2016-ban még nagyon más szelek fújtak az amerikai politikában. És most nem csak arra gondolunk, hogy a mostanában Donald Trump jobbkezeként tetszelgő, saját cégeinek útját kormányzati hatékonysági tárcavezetőként egyengető, megkérdőjelezhető karlendítéseket megejtő Elon Musk még csak egy alapvetően nyugatias beállítottságú, a társadalmi együttélés elveit tiszteletben tartó kissé egocentrikus milliárdos volt. A korábban üzletemberként tevékenykedő, ingatlanvagyonát hatalmasra hizlaló Donald Trump szépen lassan kiütötte az összes hagyományos republikánus kihívóját a nyeregből a párt elnökjelöltségéért folyó harcban, így kiderült, hogy ő lesz Barack Obama volt külügyminiszterének, Bill Clinton feleségének, a demokrata csúcsjelölt Hillary Clintonnak a kihívója az Obama-korszakot lezáró novemberi választásokon.
Hillary Clinton nevéhez az elmúlt időszak legcsúnyább demokrata választási veresége kötődik, amelynek egyik mozgatórugója pont az email-szerverek botránya volt. Az amerikai diplomácia első embereként Hillary Clinton 2009 és 2013 közt egy olyan email-szervert használt a New York-i otthonában, amely nem rendelkezett megfelelő titkosítással, a miniszter és stábja ezzel súlyos jogsértést követett el, hiszen minősített adatokat, köztük hivatalos leveleket bonyolítottak nem hivatalos kormányzati csatornákon.
Fotó: Depositphotos
Az ügy politikai jelentősége tovább nőtt, amikor az FBI vizsgálatot indított. James Comey, az FBI akkori igazgatója megállapította, hogy Clinton több mint száz olyan e-mailt küldött és fogadott, amelyek titkosított információkat tartalmaztak. Bár a vizsgálat szerint a volt miniszter rendkívül gondatlanul járt el, Comey végül nem javasolt vádemelést. A médiában is óriási visszhangot keltő botrány Donald Trump legsikeresebb fegyverévé vált, kampányrendezvényein rendszeresen elismételte a „Lock her up!” (Zárják be!) szlogent, és követelte riválisának letartóztatását. Trump emellett pedig olyan összeesküvés-elméletek alapjaivá is tette az email-botrányt, mint a „pizza-gate”, az elhíresült teória szerint a Demokrata Párt elittagjai egy pizzérialáncon keresztül kereskedtek gyerekekkel. Ezt úgy tudták Clintonhoz kötni, hogy 2016 őszén egy segítőjének férjéről kiderült, hogy egy kiskorú lánynak küldözgetett magáról meztelen képeket.
Azt ma már tudjuk, hogy az ügyből nem lett semmi, és Hillary Clintont sosem vonták felelősségre a minősített adatok ilyen módú kezelése miatt, politikai karrierje és hitelessége viszont teljesen tönkrement – ráadásul Trump is simán győzni tudott 2016-ban.
Lock him up?
2016 már több mint 8 éve volt, azonban a napokban mégis mindenki Clinton emailes ügyéről beszél: Trump emberei ugyanis kevesebb mint két hónap alatt olyan botrányt hoztak össze, amilyenre régen volt példa.
Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Michael Waltz véletlenül hozzáadott egy újságírót, Jeffrey Goldberget, a The Atlantic főszerkesztőjét egy Signal üzenetküldő alkalmazásban folytatott csoportos beszélgetéshez. Ahogy arról korábbi cikkünkben is írtunk, a csevegésben magas rangú kormányzati tisztviselők, köztük Pete Hegseth védelmi miniszter, J.D. Vance alelnök és Tulsi Gabbard nemzetbiztonsági igazgató osztották meg az Egyesült Államok katonai terveit a jemeni húszi lázadók elleni lehetséges támadásról. Egyebek mellett ismertették a tervezett légicsapások időpontját, a célpontokat és a használandó fegyvereket – ez a „Signalgate”.
Miközben a Trump-adminisztráció nagyban magyarázkodik az elképesztően kínos ügy miatt, nehéz nem arra gondolni, hogy az a Donald Trump, aki 2016-ban még a mellét döngetve követelte Clinton dutyiba vágását, a sajátjaival szemben végletekig elnéző: a szerencsétlen üzenetváltásnak egyelőre nincsen érdemi felelőse, és az elnök a felderítés követelése helyett igyekszik elbagatellizálni azt.
A két botrány nem teljesen összehasonlítható, hiszen a „Signalgate”-ben Trump személyesen nem érintett, nem volt benne a csoportban sem, így azt követelni, hogy emiatt lemondjon, körülbelül annyira reális elvárás, mint amennyire Clinton belekeverése volt a „pizza-gate”-ügybe. Ugyanakkor mind az adminisztráció, mind a republikánus szavazótábor döntő többségének hozzáállása azt mutatja, hogy az Egyesült Államokban is alapvetően csakis politikai kérdéssé vált a minősített adatok kiszivárogtatásának megítélése – avagy „amit szabad nekem, azt másnak nem”. Nehéz nem kettős mércét kiáltani akkor, amikor Clintont – nyilván enyhén túlozva – keresztre feszítették érte a nyilvánosság előtt, míg Trump emberei egyelőre nagyon könnyen megúszták.
Az, hogy a „Signalgate”-nek lesz-e bármi tényleges következménye, a következő hónapokban fog eldőlni, az azonban egyáltalán nem megnyugtató, hogy milyen mértékű hiányosságokat mutat a világ egyik szuperhatalmát irányító kör az információbiztonság terén. Alig néhány napot kellett csak várni, és Michael Waltz újabb bakit vétett: kiderült, hogy a Magyarországon kevésbé ismert, ám Amerikában népszerű Venmo pénzküldő oldalon nyilvánosan hagyta a kontaktlistáját, amelyen például feltűnt az amerikai igazságügyi miniszter, Pam Bondi neve is – de több személyes adatot is kiszivárogtatott így. Szintén hasonlóan járt el a Fehér Ház kabinetfőnöke, Susie Wiles is. Mindezek fényében felmerül egy kérdés: tényleg nincsenek IT-biztonsági tanácsadók a kormányzatban?
Rekordnagyságú kiadásokra kényszerült az orosz állam. 
