Valószínűleg minden ember életében eljön az a pont, amikor rádöbben, hogy a jog sokkal kevésbé képes valóban szabályozni az emberek életét, mint korábban hitte. A jogszabályok szövevényes hálója egyszerre képes hatalmas, félelmetes gépezetként eltiporni a kisembert, míg elhanyagolt, lyukakkal, kiskapukkal teli kerítésként működni mások, általában az élelmesebbek és a jobb pozíciókból indulók számára.
Ez azonban még elvezethet valakit arra a felismerésre is, hogy jobb, átgondoltabb, a természetes igazságérzetnek inkább megfelelő, hatékonyabban betartható, a kiskapukat bezáró szabályozásra van csupán szükség. Van azonban egy élmény, ami alapjaiban rengeti meg azt a feltételezésünket, hogy a szabályok és a jog egyáltalán bármilyen szinten alkalmas arra, hogy elérjen bizonyos, helyesnek gondolt célokat.
Betartják, mégis betartanak
Nem, nem arra gondolunk, amikor egy sztárügyvéd a jogszabályok hálóján szédítő kötéltánchoz hasonlatos mutatványokkal megmenti nyilvánvalóan bűnös ügyfelét a büntetéstől, de még nem is arra, amikor a hatalomhoz közel állók saját igényeiknek megfelelően hajlítgatják a jogszabályokat. Elég, ha az ember szülővé válik, és megpróbál egy kisgyereket rávenni bármilyen utasítás végrehajtására, bármilyen szabály betartására.
Vannak persze azok a gyerekek, akik egyszerűen magasról tesznek arra, ha bárki bármit mond nekik, de talán ennél is elképesztőbb, hogy egy beszélni is alig tudó kisgyerek milyen tökéletesen érez rá arra, hogy milyen törékenyek is az emberi kommunikáció és ezáltal a különböző szabályok, betartandó viselkedési keretek alapjai.
„Igen kisfiam, amikor azt mondtam, hogy vedd fel a cipődet, akkor arra gondoltam, hogy mindkét lábadra vegyél cipőt. Igen, és amikor azt mondtam, hogy mindkét lábadra, akkor nem úgy gondoltam, hogy az egyikre gumicsizmát, a másikra az itthoni plüsspapucsodat húzd fel, hanem arra a pár cipőre, amit az elmúlt héten minden egyes nap felvettünk.”
„Kislányom, ha szólok, hogy ne dugd már azt a borsót az orrodba, akkor valójában a tányérodon levő összes borsószemre gondoltam, nem csak arra az egyre!”
Gondolom – és nagyon remélem – nem én vagyok az egyetlen szülő, aki ehhez hasonló eszmecseréket folytat a gyerekeivel rendszeresen. Az egyértelműnek gondolt szabályok, utasítások pillanatok alatt tudnak semmivé foszlani, ha betű szerint értelmezzük őket, és nincs mögötte az a közös alap, hogy egy közös cél elérése érdekében működünk együtt. Hiába feltételezzük mi azt, hogy a kis családi társadalmunk tagjainak közös érdeke, hogy beérjünk az óvodába, és ehhez általában két egyforma, az évszaknak megfelelő cipőt kell felhúzni a gyerek mindkét lábára, ez tulajdonképpen sehol sincsen leírva. Tökéletesen meg lehet felelni a szabályok, utasítások betűjének úgy is, hogy valójában az ellenkezőjére törekedünk annak, amit a szabály megalkotója, az utasítás kiadója szeretne elérni.
Ilyenkor aztán, ha kizárjuk a testi fenyítés és azzal való fenyegetőzés lehetőségét – márpedig egy 21. századi szülő remélhetőleg kizárja –, akkor a helyzet kényelmetlenségének mértékétől függően marad a dolgok újra és újra elmagyarázása, az emelt hang, a könyörgés, a figyelem-elterelés – mindenkinek megvannak a módszerei, amivel hatni próbál ilyenkor az istenadta kölkére, de végül általában úgyis csak a teljes beletörődés és a minden jogászi és pszcihológiai érzék mellett azért minden gyerekben ott bujkáló jóindulatra való appellálás marad megoldásnak.
Nem ér a nevünk!
A híresen családbarát magyar kormányban nyilván rengeteg ilyen tapasztalat gyűlhetett fel, legalábbis nekem ez jutott eszembe a múlt héten, olvasgatva az Európai Bizottság jogállamisági eljárására válaszul benyújtott két törvényjavaslatot, illetve meghallgatva a szakértők véleményét, figyelve a kormány kommunikációját.
Ott van ugye a társadalmi egyeztetés nélküli jogszabályalkotás brüsszeli kívánalmának kérdése. Gulyás Gergely négy nappal a kataszabályozás módosításának benyújtása előtt a Kormányinfón jelentette be, hogy ebben az ügyben engedünk a Bizottságnak, majd előkerült a semmiből a katát gyakorlatilag kivégző, körülbelül 300 ezer embert létbizonytalanságba taszító javaslat, amit másnap meg is szavazott a parlament. A módosításról nemhogy az érintettekkel nem volt semmilyen egyeztetés, még az általában a kormánnyal tökéletes szinkronban úszó látszatérdekvédelmi szervezet, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara az egész ügyet eredetileg a közbeszédbe bedobó elnöke is megdöbbent annak tartalmától.
