Ahol összefolynak az évszázadok: Prága
Bécs, Budapest, Prága – már általános iskolában megtanultuk az egykori Osztrák–Magyar Monarchia három „fővárosát”. És aki járt már mindhárom városban, az megerősítheti, hogy a városok békebeli hangulata mindhármon érezhető még akkor is, ha sorsuk az azóta eltelt több mint száz évben nagyon különbözően alakult. Világjáró rovatunk november végén Prágába látogatott el, és meggyőződött ennek valódiságáról. És a sör is valóban jobban esett, mint itthon! Szubjektív élménybeszámoló a cseh fővárosból.
Prága Budapesttől közúton 525 kilométerre fekszik, végig autópályán lehet haladni, vagyis aki nem is olyan korán reggel beül az autóba, az az ebédet már a cseh fővárosban költheti el. A hatósági áras „benzintrükk” – a horvát tengerparti kirándulásokhoz hasonlóan, ahol Becsehelyen térünk le a pályáról – ezen az úton is megjátszható: az M15-ösről a szlovák határ előtt,
Rajkánál lehajtva csordultig tölthetjük a tankot üzemanyaggal,
és ha nem száguldozunk a szlovák és cseh autópályákon (egyébként is óránként 130 kilométer a sebességhatár), akkor az oda-vissza 700 kilométeres etapot teljesíteni tudjuk egy tankkal. Ha mégis tankolnunk kell, akkor sem ajánljuk az autópálya melletti benzinkutakat. Egy csehországi, pálya melletti Mol-kútnál a 95-ös benzin literjét 42,90 koronáért (730 forint) adták, de a hazai olajvállalat Prágában is elkért érte 40,90 koronát (695 forint).
Útközben egy kis kitérő
Mi azonban Prágába érkezés előtt tettünk egy alig több mint 15 kilométeres kitérőt Pelhřimovba. Ez a település onnan lehet ismerős, hogy az 1983-ban forgatott Látogatók (Návštěvníci) című csehszlovák sci-fi-sorozatot itt forgatták, igaz, a sorozatban Kamenice néven futott. A Látogatók zenéjét az ismert zeneszerző, Karel Svoboda szerezte, íme, egy kis ízelítő belőle:
A sorozatban számos alkalommal látható főtér megőrizte németes hangulatát (ők lakták a XIII. századi alapítása óta) még a szocialista időkben is, bár sajnos azt a házat, melyben a sorozatban a jövőből visszautazó látogatók megszálltak, átalakították, új homlokzatot kapott, és jelenleg a városháza működik benne.

Maga a tizenhatezres kisváros rendkívül hangulatos, a november végi kellemes időjárás a turistákat is megmozgatta, és a főtéri szálloda éttermében elfogyasztott, árának megfelelő (értsd: nem olcsó, de remek minőségű) ebéd igazán megalapozta a prágai érkezést.

Jobban csúszik
A főváros közlekedését érdekes kettősség jellemzi. A közösségi közlekedés jól szervezett és pontos, az okostelefonon is elérhető alkalmazáson keresztül pedig pofonegyszerű megvenni a 30 percre érvényes 30, a 90 percre érvényes 40 vagy a 24 órára érvényes 120 koronás jegyet. Aki a belvárosba kíván utazni, annak elég a 30 perces, a metró-, busz- és villamosjáratok (a belvárosban leginkább utóbbiak közlekednek) 20 perc alatt bevisznek a város szívébe.
Ahol viszont – dacára a számos helyen meghagyott, lengéscsillapító-gyilkos makadámutaknak – továbbra is nagyon sok az autó. Hogy a cseh főváros vezetése miért nem tereli ki a legfrekventáltabb helyekről, így például a Károly híd mellől vagy az Óvárosból a személyautókat, az rejtély, mindenesetre meglehetősen veszélyes.

Aki azonban turistaként megy Prágába, az természetesen nem megy kocsival a belvárosba, hiszen
főbenjáró bűn lenne kihagyni egy (vagy több) korsó Pilsnert!
Ami a pesti legendával ellentétben egyáltalán nem olcsó! Az Óvárosban 75-80, a Moldva túlpartján, a várhegy alatt 65, míg a külsőbb kerületekben 45-50 koronát kellett kifizetni a legendás cseh nedűért, amit tessék szépen felszorozni a 17 forintos koronaárfolyammal! Tehát nem olcsóbb, mint idehaza, azonban óriási különbség, hogy ott a sört a legalacsonyabb, 10 százalékos áfa terheli, azaz az állam többet hagy a vendéglátósnál, így segítve őt az energiaválság idején.
Na, de nyilván a sörözésnél csak a gazdasági újságíró van annyira elvetemült, hogy az ital áfatartalmára figyel, az Olvasót a sör íze jobban érdekli. Itt viszont igazak azok a legendák, melyek szerint
az ottani sör ízletesebb, mint az azonos márkájú itthoni társa.
A Pilsner Urquell a legismertebb közülük, a cseh verzió valahogy lágyabb, jobban csúszik, mint az, amit ugyanezen név alatt Magyarországon lehet kapni.

