Mint azt jeleztük, a Nagyházi Galéria tavaszi festmény-árverése főként annak a középosztálybeli gyűjtő rétegnek az igényeit és ízlését célozta meg (és természetesen a pénztárcáját), amely tagjainak nincsenek tíz- és százmilliói a festmények (és a kisplasztikák) vásárlására, de a százezres kategóriától a néhány milliós értékhatárig hajlandók áldozni a kicsit konzervatív, de a minőséget szem előtt tartó stílusú műalkotásokra. Hogy most ezeket a gyűjtemény gyarapítására, vagy továbbértékesítésre használja, az kinek-kinek a saját titka. Mondhatnánk: magánügy.

Meglepetések azonban az ilyen szolid árkategóriájú tételeket felvonultató árveréseken is adódnak. Egyrészt akkor, amikor értékes, művek, ismert (és elismert) festők művei jól beárazva, nem túl magas szintről indítva beragadnak és az adott árverésre összegyűlt közönség tagjaiból senki sem hajlandó (pénzt) áldozni rájuk, másrész pedig akkor, amikor egy közepesnek gondolt és közepesen közömbös kikiáltási árról indított festmény felrakétázik a nagyok közé, tízszeres, vagy még annál is magasabb leütési árra. Mint például az a tájkép, amely 180 ezer forintról indulva meg sem állt 2,8 millióig. Miután mindennek van oka, az aukciós üzleti életben ugyanúgy, mint ahogy a tőzsdei árfolyamok alakulásában, nyilván ennek a jelenségnek is volt. Erre később még visszatérünk, most azonban menjünk sorban.

Az árverés első napjának első felében a Bedő-gyűjtemény került kalapács alá, ahogy azt a már említett felvezető cikkünkben jeleztük is. Akárcsak azt, hogy a gyűjtemény festményeinek kimagasló darabja az a Rippl-Rónai portré, amely időskori szerelmét, Zorkát ábrázolja, és amely 3,8 millióról indult. Nos, ez a kép a gyűjtemény legmagasabb áron leütött festménye lett: 5 millióig versengtek érte a licitálók. Czóbel Béla parasztlány-portréja pedig még védetten is elérte a 4,2 milliót. A nemzetközi mezőnyből kiemelkedett a németalföldi Michael Sweert (1618-1664) kétalakos portréja, amely nemcsak hogy védetten, de mindössze a festőnek tulajdonítva ütődött le, 5 milliós értéken. (Ha nincs szignó a festményen – amit persze még könnyebb hamisítani, mint egy teljes festményt –, akkor alapos elemzések után aránylag nagy valószínűséggel lehet az adott művész életművének részévé tulajdonítani, de ez még nem száz százalékos bizonyosság). Ugyancsak védetten került kalapács alá Caspar Netscher (1639-1684) holland festő jelöléssel egy fiatal nő háromnegyed-alakos portréja, amely ugyancsak védetten 2,2 milliónál ért célba.

Folyamatosan ment tovább a Bedő-gyűjtemény után a szokás szerinti menetben és sorrendben a Nagyházi Galéria festmény-árverése, a régi mesterek műveivel, amelyek általában XVI-XVIII. századi festők műveit jelentik, mert külön jelölésben van a régi mesterek kollekciója után a XIX. században készült műveké. Kivétel nélkül komoly mesterségbeli tudással megfestett képekről van szó, a legfőbb különbség azonban az, hogy a régi mesterek kategóriájában ritkán lehet egyértelműen behatárolni, vagy meghatározni pontosan a művészt, de a művészi minőséget gyakran igazolja az adott kép védettsége. A XIX. századi művészek esetében ez ritkán fordul elő, hiszen addigra már irásos források és dokumentumok igazolják a művész létét. (Legfeljebb az időnként felbukkanó hamisítványok nehezítik a szakértők dolgát.)

Az első nap második felében két olyan tétel is bekerült a milliósok táborába, amelyek festőiről nem sokat tudunk. Itáliai festő néven futott az egyik kép alkotója, aki Szt. Jeromos életének egy mozzanatát örökítette meg, 1,2 millió forintról 4 millióig emelkedett a licit. A másik művészről még ennyit sem tudhatunk, hiszen a katalógusban „JDH monogrammal” jelölik a művészt, aki magát is így jelölte csendéletének szélén: ez a tétel az 1,3 millió forintos kikiáltási áron kelt el. Újházy Ferenc tájképe már a XIX. századi művészek közt szerepel, a nagyméretű festmény (108x172 centiméter) licitje 1,8 millió forintról 2 millióig emelkedett. Nagyobb értékű festmények már nem, szobrok azonban átlépték a milliós határt, köztük egy olasz művész Giulio de Medici portréja (1,6 millió), Fadrusz János híres-nevezetes Toldi Miklósa, amint a farkasokkal küzd (3,2 millió), valamint Markup Béla lovasszobra (1,2 millió), mindhárom bronzból.

