Kelet-Európa, Nyugat-Európa, Svájc – még a szocializmus időszakában így fokozták a jólét fogalmát szüleink, nagyszüleink. Majd nyakunkba szakadt a fenenagy szabadság, jött az Európai Unió, a schengeni övezet, de Svájc valahogy még mindig magasabb kategóriát képviselt. Ebben az érzésben nyilván benne volt valamilyen szinten az is, hogy bár az alpesi ország része az Európai Gazdasági Térségnek, de nem tagja az Európai Uniónak.
Ennek utazásunk kapcsán azért van jelentősége, mert aki viszi magával a mobiltelefonját – és miért ne tenne így –, annak az út némi előkészületet igényel.
Ugyanis feltétlenül meg kell nézni, hogy az itthoni szolgáltató EU-s díjakat számít fel nekünk az ottani szolgáltatás után, vagy nemzetközi díjszabás szerint számláz.
Ez ugyanis a svájci roamingnál nem egységes még a magyar szolgáltatók esetében sem.
Baselbe repülővel az EuroAiport Basel–Mulhouse–Freiburg repülőtérre érkezünk, mely a svájci várostól északnyugatra fekszik Franciaország területén, mindössze 2-3 kilométerre a svájci–francia határtól és a Rajna folyóban lévő svájci–francia–német hármas határtól is. A reptéren az érkezést követően azt a jelzést kell követni, mely Svájcba visz. Az EU és Svájc közötti ide-oda mozgásra a reptéren még van lehetőség, de az épületből kilépve már nincs. A svájci részt kerítés választja el a francia területtől, előbbit pedig egy korridor köti össze magával Svájccal.
Több lehetőség közül is választhatunk, ha be kívánunk jutni a városba, ám a legegyszerűbb felszállni az 50-es buszra, mely körülbelül negyed óra alatt elvisz a város központjában levő főpályaudvarhoz. A buszjegy 2,30 frankba, azaz 920 forintba kerül, ami jóval olcsóbb, mint a többi reptéri buszjárat vagy taxi. A tér, a Zentralbahnplatz valóban központ, hiszen nemcsak a vonatok és a reptéri városi busz fut be ide, hanem számos villamosjárat is.
Ami elsőként szembetűnik, az az, hogy autót alig látni nemcsak az Óvárosban, de a tágabb értelemben vett belvárosban sem. Bicikliseket szép számmal látunk, akik viszont nagyon kulturáltan közlekednek, például akkor is kivárják a zöld jelzést, ha keresztforgalom híján simán áthaladhatnának a piroson. A legfeltűnőbb viszont a városi villamoshálózat. Az egy, de hosszú kocsiból álló járatok gyakorlatilag egymást érik, és ha szerencsénk van (nekünk az volt), a szálloda biztosít ott-tartózkodásunk idejére érvényes BaselCardot, mely számos kulturális intézménybe kedvezményes belépésre, illetve a városi közösségi közlekedés díjmentes használatára is jogosít. Így gyorsan és gyakorlatilag ingyen beutazhatjuk a várost, bár a fontos részek sétával is bejárhatók.
A városban a feliratok elsősorban németül vannak feltüntetve, másodsorban franciául. Azonban úgy tapasztaltuk, az utcán valamivel többen beszélik a franciát. A turista pedig kényelmesen elboldogul az angollal is.
Piramisjáték
Advent ideje alatt a város legbelső részén több helyütt is a baseli karácsonyi vásár forgatagába csöppenhetünk. Tényleg sokan vannak, látványos is, de nagy különlegességet csak a karácsonyi piramis jelentett, mely a német nyelvterület sajátossága.
A vásári árak viszont elképesztőek, legalábbis magyar szemmel. Nyilván a vásári portékákat aranyáron adták, de az ételek, italok is horribilis összegbe kerültek a magyar pénztárcához mérve. Talán egyedül az 5 frankos (2000 forint) forralt bor felelt meg a hazai karácsonyi vásár árainak, de az is csak a „fapados” verzió, további 3 frankért lehetett bele némi felturbózó dolgot, például rumot vagy amarettót kérni.
Az árcédulák miatt nem csak a vásárban esik le az ember álla. Hasonlóan magas árat tapasztalunk akkor is, ha betérünk például egy gyorsétterembe. Az itthon kétezer-párszáz forintba kerülő dupla húsos hamburgermenüt ott csaknem háromszoros áron, 17,40 frankért (7000 forint) árulják. Persze ehhez szigorúan hozzá kell tenni azt is, hogy
a svájci átlagfizetés is csaknem háromszorosa a magyarországinak.
Nyilván a turista minden helyszínen szeretné megnézni este a szépen kivilágított várost is. Baselben erre nem igazán van lehetőség. Hogy csak az energiaválság miatt vagy alapból ilyen, azt nem tudjuk, de tény, hogy a magyar főváros esti díszkivilágítása sokkal ragyogóbb, mint Svájc harmadik legnagyobb városáé.
Szóval semmi különös, nem is időzünk sokat a hidegben, a főutcán sétálva beülünk a Greifengasse és a Claraplatz sarkán található helyi, A Lecsapott Sarokhoz címzett kiskocsmába. Szurkolói kocsma lehet, legalábbis erről árulkodik a pult fölé lógatott svájci zászló a német, francia és olasz nyelvű „Hajrá, Svájc!” szöveggel. Nem puccos, de kulturált hely, egy fokkal jobb, mint hasonló kaliberű budapesti társai.
A pultnál Mancika a leginkább tagbaszakadt vendéget is simán kidobná, ha balhézna, a hatvan év körüli törzsközönség itt is ugyanúgy sörözik vagy borozgat, mint odahaza, az általuk használt német nyelv pedig dicséretére válna bármely bajornak is. Ennek ellenére angolul is remekül el lehetett velük beszélgetni a 6,90-es sör (2800 forint) mellett.
