33. nap Ribadiso - Santa Irene 19 kilométer.
A mai nap első fele erős esőben telt. Rendesen megáztam, a bakancs is átázott. Bosszantó volt, hogy a vizes ujjammal nem tudtam feloldani a telefont, így fotózni sem tudtam. A nap másik felét a szálláson szárítkozással töltöttem. Holnap beérek Santiagóba!
Fotó: Bózsó Péter
Éjszaka, mikor felébredtem, azt láttam, hogy egy hölgy fejlámpával távozik, 5:30-kor. Én még visszaaludtam. A nap jóval nyolc után kel.
Reggel összeállítottam az „erős eső felszerelést”, amit eddig még nem használtam az úton. Felvettem az esőnadrágot, alá pedig a vékony nadrágot, hogy a zsebébe tudjak pakolni. Az esőkabátot elcsomagoltam, helyette a poncsót tettem fel. A hálózsákot nejlonzacskókba tettem, sebtapasszal leragasztva. A ruhák egy részét is benejlonzacskóztam, meg a törülközőt is.
Kifelé menet még csináltam néhány képet, de ez a lehetőség hamar elmúlt, pedig sokszor láttam később ázsiaiakat telefonnal fotózni az esőben. Hogyan csinálják? Kicsit bosszantott.
Fotó: Bózsó Péter
Hamarosan rájöttem, hogy mindenképp át fogok ázni. Szép lassan. Ha nem az esőtől, akkor az aláizzadástól. Csak egy félelmem maradt, hogy esetleg megfázom.
Ezt lendületes tempóval ellensúlyoztam, hogy kimelegedjek. Sokakat leelőztem, de engem is leelőzött egy bácsi, aki mutatta, hogy bizony esik. Vidám volt. Még vagy öten előztek meg, fiatalok. Akik leelőztek, azoknak köszöntem. A többieknek csak kivételes esetben, olyan sokan voltak.
Az első nagy hely, Arzúra csak bő fél órára volt. Örültem, hogy a foglalhatatlan szállást választottam, mert így minden olyan “turista” elkerülte, akik foglalt szállások között közlekednek. Ilyen zarándokszállásra a csomagot sem lehet elküldeni. Hátránya az is, hogy nem biztos a hely, és az sem, hogy van étterem, bolt a környéken.
Arzúrában reggeliztem az egyik utolsó kávézóban a város szélén. Nem igazán akartam megállni, amíg nem jön el az ebédidő. A következő szállás, amelyet kinéztem, szintén önkormányzati. Szép régi épület, de nincs semmi a környékén. Közvetlenül az út mellett van, a Camino és az autóút mellett. Ezért vártam az ebédlős lehetőséget.
A Caminón menni, olyan volt mint egy autópályán: az előzési, sávváltási lehetőségeket figyeltem. Néha, egy-egy nagy pocsolyás részen torlódás is kialakult.
Az esőn és a túlturizmuson gondolkodtam. Az elsőben arra jutottam, hogy hiú ábránd a szárazon maradás. Ezért jó megoldás lehet a rövidnadrág és az átázott sportcipő is. A fő kérdés számomra a melegen maradás volt. A ruha – egy búvár hasonlattal élve – nedves ruha: átázik, de melegen tart.
Fotó: Bózsó Péter
Ami érdekes volt, hogy sportcipőre húzható kalucsnikat és az egész cipőt befedő gumi bebújóst is láttam.
Először a tömegturizmust mélyen elítélő gondolataim támadtak. Nem szerettem a tömegesen gyaloglókat. Később sem kedveltem meg a jelenséget, de az egyes emberekkel jóval megengedőbb lettem.
Azért maradt néhány kifejezetten barátságtalan arc. Eddig az úton a kölcsönös érdeklődés, tisztelet volt a jellemző. Most olyan volt, mint egy promenád, de mindenki egy irányba ment.
A táj a szokásos: erdei és aszfaltos utak váltogatták egymást. Elég sűrűn bárok, éttermek is feltűntek. A mai célom előtt én is betértem egybe. Lett szabad asztal, a pincérek barátságosak voltak.
Fotó: Bózsó Péter
A zarándokok inkább saját érvényesülésükkel voltak elfoglalva. Azért mindenképpen nagy elismerés illeti őket, hogy ebben a szakadó esőben rendületlenül mentek, sétáltak, bandukoltak. Ezt feltétlenül értékelni kell!
Amikor az ebéd után újra felvettem a poncsót, kiderült, hogy a varrások melletti szigetelése foszladozik. Apró darabkák váltak le róla. Eldöntöttem, hogy lecserélem majd valami habkönnyű csupa műanyagra. Az az igazság, hogy nem nagyon szerettem. Nehéz is.
Az ebéd után az eső alábbhagyott, szinte elállt. Már tudtam felvételeket készíteni. Egyáltalán nem fáztam, jó hangulatom lett. Pedig nem is volt desszert!
Fotó: Bózsó Péter
Az önkormányzati zarándokszállás régi és szépen felújított épületébe vidáman léptem be. Meg is kaptam az első számú ágyat. De nem egyedül vagyok: összesen négyen élvezzük a vendégszeretetét. Közöttük van egy idősebb francia pár. Nagyon szimpatikusak, de fordítóprogramra vagyunk utalva. Valamint egy német, aki füldugóval aludt, mert valami ételtől előzőleg rosszul lett és mind „visszajött neki".
Örömömre mosógép és szárító, mondom szárító is van. Ki is használtam. A hátizsák viszont beázott, még a hálózsák széle is vizes lett.
A vacsoráért a szomszédos bárba lehetett menni, ahol odaadták elvitelre. Ez is pozitív meglepetés az előzetes várakozáshoz képest. Annyi a furcsaság, hogy érthetetlen okból az önkormányzati zarándokszállásokon Galíciában nincsenek edények, poharak és evőeszköz. Így kaptam egy készletet, és majd érte jön az éttermes a szállásra holnap.
El kell gondolkodjak, hogy miért a viszonylag néptelen, magányosabb hangulatú helyeket választottam. Sikerrel.
Már csak 23 kilométer van Santiagóig. És esőre sem kell számítani. Kezdek örülni. Már nagyon várom!
Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.
A Világjáró cikkeit itt olvashatják.
Egy katona és civil társa „vállalkozása” volt. 