A második nap közel 300 tétele közül csak két festménynek és egy Kisfaludy Stróbl Zsigmond kisplasztikának sikerült átlépnie a milliós értékhatárt (1,1 millió), de mint korábban szó volt róla, ezen az árverésen a középréteg volt a célközönség. Anton Romako, nemzetközi ismertségű osztrák festő A hiúság allegóriája című képe 2,4 millióról indult és 3,6 milliónál ütötték le, ami napi értéken számolva 9350 euró, így ezt még a jutalékkal növelten is érdemes lenne kipróbálni a bécsi Dorotheumban. Ja, hogy védett? És hogy „NO EXPORT”?  Oppardon!

A másik millión felüli tétel Márffy Ödön festménye ifjú feleségéről, Csinszkáról. Ez lett az árverés „fejedelme” 8 millió forintos leütési árával. A már említett Kisfaludy bronzplasztika azért is említésre méltó, mert 100 ezer forintról indulva tizenegyszeres magasságba emelkedett. A festmények közt is volt ehhez hasonló karrier, mégpedig Bornemissza László: Manóváros című alkotása, amely 240 ezerről 1,2 millióig futott. De még egy ennél is nagyobb sokszorozódás is volt, amint azt a mostani beszámoló elején említettük. Előtte azonban feltétlenül szólni kell a múlt héten kiemelt fontosságúnak gondolt tételekről, művészi és anyagi értelemben egyaránt.

Nagy meglepetés a hoppon maradás

Kontuly Béla csendélete például közelítette a milliós értékhatárt (850 ezer), és érdekesen  alakult Viski János, a tőle megszokott magyar jellegzetességű, valamint Fried Pál amerikai cowboy lovas képe. Viskié a kikiáltási áron kelt el (160 ezer), míg Friedé több mint 40 százalékkal emelkedett (120-ról 170 ezerre). Hasonló jelenséget figyelhettünk meg Konok Tamás két művénél. Míg az életmű elején született korai, figuratív csendélet, amely unikális jellegű volt, szép emelkedést produkált (a licitálók nyilván tisztában voltak e kép ritkaság-értékével: 120-ról 300 ezerre), addig az életmű jellegzetes darabjaként mutatkozó Konok-szerigráfia elkelt ugyan, de a kikiáltási áron (140 ezer). A meglepetések közt is elég nagynak számít annak az Iványi-Grünwald Béla festménynek (Tavaszi séta) a hoppon maradása, amelyet korábbi cikkünkben bemutattunk illusztrációként: nem tudott elkelni még az induló árán sem (1,2 millió). Ez a tény persze több, más festménnyel, grafikával és kisplasztikával is megesett, ilyenkor érdemes levonni a tanulságokat mind az árverőháznak, mind pedig a tétel beadójának.

Vannak azonban olyan tanulságok, amelyek a pozitívum oldaláról nézve figyelemre méltóak, ahogy azt a bevezetőben említettük. Ritkán, de azért ismétlődően előfordul, hogy egy tétel a kikiáltási árának a sokszorosát éri el a licitverseny végén, leütéskor. Az osztrák Ludwig Friedrich Schuller: (1826-1906) Segesvár távlati képét festette meg 1885-ben, a környező tájjal együtt, 61,5x90 centis méretben, olajjal vászonra. A festmény kikiáltási ára 180 ezer forint volt. Elképesztő licitverseny után viszont 2,8 milliónál ütötték le, ami több mint 15-szörös áremelkedés. Mivel az árveréseken többnyire nem bolondok ülnek (kivéve a megszállott gyűjtőket – de hát ki gyűjt Magyarországon Ludwig Schullert?), óhatatlanul idetolakszik a kérdés: mi is volt itt? Természetesen lehetett ideszakadt segesvári lokálpatrióta, lehetett megrögzött vedutagyűjtő, de ennyi erővel azt is feltételezhetnénk, hogy kellő mennyiségű forinttal felszerelkezett marslakó volt a licitverseny győztese.

Komolyra fordítva a szót: osztrák festő aukcióra beadott képének tanulmányozásakor érdemes fellapozni a bécsi Dorotheum árverési múltjának mutatóját és kikeresni belőle az adott tétel festőjének, illetve az ott szereplő festményeinek a múltját. És – mint jelen esetben is – kiderülhet néhány érdekes dolog. Például, hogy Schuller és festményei megtalálhatóak a listában, sőt, az is kiderül, hogy több, hasonló (vagy ugyanolyan) képet festett Segesvárról, ugyanabból a nézőpontból, ugyanarról a helyszínről, nem nagyon eltérő, de más-más méretben, és különböző években, élete során. Aminek az a magyarázata, hogy Segesváron élt (nyilván hosszabb ideig, hiszen Segesvárt ábrázoló képeit az 1870-es, 80-as években festette) és ott is halt meg. A Dorotheum honlapja azt is közli, hogy Schuller festményeit (mindenekelőtt a Segesvárt ábrázoló képeit) mennyiért ütötték le az elmúlt évtizedben és akkor kis fejszámolás után kiderülhet, hogy milyen okos dolog itthon Schullert venni (nem védetten!), kivinni Bécsbe és elindítani a legközelebbi Dorotheum-árverésen. Nos, 180 ezernél ez maga a tündérálom, ám ha másoknak is van annyi sütnivalójuk, akkor már csak keserédes az ínyencfalat és ettől kezdve nagyon meg kell gondolni, hogy meddig érdemes a licitben maradni.