„A magyarok miért nem mennek ki az utcára?” – A világ végéről jelentjük

Mit tudnak az emberek Magyarországról itt, a világ másik végén? Bekerül-e hazánk az itteni hírekbe? És egyáltalán: mennyire fontos innen, Dél-Amerikából nézve Európa? Ezekre a kérdésekre (is) kerestem a választ az elmúlt napokban Uruguayban, a kontinens legkisebb, de egyik legfejlettebb országában.

Euró, Orbán, Puskás

„Nálatok már euró van?” – kérdezte tőlem az Uber-sofőr a csilli-villi montevideói reptérről befelé tartva, amikor szóba került Magyarország. „Már majdnem minden szomszédunknál az van, de nálunk nincs. Nincs is tervbe véve” – válaszoltam. „De hát miért nincs?” – tudakolta csodálkozva. „Politika. A kormány nem akarja” – mondtam kissé sajnálkozó arccal. Ennyiben maradtunk.

„Na és hallottál valamit Magyarországról a hírekben?” – kérdeztem vissza. „Nem nagyon” – válaszolta a sofőr. Európából csak a nagy országok, a franciák vagy éppen az olaszok keltik fel az itteni média érdeklődését, ha egyáltalán – Magyarország nem vagy csak alig.

Többségében hasonló válaszokat kaptam más uruguayiaktól is. „Hallottam-e valamit Magyarországról mostanában? Nem emlékszem” – mondta egy, a helyi közéletben jártas, tájékozottnak tűnő ismerősöm.

Majd némi tűnődés után hozzátette: „Vagyis olvastam valami olyasmit, hogy nálatok szélsőjobbos kormány van.”  „Hivatalosan jobboldali”, fűztem hozzá, bár aligha győztem meg.

Egy másik, Magyarországról évtizedekkel ezelőtt kivándorolt, de a magyar közügyeket továbbra is figyelemmel kísérő ismerősöm pedig engem kérdezett arról, hogy miért nincs politikai változás Magyarországon –  például miért olyan a tanárok helyzete, amilyen.

„De hát miért nincs társadalmi összetartás? Miért nem mennek ki értük az utcára?” – kérdezte csodálkozással a hangjában.

Uruguayban ugyanis komoly hagyománya van a civil ellenállásnak – ha valami nagyon nem tetszik az embereknek, hamar hangot adnak neki. A katonai diktatúra vége, 1985 óta pedig sikerrel védik a demokráciájukat. Ennek (is) köszönhetően egy politikai párt sem tudja bebetonozni magát a hatalomba: 2020 előtt 15 évig a baloldal kormányzott (különböző kormányfőkkel), azóta viszont a jobboldal van hatalmon. Ez így természetes, az élet megy tovább.

Orbán Viktor nevét amúgy egyetlen beszélgetőpartnerem tudta felidézni, körülbelül olyan hangsúllyal, hogy „nagy csibész a fickó.” Puskás Öcsiét viszont kapásból kettő is, kérdés nélkül, mosollyal az arcán.

A sport még mindig összeköt, mint ahogy a kultúra is. Egy másik, magyar származású ismerősöm arról mesélt, hogy pár éve Magyarországról érkezett ösztöndíjasok tanítják a magyar nyelvet és a néptáncot Montevideóban, az itteni magyar tánccsoportok pedig Magyarországon lépnek fel – mindkét projektet a magyar állam fizeti. Ezek végre jó dolgok, amiket érdemes folytatni.    

Európa egy messzi kontinens

Az ismerősök-rokonok körében végzett rövidke „kutatásom” persze nem reprezentatív, mégis úgy érzem, hogy nagyjából megfelel a valóságnak. Magyarország kicsi ország, nagyon messze van, alig tudnak róla. És ez kis túlzással igaz Európára is – a kereskedelem persze fontos, a világhíres uruguayi marhahúst jó áron el lehet adni, és a turistákat is szívesen látják itt. De amúgy Uruguay jól megvan nélkülünk.

Ezt látszik bizonyítani az itteni média is. A híradásokat év végén a foci és az időjárás mellett a bűnügyi hírek uralták, aztán jött a belpolitika, gazdaság, közélet. Lövöldözés közben meghalt egy 14 éves gyerek egy külvárosi negyedben, várat magára a nyári hőhullám, nem emelik a benzin árát január elsejétől.

Szó esett még Argentínáról és Mileiről, a közel-keleti és ukrajnai háborúról – Európáról szinte semmi. 

Az újságokban már némileg színesebb a külpolitikai kínálat. A baloldali La Diaria nevű napilap év végi számának a címlapjára Milei modellje mellett felkerül a gázai krízis is (inkább palesztin szemszögből bemutatva azt), a belső oldalakon pedig röviden olvashatunk Venezueláról, Trumpról és az ukrajnai háborúról.

A jobboldali El País Milei mellett szintén részletesen ír a közel-keleti válságról (izraeli szemszögből) és az ukrajnai háborúról, röviden pedig kitér a svéd NATO-csatlakozás kérdésére.      

Az egyik legszínvonalasabbnak tűnő hetilap, a baloldali Brecha év végi száma számos latin-amerikai téma mellett két nagy cikket szentel Gázának (palesztin és humanista szemszögből), Európán belül viszont csak Spanyolországgal foglalkozik, azzal is csak áttételesen. Az EU mintha nem is létezne.

Uruguayból nézve Európa egy messzi kontinens a radar szélén, Magyarország pedig egy kis, nagyrészt ismeretlen pont benne.

Persze ez alighanem fordítva is igaz. Mégis, az agyam már egy hét ittlét alatt kezd átállni, az Európát és Magyarországot feszítő konfliktusok egyre inkább távoli, súlytalan problémáknak tűnnek – ami persze nem jelenti azt, hogy valóban azok, mint ahogy azt sem, hogy az otthon idővel ne hiányozna.  

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.