A prágai sörözőkről elmondható, hogy nagyon hasonlítanak a hazaiakhoz: a belvárosban elegánsabbak, míg a klasszikus kiskocsma hangulatért a külsőbb kerületekbe kell kiszambázni. A pubok közönsége sem sokban különbözik a hazaiaktól, bár úgy vélem, Prágában több a hölgyvendég, akár egy anya–lánya beszélgetésre is sort (vagy sört) lehet keríteni ilyen helyen.
Érdekes, de Prágában még a november végi hűvösben (horribile dictu: hidegben) is sokan kiülnek étkezni vagy sörözni. Nekünk fura volt, hiszen november végén hiába van hősugárzó a teraszon vagy az ernyő alatt, az étel viszonylag gyorsan kihűl, sörözni meg nem nagykabátban szeretünk.
Természetesen Prága több, mint jó pár korsó elfogyasztott sör. Bár a várost járva szép számmal találhatunk sörözőket, ennél jóval több az ékszerbolt (miért?), a cukorkabolt (miért?), valamint a – tessék megkapaszkodni! – marihuánaüzlet! Na, ezt viszont megtudtuk, miért. Csehországban, így Prágában is, ha nem is legalizálták, de dekriminalizálták a marihuána fogyasztását, ami azt jelenti, hogy aki „begyújt egy rakétát”, azt megbüntetik ugyan, de nem bűncselekmény, hanem szabálysértés miatt, azaz
az illető nem kerül be a bűnügyi nyilvántartásba.
Sőt, a „fű” orvosi célú használata 2017 óta legális. Persze az ilyen „weed shopokban” sem marékszámra lehet vásárolni a cuccból, hanem nagyon alacsony, 1 százalék alatti tetrahidrokannabinol-tartalmú egyéb szerként, például samponként, krémként szerezhető be.
Az ország egyébként a némettel azonos módszerrel a marihuána legalizálására készül, az erre vonatkozó törvényjavaslatot szeptemberben tették le az asztalra, amire jövő márciusban várható uniós válasz. De minimális THC-tartalom ide, 15 ezer koronás büntetés oda, némelyik ilyen „zöld” üzlet előtt olyan penetráns fűszag terjengett, mint a kaliforniai Venice Beachen.
Századokon át
A cseh főváros valóban nagyon hasonlít mind Bécshez, mind Budapesthez. Mindhárom megőrizte a Monarchia építészetét, az Óvárostól eggyel kijjebb fekvő kerületekben sétálva akár Bécs belvárosának, akár a budapesti Andrássy útnak a hangulatát is érezhetjük.
A legendás Vencel tér pedig az épp ottjártunkkor nyíló adventi vásárral, annak forgatagával szinte egy az egyben a Vörösmarty tér vagy a Szent István tér benyomását kelti. A klasszicizáló épületek ugyanis megszólalásig hasonlítanak az egykori Monarchia három legnagyobb városában.

Az Óváros azonban nem ilyen. Az a maga szűk utcáival, sikátoraival, de még a tágas főtér is sokkal inkább a középkor emlékeit idézi fel a XIV. századtól kezdve egészen a XVIII. századig. A Týn-templom (teljes nevén: Týn előtti Szűz Mária-templom), az Orloj és az épületek harmonikus egységet alkotnak, nincs anakronisztikus épület. A téren ugyancsak ottjártunkkor nyíló adventi vásár csak még hangulatosabbá tette a városrészt, melyhez hasonlót Budapesten sajnos nem lehet találni.

Ennek oka tragikus, de egyszerű: a II. világháborúban Prágát nem ostromolták meg a szovjetek, míg a megszálló németek által csak Budapest Erődként emlegetett magyar fővárosban házról házra folytak a harcok 1944-45 telén. (Ez vezetett oda, hogy Budapesten a Lánchídtól délre gyakorlatilag elpusztult a budai és a pesti oldalon is a klasszicista stílusú szállodasor.)

Ahogy azonban a Budapestre érkező turista sem elégedhet meg a pesti oldal megtekintésével, és muszáj ellátogatnia a Várnegyedbe, úgy Prágában sem hagyható ki a Moldva túlpartján, az Óvárossal átellenben fekvő várhegy, a Hradzsin. Ám jelentős különbség, hogy míg a mi várhegyünk hosszan elnyúlik, és azon a jellegzetes épületek – így a Mátyás-templom is – kis ékkövekként tűnnek fel, a prágai várhegyet egyértelműen dominálja a Szent Vitus-székesegyház.

