Guggolós Krisztus, mezítláb zarándok, kenőcs Annának – az El Caminóról jelentjük

Lugo – Ferreira, 26 kilométer.

A reggel naplóírással kezdődött, mivel a Facebook előző este nem engedte a bejegyzés feltöltését a gyakori változtatások miatt. A sorszámozást korrigáltam.

Emiatt csak kilenc körül indultam, de rögtön be is ültem egy kávézóba a római kori városfal kapuja mellett. Forrón indult a reggel. Jó volt ismét végigsétálni a jelzett úton. Benézni a főtérre.

Ennek sarkán az ausztrál párba ütköztem. Le is fényképeztek a tér sarkán lévő szoborral. A katedrális mellett római fürdő mozaikjai.

A katedrálisba csak jeggyel lehet bemenni, zarándokoknak kedvezményesen. A hátizsákom külön kamrába tehettem. Hatalmas vaskulccsal nyílt. Megkaptam a „hallgatós” idegenvezetőt, amely a megfelelő számok megnyomásakor lejátssza a szöveget. Egy gombot sem nyomtam meg.

Lassan körbesétáltam, üldögéltem. A benyomásokat gyűjtöttem, nem az információt.

Fényképezni tilos! Ezt nagyon bántam. Nem is értem, hogy miért. Vaku nélkül semmit sem károsíthat. Talán a prospektusokból akarnak többet eladni?

Feltűnt, hogy a falakon adománygyűjtő nyílások vannak. Elég régiek. Ott lehet a pénzt bedobni. Több is volt belőle. Az első sorban a padoknál, kézmagasságban is adományréseket láttam. Végül a kijáratnál POS terminál: kártyával is lehet szépen adományozni!

Hogy megfelelően viselkednek-e a látogatók, azt kamerákon keresztül ellenőrizték. Nem akartam disznó lenni, így nem integettem mindegyiknek.

A katedrális egyébként gyönyörű. Az oltár talán túl díszes is. Ami megfogott, az az egyik átjáróban lévő “guggolós Krisztus”. Apám mondta ezt az esztergomi kettős pince felé vezető földút mellé elhelyezett szoborról. Ült. Jól megjegyeztem.

Megszólalt az orgona, és egyből megváltoztatta a hangulatom. Átütő és fennkölt a hangzása.

Egy lépcsőn fel lehetett menni a hátsó és az oldalsó karzatra. Itt múzeumszerűen különféle dolgokat állítottak ki. Ami megragadta a figyelmem, az az orgona fújtatójának a működése. A nagy súlyok alatti tömlőket elektromos motorok halk zümmögéssel töltötték. Régebben biztos többen tapostak vagy húztak valamit, hogy biztosítsák a levegőt.

Lugóból kifelé menet egy római út mellett egy hídon kellett átkelni egy viszonylag nagy folyón.

Egy sportcentrum mellett haladt el az út. Innen viszonylag egyenes vonalban a szokásos látványok változtak: néhány ház, tehenek, mezőgazdasági földek, aszfaltos út, kavicsos út, erdő, sűrű erdő két mohás kőfal között vezető úttal, valamint néha egy-egy nagy fűzfa.

Reggel láttam egy báránykát, az égi bárányra emlékeztetett.

A napi szakasz sajátossága, hogy se bár, se étterem, se iható forrás, se csap nem vagy csak alig volt. Először egy automatás egységhez értem, de mindig visszaadta az érmét. Épp a német apa és fiai voltak ott. Nekik adott még egy ingyen kekszet, de utána ők sem tudták működésre bírni. Az automata mellett volt az első, igen rövid kitérőm: egy templomot néztem meg.

Innen már nem nagyon messze, a táv körülbelül felénél 2,5 kilométeres kitérőt tettem, hogy egy római kori templom romját is megnézzem. Ez múzeumként működött, üveg fedte. Sajnos a hétfő épp szünnap. Hiába tettem meg az extra távot?

Nem gondolom. Jól esett odagyalogolni. Mire odaértem, már a padon ült Willi Kölnből, aki a német városból gyalog jött. Több mint száz napja gyalogolt! Tehát az én madridi indulásom eltörpült. Neki is volt leülője: egy hő- és vízszigetelő, összehajtható műanyag, amire ráült.

Egy biciklis nő is befutott, az amerikai Patricia, aki szintén a múzeumot, római templomot nézte volna meg. Hárman egyszerre értünk oda. Utána külön utakon távoztunk.

A jelzett, hivatalos útra egy templomnál tértem vissza. Mellette úri ház, jó autókkal, nyitott kapu, faragott kapu feletti résszel. Nem láttam senkit, de nem mertem bemenni vízért. Később egy házból, amely mellett elhaladtam, hangok szűrődtek ki. Ide se mertem csak úgy bekopogni. Lehet, hogy ez a nap a kérésről szól?

Végül egy hivatalosan zárva tartó, de az ajtaját nyitva tartó bárban kaptam vizet. Nyolc deci a palackom, mind megittam.

A térkép éttermet jelzett. Száz méter kitérő. Épp indultam volna, mikor észrevettem, hogy a kiírás szerint hétfőn zárva van. Egy belgiumi flamanddal váltottam néhány szót, majd lehagyott. Egy étteremnél, a mai úton az egyetlennél értem utol. Betértem egy kóla-szendvicsre. Míg bent eszegettünk, kint egy rövid zivatar söpört végig. Ezt megúsztuk! Megint szerencsém volt.

A célállomás csak nem akart közelebb kerülni. Úgy éreztem, utolsóként kószálok a késő délutánban. Elhaladtunk egy szép helyen lévő magányos zarándokszállás mellett. Ide betért a belga, még épp volt szabad hely.

Bevállaltam egy másik kitérőt is egy másik régi templomhoz. Mikor visszatértem, épp egy fiatal pár haladt el előttem. A fiú mezítláb. Volt vagy 17 fok, nemrég esett és kavicsos volt az út.

Lengyelek voltak, sátorhelyet kerestek és találkoztak a szimpatikus lengyel leányzókkal is.

Szándékosan nem kérdeztem rá a cipőtlenségére. Gondolom, naponta százszor magyarázhatja.

Ezután egy működő italautomata következett, ahová befutott a litván Róbert és a spanyol Anna. A fiú vitte mindkét hátizsákot. Úgy nézett ki mint egy teknős: elől, hátul kidomborodó páncélja volt.

Annának fájt a lába. Neki adtam az egyik rozmaring kenőcsöm. Ő volt az első, aki elfogadta. Örült neki.

Innentől kellemes hangulatban gyalogoltam. Majd egy óra múlva felhívtak a szállásról, hogy hol vagyok már, mivel elmenne a recepciós. Épp időben értem oda. Itt szállt meg az ausztrál Paul és Lily. Vacsora a szomszédos, egyedüli étteremben.

Másnap hosszabbat szeretnék menni, mivel holnapután erős esőt jelez a telefonom. Húsz kilóméter után csatlakozunk a francia úthoz, amely tud elég zsúfolt is lenni.

A 30 és a 33 kilométerre lévő önkormányzati szállásokat néztem ki. Hatvan-hatvan ágy, foglalni nem lehet. A távolabbi neves csomópont, így a közelebbivel fogok próbálkozni.

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.