Brinkmann professzor nyomában
No, de aki 35 éve kedden esténként leült a tévé elé, az nem felejti el A klinika (Die Schwarzwaldklinik) című sorozatot, melynek forgatási helyszíne mindössze egyórányi autózásra található a repülőtértől. Ehhez persze nem árt bérelni egy autót arra a napra, és ezt érdemes előre lefoglalni. Találtunk ugyan olyan autókölcsönzőt, mely a honlapján egész tűrhető áron, alig 100 euróért kínált bérautót, ám az internetes fizetés nem működött, a helyszínen pedig már 150 euró fölé kúszott az ár. Mindegy, az ember nem minden nap utazik Baselbe, és ha már ott van, ki nem hagyná Brinkmann professzor munkahelyének megtekintését!
Tehát a sztori úgy néz ki, hogy a turista a svájci Baselből elmegy a franciaországi reptéren levő autókölcsönzőhöz, otthagy egy tetemes összeget, majd a francia rendszámú autóval felhajt a német A5-ös autópályára, és arról Freiburgnál lehajtva Glottertalon keresztül közelíti meg az ikonikus helyszínt. A sorozatot 1985 és 1989 között forgatták, utána óriási hype-ja volt a helynek, gyakorlatilag rá épült a helyi turizmus. A „polgári” nevén Carlsbau klinika 2004-ben bezárt, ám 2014 óta ismét működik az egészségügyi intézmény pszichoszomatikus kezelések és pszichoterápia klinikájaként.
A helyszín a Déli-Fekete-erdőben található, a délnyugat-németországi tájegység nevét a rá jellemző fenyvesek színéről kapta. A klinika épülete közigazgatásilag a nagyon kedves Glottertal településhez tartozik, mely egy völgyben nyúlik el, lélekszáma nagyjából 3200 főre tehető.
Délután lévén betérünk egy ebédre Az Arany Angyalhoz címzett fogadóba. A hely és a személyzet is irtó kedves, szinte látjuk magunk előtt, ahogy a fagerendás, alacsony mennyezetű étterembe belép Udo doki és Elke nővér egy romantikus ebédre. Ők nem jönnek, csak mi, a már ott tartózkodó középosztálybeli társaság néha németül, néha franciául beszél. Az ebéd viszont hibátlan. Előételként – mint minden vendég – a kenyérhez köményes házi sajtkrémet kapunk, majd a ház ajándékaként libamájpástétom érkezik eperlekvárral. Bőséges főételeket 34-45 euróért adnak, az ásványvíz 4,20, a sör 5,30, a presszókávé 2,80 euró.
Kíváncsiságból a szobaárakat is megnéztük: nagyon kényelmes(nek tűnő), erkélyes szobáik vannak átlagosan 100 euróért, ami bőven olcsóbb, mint bármelyik baseli szállás. Étkezésben is messze a svájci árak alatt maradtunk, és valóban jóllaktunk, így megállapítottuk: Glottertalba érdemes visszatérni.
Közösségben
Ez azonban még csak hosszú távú elképzelés, egyelőre Baselbe, pontosabban a reptérhez tértünk vissza, a bérautót literenként 1,7 eurós benzináron töltöttük meg. (A nemzetközi üzemanyagárakról laptársunk, az Mfor cikkeit ide kattintva olvashatja).
A városba sötétedés körül visszatérve felkerestük a helyi szállásadó által ajánlott közösségi teret, a Markthallét. A főpályaudvar tőszomszédságában álló, kör alakú épület valaha tényleg piaccsarnok lehetett, ma körbe-körbe és középen is különböző éttermek, pubok, kávézók sorakoznak, és
valóban, a fiatalok számára ez egy találkozási pont.
Ennek megfelelően magasabb kategóriát is képvisel, mint az előző esti kiskocsma, a korsó (azaz fél liter) sörért 9 frankot kell fizetni, de ha nem a helyszínen isszuk, akkor a cechet megfejelik még 2 frankkal. Kellemes meglepetés, hogy amikor visszavisszük az üres korsót, kérés nélkül visszaadják a plusz 2 frankot. De akkor is, 3600 forint egy jó minőségű, de nem prémium kategóriás lager sörért luxusnak tűnik a magyar turista számára.
És miután az Óvárost eddig csak sötétedés után láttuk, úgy döntöttünk, a repülőgép hazaindulását megelőzően a délelőttöt is ott töltjük. Mint említettük, szerintünk az esti Basel nem érdemel különösebb figyelmet. Na, de a nappali Óváros már valóban olyan, amilyennek elképzeljük „a svájci várost”. Keskeny, de magas épületek a XVII-XVIII. század stílusában, alul az ugyancsak legalább egy (de inkább több) évszázada működő kézművesbolt, felette két vagy három szinten lakik a mester a családjával generációról generációra. És minden háznak külön neve is van!
A keskeny kis utcákon, sikátorokon kóborolva tényleg érezni, hogy Svájc Európában a nyugalom szigete, hiszen – kis túlzással – Tell Vilmos óta egy (nyíl)puskalövést sem adtak le az országban. És miután a háborúk nem végeztek pusztítást az alpesi országban, akár hat-nyolc évszázad érzése is körülvehet minket.
No, meg egy nagy adag svájci csoki!
Világjáró rovatunk további cikkeit ide kattintva olvashatja.
A napirend megváltoztatását kérte egy EP-képviselő, hogy lehessen vitázni a magyar kormány „átláthatósági” törvényjavaslatáról. 