Át a Károly hídon
Ahhoz, hogy feljussunk a Hradzsinba, először át kell jutnunk a Moldva túlpartjára, és ha Prága, akkor természetesen ezt a Károly hídon át tesszük meg. A város első kőhídja egyben a legjellegzetesebb turistaközpontja is, természetes tehát, hogy hömpölygő tömeg uralja a nap minden szakában. Ezt meg is lovagolják a helyi utcaművészek, így karikaturistától kezdve zenészen át bizsuárusokig mindent megtalálni a hídon.
Az átkelő legnevezetesebb pontja egyértelműen Nepomuki Szent János szobra. A legenda szerint a prágai érseki helynök egyben Zsófia királyné gyóntatója is volt. IV. Vencel király hűtlenséggel vádolta feleségét, és Jánostól kikényszerítve akarta megtudni, igazak-e a vádak. A pap azonban nem adta ki a gyónási titkot, ezért őt Vencel a Károly hídról a Moldvába vetette, ennek emlékét őrzi a hídon, a vízbe vetés helyét jelölő szobor.

A hídon átérve előrefelé a várhegy ugyancsak klasszicista hangulatot idéző városrészét választhatjuk, vagy elindulhatunk felfelé a Moldva partján, hogy azután egy éles balkanyart véve lépcsőn másszunk fel a várba.
Élmények és csalódások
Ne lepődjünk meg, hogy a prágai Várnegyedbe elég szigorú biztonsági intézkedések után lehet csak belépni! Ugyanis a mindenkori cseh elnöknek is itt van a rezidenciája, és ahogy a Karmelita kolostor sem közelíthető meg csak úgy, a csehek első embere is kiemelt védelmet élvez.
A Hradzsinból azután valóban elképesztő panoráma tárul a szemünk elé, gyakorlatilag rálátni a városra, itt is érdemes pár percet elidőzni. Kevesebbet nem is lehet, hiszen a nem kevés turista ugyancsak ezt szeretné megtekinteni a viszonylag szűk helyen.

A Várnegyedben azután ismét folytatódik az időutazás. A gigantikus méretű, gótikus katedrális lenyűgöző méreteivel a középkort idézi meg, az utcácskák már inkább a XVIII-XIX. századot, míg az elnöki palota megint csak a békebeli időket.



Itt ér minket egy óriási csalódás: a Szent Vitus-székesegyház egy ilyen szép szombati napon délután 14 óra 40 perckor bezárt. Indoklás nincs, így sajnos a cseh történelem egyik, ha nem a legnagyobb emlékének megtekintése egy másik alkalomra tolódik. Megjegyezzük, szerettük volna megnézni az óvárosi Týn-templomot is, ám az azon a szombati napon „technikai okok miatt” volt zárva. És miután ezekről a zárva tartó műemlékekről előzetesen semmilyen információnk nem volt, leszögezhetjük,
a prágai turistainformációs rendszer finoman szólva is hagy kívánnivalót maga után.
A várbeli adventi vásár viszont éppoly hangulatos és népes, mint a város más pontjain. Iszunk is egy teát: 70 koronáért kapunk másfél deci forró vizet, a filteres teát magunk választhatjuk ki. Ennyi pénzért azért egy kicsit többre vágynánk.

A rengeteg pozitív élménybe így némi csalódás is vegyül, és mivel lehet azt jobban kimosni az emlékezetből, mint pár pofa sörrel? Visszamegyünk a „pesti” oldalra, útközben, alkonyat után, a Károly hídról megcsodáljuk a már kivilágított Hradzsint.
Hogy csak most, az energiaválság idején ennyire fakó Európa ötödik leglátogatottabb turisztikai célpontja, vagy máskor is, és a különböző képszerkesztőkkel „turbózzák fel”, számunkra nem derült ki. Azt leszögezhetjük: Budapest díszkivilágítása szebb.

Még egy sör?
A magunk részéről a „malátalé” elfogyasztásához ajánljuk a Károly hídtól nem messze, a Moldva menti főúton levő Prague Beer Museum nevű vendéglátóipari műintézményt. Nem olcsó, a pikoló is 44 koronánál kezdődik, a minőségi, prémium sörök korsója pedig 94 korona. Kérhető öt darab pikoló is, melyet egy félméteres kis eszközben hoznak ki. Kóstolni tökéletes.

A tipikus cseh sörözői hangulat, a személyzet figyelmessége, a berendezés, illetve a nagyjából 6 méter hosszú sörcsap a legalább 30 féle sörrel arra sarkall, hogy leírjuk: ide megéri, sőt kötelező betérni!

És hogy a magyar társadalom többsége világnézettől függetlenül ezt gondolja, azt a mellékhelyiségben talált alábbi két matrica is bizonyítja.

Prága tehát lenyűgöző még egy ködös-borongós, november végi hétvégén is. És mivel az ott eltöltött nagyjából másfél napban nem lehetett minden élményt begyűjteni, ezért a cseh fővárosba még biztosan visszatérünk. És nem csak a remekül csúszó sörök miatt!
Világjáró rovatunk korábbi cikkeit itt olvashatják.