Nem tudom pontosan meghatározni, mikor hallottam először a Caminóról, a spanyol zarándokútról, amely a titokzatos, kettős nevű Santiago de Compostelába vezet. Spanyolországról akkor inkább a napfényes tengerpart, a bikaviadalok és a filmek jutottak eszembe. Egy hosszú gyalogút, amelyen csodás dolgok is megeshetnek, és csak titkos – szóban, illetve ritka könyvekben terjedő – információkból ismerhető, valami ilyen képzettársítás rémlik. Ez még a mobiltelefonok előtti korszakban történt. Amikor még be lehetett toppanni barátaimhoz csak úgy, hátha otthon vannak.

Most, ahogy a rövid, érdekes videók korába léptünk, már szinte szembe jön a Camino. Mindenki hallott róla. A mindig és mindenhonnan elérhető felületeken felbukkan lépten-nyomon. Már tömegek jártak rajta. A katedrálishoz megérkezők napi száma is több ezres, szinte végtelen sorban jönnek. Emiatt picit örülök, hogy már több évvel ezelőtt nekivágtam.

Hív az út

Egyre inkább úgy éreztem, hogy el kell menjek. Ezt persze magánéleti fordulat előzte meg. Úgy gondoltam, hogy van valami dolgom az úttal, belső szükségem van rá. Legalább arra, hogy elinduljak.

Az elutazáshoz két dologra is szükség van: az egyik a pénz, ami a bő hónapnyi út költségeinek fedezésére szolgál, a másik az elegendő idő a munkából, családtól, egyéb kötelezettségektől való elszakadáshoz. Talán az utóbbi a nehezebb. Ezért is van nyáron sok diák és tanár az úton. Az elő- és utószezonban inkább az idősebbek, nyugdíjasok, „két munkahely között” lévők gyalogolnak.

Úgy hallottam akkor, hogy az út Franciaországban kezdődik, és a Pireneusokon keresztül vezet Spanyolországba, ahol nyugatnak tartva éri el célját. Sőt egészen az óceán partjáig el lehet menni, mindig nyugatnak tartva, amíg csak lehet. Erre készültem. Természetesen az utat belső, önismereti, misztikus tartalma miatt egyedül kell megtenni. Úgy negyven napra számítottam a tengerrel együtt, mivel korábbi kirándulások alapján arra gondoltam, hogy körülbelül napi huszonöt kilométert fogok megtenni.

Mi kell hozzá?

A felszerelés összeállításához megnéztem mindenféle videókat. Mindenfélét mondtak. Az volt világos számomra, hogy végig magam viszem az összes cuccomat, és végig gyalog megyek, azaz nem szállok buszra, vonatra, taxiba, mivel ezzel megtörném a misztérium varázsát, „érvénytelenné” válna az út számomra. Igen, ilyen dolgokban szabálykövető vagyok. Továbbá, az önismereti munkához is erre volt szükségem.

Mit viszek, mit hordozok mindig magammal? Én nagy, az elégségesnél nagyobb hátizsákot választottam. Azt mondják, hogy a testsúly tizede az ideális. Később, a több út során az kristályosodott ki, hogy nincs aranyszabály, kinek ez, kinek az. Az a lényeg, hogy komfortosan érezze magát az ember. Bele lehet esni divatcsapdákba, vagy az ultra könnyű túrázók kilós versenyébe. Hátizsák-anorexia.

Nekem nyolc kiló jött ki, sok felesleges dolgot is viszek. Tudom, hogy ezek nem feltétlenül szükségesek, de ekkora zsákot hosszú távon is nagyobb megerőltetés nélkül cipelek, és közben élvezem az utat.

Egyszer az úton találkoztam Giorgióval. Azt hittem csak egynapos túrán van, de nem: az ő hátizsákja kicsiny és csupán négy kiló volt. Kifaggattam és elárulta, hogy csak két váltás ruhája van. Esőkabátja nincs. Ha esik, nem gyalogol. Általában nyáron kevés az eső, és hamar továbbáll. Erre az időre behúzódik valahová. Elfogadtam az érvelését. Később ismét láttam egy padon: hátizsákjába nyúlt, és kivett egy vaskos könyvet. Úgy ránézésre volt egy kiló! Neki ez volt a fontos.