A következő Kormányinfón arra a kérdésre, hogy a módosítás ilyen szélsebes ütemben történő keresztülzavarása nem ellentétes-e véletlenül azzal a vállalt céllal, hogy ilyesmit nem csinál a magyar kormány, Gulyás Gergely – többek közt – így felelt:
„Egy megállapodás bennünket attól köt, hogy az megszületett, egyelőre nem született ilyen megállapodás.”
Hát igen, senki sem beszélt a többi borsóról, ugyebár. (Az alábbi videó e kérdés-feleletnél indul, de Gulyás Gergely többi valódi kérdésre adott válasza is hasonló abban a tekintetben, hogy miközben tökéletesen megfeleli a kérdéseket, valójában a lényegükre nem ad választ. Lásd még: „Miért ütötted meg Bercikét a kisautóval? - Mert az volt a kezemben.")
Innentől kezdve lehet elemezgetni az erről született törvényjavaslatot, de van bármi értelme? Ha arról valójában nincs a felek között egyetértés, hogy mindenfajta egyeztetés nélkül nem üdvös dolog a társadalom egy jelentős részének az életét gyökeresen felforgatni, akkor bele lehet abba a törvénybe írni bármit, attól nem fog teljesülni ez a cél. Mi akadályozza meg a kormányt mondjuk abban, hogy a saját maga által létrehozott társadalmi érdekvédelmi szervezetekkel egyeztessen jogalkotás előtt? Vagy abban, hogy az uniós pénzek folyósítása után egy nappal benyújtsa e törvény módosítását, és még aznap el is szavaztassa a parlamentben? Semmi.
Mondjuk az már önmagában is sokat elmond, hogy már a törvényjavaslat címében (Az Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény és a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló 2010. évi CXXXI. törvény módosításáról) is benne van, hogy ez a javaslat elsősorban a Bizottsággal való megegyezésről – tehát az uniós eljárás megszüntetéséről és a pénzek kiutalásáról – szól, és nem arról, hogy itt bárki szükségesnek látná a jogszabályok előzetes társadalmi egyeztetését.
Ugyanez vonatkozik az Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény módosítására, amely elvileg a korrupciós ügyek megúszását tenné nehezebbé. Hagyjuk is a részleteket, bár azért jegyezzük fel, hogy – ahogy azt a szakértők is kifejtették – gondosan el vannak helyezve olyan eljárásrendi és egyéb nehezítések a javaslatban, amelyek kétségessé teszik hatékonyságát. (A testvérlapunk, az mfor által megkérdezett jogász, illetve civil szervezetek és Hadházy Ákos a törvényjavaslatokról alkotott véleménye egyébként itt olvasható.)
De a lényeg az, hogy ebben az országban a kormánypárti szavazókat is beleértve bárki úgy gondolja, hogy a kormány célja az, ami az Európai Bizottságé, nevezetesen annak megakadályozása, hogy az uniós támogatások egy jelentős része a miniszterelnökhöz a leginkább közelálló emberekhez kerüljön? El tudunk képzelni egy olyan törvényszöveget, amelynek láttán azt mondanánk, hogy igen, Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt ez a jogszabály biztosítja, hogy Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István ezentúl csakis érdemei alapján juthasson újabb állami, uniós pénzekhez, a korábbi ügyleteik kapcsán pedig megnyugtató választ kaphatunk arra, hogy minden nemcsak a jogszabályok betűjének, de azok céljainak és szellemének is megfelelően történt?
Elvették a csokit - de kitől?
Nyilvánvaló tehát, hogy önmagában tárgyalásos úton, a jogszabályok módosításával nem érheti el az Európai Bizottság azokat a célokat, amelyeket kitűzött, hiszen ezek a magyar kormánynak nem céljai. Ahogy az óvodába induláskor vagy lefekvéskor, itt is más utakat kell választani. A meggyőzés, a könyörgés, a kölcsönös bizalomra és a közös értékekre való hivatkozás láthatóan nem működött, a fizikai erőszak pedig ebben az esetben is ki van zárva.
Úgy tűnik, a magyar kormányban lakozó kisgyermekre csak valami neki fontos dolog elvételével lehet hatni. Az uniós helyreállítási pénzek visszatartása a jelen helyzetben arra elegendő volt, hogy Orbán Viktorék hajlandók legyenek legalább a gesztusok szintjén valamilyen lépéseket tenni. A brüsszeli reakciókból az olvasható ki, hogy pusztán szépen megfogalmazott jogszabályok most nem fogják megbékíteni a Bizottságot, az eddig mindent megengedő szülők most úgy döntöttek, ez így nem mehet tovább. Ez rendben is van, hiszen láthattuk, hogy ezek mit érnek, csak az a kérdés, hogy mi lenne az a megoldás, ami valóban egy kevesebb korrupcióval, az európai értékek tiszteletben tartásával működő, de Orbán Viktor vezette Magyarországot eredményezne. Létezik egyáltalán ilyen?
A gond az, hogy amíg ez kiderül, addig a Magyarországnak ki nem utalt pénzek hiányát nem a kormány, hanem az ország lakosai fogják a bőrükön érezni, sőt a magas inflációval, a kata kivégzésével, a rezsicsökkentés szűkítésével már érzik is. Ha visszatérünk az óvodás hasonlathoz, a magyar kormány egy olyan kisgyerek, akire csak azzal lehet hatni, ha megvonjuk tőle az édességet, csak sajnos senki nem tudja megakadályozni abban, hogy elszedje a kiscsoportosoktól a csokit, mielőtt a sajátja elfogyna.
