Emberek haláláért felelős az ausztrál lövöldözés hőse?

Mostanra valószínűleg mind olvasóink többsége, mind a világ népességének jelentős része látta azt a felvételt, amelyen látható, ahogy egy bátor civil lefegyverzi az egyik terroristát. Ahmed el Ahmedet hősként emlegetik világszerte – és gyorsan tegyük is hozzá: teljes joggal.

A 43 éves boltos megtehette volna, hogy elbújik vagy elfut, ehelyett halált megvető bátorsággal lopózott az egyik terrorista mögé, majd némi dulakodás után kicsavarta a kezéből a fegyvert. Ki tudja, hány életet mentett meg ezzel, közben pedig a sajátját majdnem elvesztette, hiszen négyszer is meglőtték. Szerencsére túlélte.

„Ez volt a leghihetetlenebb jelenet, amelyet valaha láttam. Ez a férfi valódi hős, és nincs kétségem afelől, hogy sok-sok ember az ő bátorságának köszönhetően maradt életben”

– mondta Chris Minns, Új-Dél-Wales állam miniszterelnöke is, de méltatta Ahmedet az ausztrál miniszterelnök, Donald Trump, illetve Benjamin Netanjahu is.

Még lebilincselőbbé teszi az egész történetet, hogy Ahmed ugyebár muszlim, szír bevándorló. (Miközben az persze sokat elmond a világunkról, hogy kiemelendő tény, aminek természetesnek kellene lennie, azaz hogy valaki nem azt nézi, embertársai milyen vallásúak, bőrszínűek vagy mondjuk politikai beállítottságúak, hanem ösztönösen segít rajtuk, ha tud.)

Ő nem húzta meg a ravaszt

Van viszont egy dolog, amiről kevesebb szó esik. Ha a hősies jelenet után is tovább nézzük a felvételt, azt láthatjuk, hogy a meglepett és lefegyverzett terrorista (az apa-fiú gyilkospáros idősebb tagja) először zavarodottan téblábol, láthatóan azon gondolkodik, hogy megpróbálja-e visszavenni fegyverét Ahmedtől. A ráfogott puska láttán azonban végül meghátrál, majd amikor megjelenik egy másik civil, és valamivel megdobja, akkor fogja menekülőre. Ahmed a fegyvert egy fához támasztja, amelyet aztán ő, és a másik, „dobálózó” civil is fedezéknek használ.

Ezután viszont visszamegy oda, ahonnan korábban maga is lövöldözni kezdett: a kis hídra, ahonnan fia továbbra is tüzel a menekülő emberekre. És az apa újra fegyvert vesz magához, és maga is folytatja a lövöldözést, amíg aztán a rendőrök le nem terítik. (Ő a helyszínen bele is halt sebesüléseibe, fia a kórházban magához tért kedden.)

Nem tudjuk, hogy az egyszer lefegyverzett terrorista megölt-e még valakit azután, hogy visszament a hídra. Kizárni azonban nem lehet, hogy így történt. A férfi például, aki Ahmed mellett a fa mögött bujkál, egy ponton nekiindul biztonságosabb helyet keresni, majd csak annyit látunk, hogy felbukik – úgy tűnik, mintha lövés érné. Az sem teljesen egyértelmű, hogy Ahmed a maga sérüléseit a dulakodás közben szerezte-e vagy utána, a fa mögött bujkálva – és ha utóbbi, nem tudjuk, melyik fegyveres golyói okozták azokat.

De mindegy is, nem ez a lényeg. Tény mindenesetre, ha Ahmed abban a néhány másodpercben, amikor a terrorista előtte állt, közvetlen közelről meglövi, valószínűleg már nem tudta volna folytatni a mészárlást.

Ahmed azonban nem lőtt. Persze fegyverekhez nem értő civilként talán hirtelen azt sem tudta, hogyan kéne elsütnie a fegyvert. Abban a néhány másodpercben, felfokozott lelkiállapotban nyilván nem tudta végiggondolni sem, hogy mit kéne tennie. Azt sem tudhatjuk, hogy ha tüzelt volna, talált volna-e, és ha igen, tényleg ártalmatlanná tette-e volna a golyóálló mellényt viselő terroristát. És szögezzük le még egyszer: Ahmed hősiesen viselkedett. Én a magam részéről csak remélni merem, hogy képes lennék hozzá hasonlóan kockára tenni az életemet másokért.

De attól még érdekes a kérdés: mi lett volna a helyes döntés? „Hidegvérrel” lelőni egy éppen akkor fegyvertelen, ártalmatlannak tűnő embert? Hátbalőni akkor, amikor elindul vissza a fiához, újra fegyvert fogni a kezébe?

Mit kéne tenni?

Ha belegondolunk, akkor ezek a kérdések tulajdonképpen az egész nyugati civilizációnak a terrorizmusra adott válaszait érintik. Saját lágy szívünk, moralizálásunk, az emberi jogok túlzott védelme tesz kiszolgáltatottá minket újabb és újabb támadásoknak? A hírek szerint a most 15 ártatlan emberrel végző Bondi Beach-i terroristák korábban már az ausztrál hatóságok látókörébe kerültek. Valaki hibázott, vagy egyszerűen a törvények nem tették lehetővé, hogy egy gyanú alapján bezárják, kiutasítsák őket?

Megoldaná a nagyobb szigor ezt a problémát? Kevesebb terrorista lenne, ha a potenciális elkövetők tudnák, hogy adott esetben fegyvertelenül is lelövik őket?

És meddig lehet elmenni a megelőzésben? Ausztrália a világ egyik legszigorúbb bevándorlási szabályozásával rendelkezik. A merénylő apa 1998-ban érkezett az országba, fia viszont már ott született – vajon most is beengedték volna az apát? Vagy Trumpék csinálják jól, akik bírósági ítélet nélkül, a nemzetközi jogot nyíltan megsértve rakétákat lőnek ki fegyvertelen, állítólag az Egyesült Államokba drogot csempésző emberekre? És ha úgy alakul, még egyet a roncsokba kapaszkodó emberek közé is odaeresztenek?

Vagy a nyugati civilizáció alapvető értékei közé tartozik, hogy a gyilkosoknak is vannak jogaik? Hogy nem eresztünk bele egy golyót egy fegyvertelen ellenfélbe? Hogy Anderas Breivik beperelheti a norvég államot, mert nem tartják elég jó körülmények között? És ha mindez nem így lenne, akkor pont azt dobnánk el magunktól, amit a terroristáktól meg akarunk védeni?

Én nem tudom a válaszokat. És Ön, kedves olvasó? Meghúzta volna a ravaszt Ahmed el Ahmed helyében?