gyökere még a 2008-as válság előttre nyúlik vissza. Akkor volt az időszak, amikor a deviza-, és hitelpiacok teljesen globálissá váltak, és immár vonzónak tűnt alacsonyabb kamatozású devizában hitelt felvenni, és azt magasabb kamatozásúban fialtatni (ún. carry trade). Persze az árfolyamkockázat kezdettől felmerült, de ezzel eleinte nem sokan foglalkoztak.
Nemcsak a befektetők, hanem az egyszerű fogyasztási-, ill. jelzáloghitelt felvenni szándékozó átlagemberek figyelmét is felkeltette ez a lehetőség. Különösen azokban az országokban, ahol magas nominális kamatok voltak, ezért a hazai valutában ijesztőnek tűnt eladósodni. Az adott országok közül a főbbek: Lengyelország, Horvátország, Románia, és persze kis hazánk, ahol sokáig értelmetlenül magas volt a kamatok szintje.
Miért a frank?
Kezdetben két extrém alacsony kamatú deviza volt: a jen és a svájci frank. A jen mindig is mozgékony volt, de a frank stabilnak tűnt, ezért rá esett a választás. Logikusabb lett volna az euró, ami egy fél kontinens valutája, ezért lényegesen stabilabb, de egyrészt kezdetben annak sem volt igazán alacsony a kamata (4 százalék körüli), másrészt erős volt a mohóság. Maradt hát a svájci frank.
Arra illett volna gondolniuk a döntéshozóknak (ha már az egyes hitelfelvevők elsiklottak fölötte), hogy ha egy mégoly gazdag, de mégiscsak 8 millió lakosú ország valutájában adósodik el egy összesen közel 100 millió lakost számláló ország csoport színe-java, akkor azért abból előbb-utóbb baj lesz. Ha máskor nem, a visszafizetéskor, amikor irdatlan összegű frankot kell, hogy megvásároljanak.
És ha ez még nem lett volna elég veszély, 2008-ban, majd még inkább 2011-12-ben jött a világ, majd az euró válsága, és a svájci frank első számú menedékvaluta lett. Meg is indult felfelé az árfolyama, a svájci jegybank megálljt is parancsolt neki eurónként 1,20 svájci franknál.
Mi pedig szenvedtünk jó 5 évet a devizahiteleinkkel, és most fogyott el a kormány türelme, úgy döntött, ahol van, átváltja a hiteleket. Kevéssel utána pedig a svájci jegybank döntött úgy, hogy nem ad több frankot, omoljon össze a piac. Meglepően közel van egymáshoz a két esemény. Lehet, hogy nem véletlenül?
Miattunk?
Nézzük meg, milyen összefüggés lehet a két döntés között. Az egyik az, hogy ha a magyar kormány döntése nyomán egy csapásra átkerült az adósoktól a bankokhoz a svájci frank kockázata, akkor nekik azt azonnal le kellett fedezniük. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyszerre kb. 8 milliárd svájci frank kereslet keletkezett. Miután a svájci frank már rá volt tapadva az 1,20-as szintre, nyilvánvaló volt, hogy ekkora tételt csak a svájci jegybank tudott eladni. Teóriánk szerint akár az is előfordulhatott, hogy a svájci jegybank ekkor mondta azt: na, ebből elég. Most itt volt a magyarok 8 millió frankja, aztán jöhet a többieké egyszerre, se vége-se hossza. Ez akár meggyorsíthatta a döntésüket, hogy feladják az árfolyam védelmét, és elindítják a cunamit.
Egy másik, ehhez hasonló, logikusnak tűnő elmélkedés is szóba jöhet. A magyar állam úgy döntött, hogy most volt elég. Miért most? Talán most gondolták azt, hogy 5 éve küzdünk, a frank meg csak nem gyengül, a kutya fáját, váltsuk át. Lehet, hogy nem csak a magyar döntéshozók fejében fordult meg épp most ugyanez a gondolat, hanem a legkülönfélébb svájci frank hitelesek és shortosok fejében is. Ebben az esetben nem közvetlenül a magyar tétel volt az utolsó csepp a pohárban, hanem csak egy részét képezte a jó kövér cseppnek, amit egészében a magyar kormányhoz hasonlóan gondolkodók hatalmas tömege alkotott. A berezelt SNB kifizette őket, aztán pánikszerűen menekült. Utána az özönvíz.
Ha az Európai Unió nem védi meg őshonos nemzeti közösségeket, nem különbözteti meg őket a bevándorló közösségektől, „akkor Európa saját sírját fogja megásni”. 
Vámháború, zuhanó dollár és AI-őrület – mihez kezdjen egy magyar kisbefektető?