A lábbeli hasonló eset. Én a bakancsra szavazok, mert kemény a talpa és fogja a bokát. Van aki a könnyű, szellős sportcipőt kedveli. Vagy a szandált.

De kettő mezítlábas zarándokkal is találkoztam. Az egyik egy belga fiatalember volt, aki nyáron a forró aszfaltra panaszkodott. Azon nem tudott járni. Épp egy templom kinyitására várakoztunk. Pihenésképp kézenállással ütötte el az időt. A másikuk egy lengyel fiatalember volt – októberben. Az aszfaltra bizonyára nem panaszkodott volna, de nem kérdeztem, miért van mezítláb. Úgy gondoltam, tele van a hócipője ezzel a kérdéssel. Az ideális sátorhelyekről beszélgettünk.

Az első nap

Az első útra Barcelonába repültem, ahol egyetemi jóbarátomat is meglátogattam. Előtte még soha nem voltam egyedül hosszabb külföldi úton, így vendégszeretete oldotta feszültségem. Spanyolul sem beszélek. A Pamplonába tartó vonaton egy Tatonka hátizsákos férfit láttam meg. A lengyel márka miatt megszólítottam: kiderült, hogy magyar és a Caminóra tart.

Gáborral együtt utaztam a kiindulópontra, Saint-Jean-Pied-de-Portba Pamplónából, immár busszal. Itt nem találtuk a buszpályaudvart, mivel egy park alá volt rejtve, mélygarázsként. Egy Jézusra emlékeztető, hátizsákos mexikói férfi igazított útba minket. Később kiderült, ő is zarándok: Oscar. Többször találkoztam vele az úton, majdnem egészen a célig. Mindig örömmel üdvözöltük egymást.

A francia kisváros népes zarándokseregnek adott otthont. Az úthoz zarándokútlevél kell. Ebbe gyűjtjük a pecséteket, amelyeket szállásokon, templomokban, kávézókban, speciális pecséttel is ellátott kereskedelmi vagy alternatív, adományozós pontokon lehet begyűjteni. A zarándokszállásokon csak ezzel a zarándokútlevéllel lehet megszállni. A betelt útlevéllel lehet kiváltani Santiagóban az oklevelet az út megtételéről. Saint-Jean-Pied-de-Portban én is kiváltottam a zarándokirodában az első zarándokútlevelem.

A zarándokok megkülönböztető jelzésként vörös karddal díszített kagylót hordanak hátizsákjukon. Ezzel jelzik, hogy zarándokok. Én úgy éreztem, hogy a kagyló még nem jár nekem, majd csak a tengernél, azaz az út teljesítésével fogom kiérdemelni. Ez azonban kisebbségi álláspontnak bizonyult – noha tényleg csak az út végén szereztem be az első kagylómat –, mivel a kagyló nem a tenger elérését szimbolizálja. Bár magyarként a tenger azért különös dolog számomra.

Szent Jakab apostol testét a legenda szerint halála helyszínéről, a Szentföldről hajóval hozták az északnyugat-spanyolországi, galíciai partokra, ahol korábbam térített. A hajót vihar törte darabokra, de Jakab teste egy csodával megmenekült: kagylók által körülvéve, sértetlenül partra vetődött.

Az első caminós nap élénken él emlékezetemben. Kicsit olyan volt, mint az első szerelem. Nem igazán tudtam aludni a zarándokszálláson az óváros lejtős főutcáján. Egy nagy, többemeletes ház volt nyikorgó padlóval. Hajnali szürkületben indultam, de elmentem az óváros felső kapujához, hogy „hivatalosan” a zarándokiroda közeléből induljak. Sokan fényképezkednek ezzel a kapuval, bár az alsó kapu alatti híd a kis folyó felett a legnépszerűbb. Innen húsz kilométer az út hosszan fel a hágóhoz, majd négy kilométer le. 1258 méter emelkedő, 485 méter ereszkedés. A nagy hátizsákkal, tapasztalat nélkül félelmetesnek tűnt.

