Azt hiszi, ezúttal minden másképp van? Néhány száz éves grafikon pont jól jöhet

Ha válság, akkor defláció, esetleg később infláció. Legalábbis gyakorinak nevezhető, hogy az infláció leesik ilyenkor, mert a cégek rendszerint túltermeléssel küzdenek, és mivel nem tudják eladni portékáikat, ezért csökkentik az áraikat. A jegybankok félnek a deflációtól (az árak általános csökkenésétől), mint a tűztől, mert ez öngerjesztő folyamatként súlyosbíthatja a válságot is. (Az első részt lásd itt.)

Ezért van az, hogy céljuk tulajdonképpen az árak szolid emelése, egy egészséges infláció fenntartása. A magyar jegybank célja is az évi 2-4 százalékos infláció, amit az utóbbi időben el is ért. De az is gyakran említett jelenség, hogy a válságok végén viszont elszaladnak az árak, inflációs sokk alakul ki. Még tart a válság, de már magas a pénzromlás.

Hát itt még a jelek szerint nem tartunk, a pénzromlás üteme az USA-ban és az EU-ban is mérsékeltnek tekinthető. (Évi 2,1, illetve 1,1 százalék körül jelenleg.) A hetedik ábra az amerikai infláció, a fogyasztói árak indexét mutatja, közel 107 évre, 1913 elejétől. Sokan 2008-2009 óta jósolják az infláció elszabadulását a jegybankok “laza” – pénzhígító – politikája miatt. Ami eddig nem következett be – de nem biztos, hogy nem is fog.

7. Ábra: Az amerikai infláció indexe (Forrás: Usinflationcalculator.com, U.S. Department of Labor Bureau of Labor Statistic)

Mániások és próféták

Egyesek, mint az aranymániások (gold bugs), vagy a kriptodeviza-hívők, a krízis-próféták vagy az anarchisták szívesen állítják be úgy, hogy az amerikai dollárnak – meg általában a papírpénzeknek – már annyi. Folyton csak agyoninflálják, értéke a nullához tart. A 106 év alatt bekövetkezett mintegy 26-szoros amerikai árszínvonal-emelkedést azonban nem neveznénk tragikusnak. Ez ugyanis éves átlagban “csak” 3,1 százalék {26^(1/106)}.

Sokkal több veszett oda Mohácsnál (lásd magyar hiperinfláció mindkét világháború után) vagy Weimarnál (német hiperinfláció az Első Világháború után)… A hetedik ábrán az is jól látszik, hogy csúnyán megugrott az árszínvonal a hetvenes években (olajár-sokk), de az is, hogy mintha valami azóta sem állt volna igazán helyre.

Ki a fő bűnös?

Lehet, hogy a fő bűnös igazából a jegybankok politikája? Bizony könnyen lehet. A hetvenes évek elején valójában érte egy másik nagy sokk is a világot: feladták az aranystandardot (azaz a Bretton Woods-i rendszert, élt 1946-tól 1971-ig). Azóta, hogy nincs aranyra váltási kötelezettségük, a jegybankok könnyedén tudnak fedezetlen pénzt kibocsátani, lényegében korlátlanul.

8. Bankválságok száma (Forrás: Wikipédia.)

Hogy ez jó vagy rossz? Nehéz eldönteni. Talán inkább jó. A válság kezelésében ennek nagy szerepe volt 2008-2009-ben és azóta is. Ezzel vált lehetővé a “QE” (mennyiségi könnyítés) és a többi ortodox és unortodox gazdaságélénkítő jegybanki politika. Viszont valószínűleg maga a jelenlegi laza rendszer is hozzájárult a válság kialakulásához (a túlhitelezéshez). Ezt jól illusztrálja, hogy a Wikipédia ábrája szerint (8.) a Bretton Woods-rendszer megszűnése után milyen komolyan megugrott a bankválságok száma.

Agyoninflálták

Azért ne gondoljuk azt sem, hogy minden rossz, infláció vagy válság forrása a modern jegybanki politika. Vagy hogy a nemzeti bankok kifejezetten rosszak lennének. A Visualcapitalist blog infografikája a római birodalomban használt denarius érmék ezüsttartalmát mutatja körülbelül 64-től csaknem 300-ig (i. sz.). Ezen bő kétszáz év alatt 100 százalék közeléből nulla közelébe, 1-2 százalékra esett az ezüsttartalom. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy a pénzt – az akkori módszerekkel – agyoninflálták.

Római denarius érmék (Forrás: Wikipedia)

Ám ha már az inflálásnál tartunk… a túlzott eladósodásnak, legalábbis az államok szintjén, három logikus megoldása van. Az egyik, hogy az adósságot, fogat összeszorítva is, de visszafizetik (például megszorításokkal, erősebb adóztatással). A másik, amikor csődöt jelentenek, az adósság egészét vagy egy részét “rendezik”, vagyis örökre leírják, amivel a hitelezők nagyot buknak (Argentína, Görögország).

A csendes vagyongyilkolás

A harmadik, politikailag többnyire a leginkább járható út: ha szépen csendesen, lassacskán elinflálják. (Ami persze csak akkor lehetséges, ha az adósság a nemzeti valutában van.) Ez történt például a második világháború alatt és után az amerikai államkötvényekkel – jutott eszünkbe. (“Pénzügyi elnyomásnak” is nevezik ezt.)

Na ha valamit, akkor ezt biztosan nem akarják megmutatni, van vajon erről idősor?  – merült fel a kérdés. Tényleg nem sietnek, az USA pénzügyminisztériuma például csak 2003-2004-től közöl velünk reálkamat-adatokat. De azért lehet találni. Az Investing.com ábrájáról kiderül, hogy a reálkamat az USA-ban az első, majd a második világháború idején, után is súlyosan negatív volt – a mínusz 10-15 százalékot is elérte éves szinten.

Mentsvárunk, az arany?

Az államadósságot egyértelműen elinflálták. Időlegesen a hetvenes években is a negatív tartományba süllyedt a reálkamat, talán nem véletlenül a vietnami háború vége felé. Most pedig – a rövidebb futamidőknél – körülbelül 2010-től negatív a reálkamat. Az EU-ban is hasonló a helyzet. (Kivéve, ha valaki magyar állampapírokat vásárló magánbefektető, és ha az inflációs adatokat korrektnek tekintjük. De sok a kétely, lásd cikkünket: Ennyire félremérik már az inflációt?)

9. ábra. Az arany árfolyamának 104 éve. Szürkével a recessziós időszakok. (Forrás: Macrotrends.net)

Mibe lehet az inflálás ellen menekülni? Úgynevezett reáleszközökbe, például nemesfémbe, ingatlanba, de a részvény is ide sorolható. De mit csinált a hosszú évtizedek alatt az arany?

A betiltott nemesfém

A több ezer éve értékmérő eszközként szolgáló fém az említett Bretton Woods-i rendszerben lényegében hatósági áras volt a piacgazdaságáról büszkélkedő USA-ban. Attól kezdve, hogy a válság miatt lényegében betiltották a felhalmozását, egészen a hetvenes évekig. (“Executive Order 6102”, 1933-1974.)

De amikor tehette, és válság volt, vagy magas infláció, igencsak elszállt az ára. Így történt ez a harmincas évek elején, majd a hetvenes években, de a Lehman-válság utáni pár évben is. Sokan vélik úgy, hogy a jegybankok pénzhígító politikájának mostanság is előbb-utóbb sokkal nagyobb infláció és a nemesfémek árrobbanása lesz a következménye. Bár ezt már sokan 2008-2009-től kezdve is gondolták, és egyelőre befürödtek vele.