Friss, napfényes reggel lett. A félelmet oszlatta a lelkesedés, a Pireneusok hegyeinek egyre szebb látványa és a számos zarándok hasonló igyekezete. A zsákkal a hátamon neki kellet feszülnöm, de jóleső érzés töltött el. Ezután már mindig kívántam a kisebb erőfeszítést, néhány nap alatt valószínűleg fel is gyorsultam. Úgy tűnt, hogy a többiek is felgyorsultak a napok múlásával. Ezt azzal magyaráztam, hogy a rendszeres testmozgással felszabadulnak a boldogsághormonok, és szinte folyamatosan örömteli állapotba juttatnak. Elragadt az a bizonyos „flow”.

A kisváros fölé emelkedve először kertek, egy kisebb falu-féle következik, meredekebb szakaszokkal és pihenőkkel. Az emelkedőnek az elején étterem, szállás és kávézó is van: Orisson. Azt hiszem, hogy ez minden itt útját megkezdő zarándoknak megmarad emlékezetében. Szép kilátás mellett lehet pihenni, inni, és beszélgetni.

Számomra a találkozások fontosak. Nem félek bemutatkozni. Itt az emelkedőn találkoztam Nicole-lal Ausztráliából, akivel egy szakaszon hosszabban elbeszélgettem. Azóta már egyszer járt Budapesten. Az utazós barátságok gyakran kitartanak, legalábbis az ismeretség szintjén.

A misztikus meglepetés

Azt a taktikát választottam, hogy előre nem készülök fel nagyon részletesen az útra, hogy inkább meglepetések érjenek, és ne az előre betervezett látványosságokat pipálgassam ki. Az út egy szakaszon keskeny aszfalt úttá vált. Körülötte legelők. Ami egy kicsit furcsa volt, hogy a szinte állandó kolompolást nagyrészt lovak szolgáltatták. Nyakukban kolomppal. Ez egy kicsit meseszerűvé tette a dolgot, mintha gyermeki fantázia reptette volna a kolompot a takaros tehenektől a csintalan lovak nyakába.

A meglepetés egy, az úttól kissé távolabb lévő sziklaszirten várt rám. Épp egy baszk büfénél álldogáltam. Egy útelágazáshoz mozgóbüfét és pecsétet hozott ki egy helyi vállalkozó és egyben zarándoksegítő, ami jól esett, mivel errefelé más nemigen volt. A távolban emberek gyülekeztek, nézelődtek a szikla körül.

Közelebb mentem, és akkor tűnt fel, hogy egy kisebb Madonna-szobor emelkedik a szikla fölé. Egészen megkapó látvány volt. Misztikus élmény. Ez a Virgen de Biakorri, a biakorri (vagy orissoni) Mária-szobor. A szűz a pásztorok és mindazok védelmezője, akik átkelnek a hegyen, tehát a zarándokoké is, így az enyém is – gondoltam. Ha ködös a táj, ha esik, sokan csak elmennek mellette. A távolból nem is igazán látszik. Közel ember nagyságú, még turistának is nézhetik.

A Lepoeder-hágó előtt hófolt volt még. Bele fekve hóangyalt készítettem. Jól esett a hidegsége. Médiatizált világunkban persze felvételt is készítettem.

A hágótól lefele az útnak a meredekebb, de rövidebb, egyenes szakaszát választottam a már spanyolországi Roncesvalles hatalmas kolostor szállása felé. Egészen kifáradva, boldog elégedettséggel délután négyre érkeztem meg. Már majdnem megtelt, de számomra még jutott ágy. Szerencsésnek éreztem magam. Mindig szívesen emlékszem rá.

(Folytatjuk.)

A Világjáró többi cikkét itt érhetik el. A Világjáró Extrát, amelyben az idei Caminót meséljük el napról napra, pedig itt olvashatják.