Nagyon-nagyon régi adósságot teljesített az élet számomra egy-két hete a nagyjából Dánia mértani közepén található Billundban. Ki sem merem számolni, pontosan milyen régen – nyolcéves korom környékén – családi barátokkal utaztunk errefelé, és megígérték nekem, hogy miután végigszenvedtem egy általam élvezhetetlen, hullámvasutakkal teli vidámparkot, elmegyünk Legolandbe is.

Ne feledjük, akkor még internetről nem is hallottunk, tehát a Legoland számomra pontosan az lehetett, amit beleképzeltem. Hogy mit képzeltem? Nem is tudom, de valami nagyon jót – talán egy világot, ahol minden Legóból van? Mindenesetre máig is gyermeki ártatlanságomra mért súlyos csapásként emlékszem a pillanatra, amikor rádöbbentem, a német határon vagyunk, és nem Billund, hanem Hamburg irányába haladunk.

Abban, hogy ez az eset harmincakárhány év távlatából is még fájt, nagy szerepe volt annak, hogy – felnőttek millióihoz hasonlóan – a Lego továbbra is nagyrészt megőrizte számomra a vonzerejét. Titkon mindig várom, hogy megkérjenek segíteni, ha a gyerekeim legót kaptak, és az új katalógust is azzal a szemmel nézem át, hogy melyik szettnek örülnék.

Persze a nimbusz azért kicsit megkopott az utóbbi időben. Az én ízlésemnek már kicsit sok a mindenféle brandingelt, színes-szagos készlet, benne egyszerű kockák helyett mindenféle speciális alkatrésszel. És hát az ár. Értem én, hogy kapitalizmus van, de nem lehetne mondjuk legalább az egyszerű, ömlesztett kockákat tartalmazó dobozok árát valahol az eszméletlenül pofátlan szint alatt tartani? Végül is a cég szeret abban a szerepben tetszelegni, hogy kortól, nemtől, társadalmi helyzettől függetlenül segít kibontakoztatni a kreativitást mindenkiben – csak hát kéne hozzá párszázezer forint, hogy egy rendes mennyiséget felhalmozzon otthon az ember.

Eltévesztett alapok

Na de vissza a Legolandhoz. Melyik arcát mutatja itt nekünk a cég? Nem a jobbikat. Az még inkább csak vicces, hogy az Éhezők viadala juthat az eszünkbe arról, ahogy a kapu előtt nyitásra összegyűlő tömegnek egy negédesen csengő konzervszöveget játszanak be arról, milyen csodálatos élményekben lesz hamarosan része. Bent viszont gyorsan rádöbben az ember, hogy valójában egy teljesen átlagos vidámparkba keveredett, csak éppen Disney-mesék (Disneyland) vagy mondjuk germán népmesék (Family Park) helyett itt a Lego adja a mázat, amivel le van öntve az egész.

Ha valaki – mint naiv módon én – arra számít, hogy itt majd valódi legócsodákat láthat és kiélheti a kreativitását, akkor az csalódni fog. A park 90 százaléka arról szól, hogy várd ki a sorod, ülj be a helyedre, aztán sikíts! Persze ez is jó, legalábbis annak, aki velem ellentétben nem lesz rosszul egy hintán is fél perc után. De abból, ami szerintem a Lego lényege lenne, nem sok van.

Néhol azért lehet találkozni nyomokkal: például van egy terem, ahol saját legó-versenyautót építhetünk, aztán tesztpályákon tesztelhetjük, majd „beszkennelve” egy virtuális versenypályán is kipróbálhatjuk. Vagy a látszólag felnagyított Duplo-alkatrészekből készült játszótér is jópofa, mint ahogy az a csónak is, amellyel életnagyságú, legóból épült állatok között visz az utunk – mondjuk interaktivitás ebben sincs. Sokat lehet nézelődni a park „történelmi” (Miniland) részén is, ahol egy egész kis világ van megépítve legóból, de csinálni ott sem igazán lehet semmit.

Ehhez jön a belépő (a legolcsóbb egynapos jegy bő 16 ezer forintnak megfelelő koronát kóstál), és persze Magyarországról az utazás és a szállás borsos ára, a parkon belül pedig a még dán szinten is ütős árcédulák – azért egy 3-4 ezer forintos kávéból kortyolgatni nem feltétlenül a jó értelemben vett különleges élmény.

Szabad kockulni!

Akkor tehát csalódottan távoztam Billundból, végleg leszámolva gyerekkorom illúzióival? Nem annyira. És ez a Legoland bejáratától nagyjából két kilométerre található, 2017-ben megnyitott Lego House-nak köszönhető elsősorban. Itt ugyanis pontosan azt találja az ember, amit én a Legolandtól vártam: nagyjából 25 millió darab legókockát, aminek egy jó részével játszani is lehet.

Van egy tényleg érdekes Lego-történet kiállítás, egy három emelet magas, legóból épült fa, és egy étterem is, ahol legókockákkal lehet rendelni, és az étel is – persze – egy nagy legókockában érkezik. 

De az igazán sok időt az „élményzónákban” lehet eltölteni. Készíthetünk saját Lego-filmet kis stúdióboxokban, lehet halakat, virágokat, autókat, űrszondákat, figurákat építeni, legórobotokkal virtuális virágokat ültetni. Önmagában egyik „élmény” sem akkora durranás, ráadásul néhány ezek közül eléggé egy kaptafára működik – és mégis: itt jól érzik magukat a gyerekek és a felnőttek is, mindenki önfeledten építget, kotorászik az alkatrészek között. Nem kell hozzá sok, tényleg. 

A legjobb példa talán az egyik zónába szinte mellékesen elhelyezett rengeteg Duplo-sín és -vonat. Fél óra alatt három különböző felnőttet nézek végig, ahogy saját gyerekeinél magasabb, kemény munkát igénylő pályát próbál összeeszkábálni – majd alig leplezett büszkeséggel figyeli, ahogy a kisgyerekek álmélkodva játszanak vele, ha sikerült összehozni néhány ledőlés után.

Igen, ez sem olcsó mulatság (egy főre nagyjából 13 ezer forintra jön ki egy belépő), de tényleg megéri. Mi nagyjából nyitásra mentünk, és zárásig maradtunk (8 és fél órát töltöttünk az épületben), de még maradtunk volna simán, ha lehet. (Aki menni tervez, az vegyen előre jegyet, és nézze meg a nyitvatartást is, egyes napokon csak délután négyig, míg máskor este 7-ig vannak nyitva, és nekünk az utolsó pár óra volt a legjobb, amikor az elpuhult nyugatiak már hazamentek, és sehol sem kellett sorba állni.)

Az élményhez hozzátesz, hogy itt még dán viszonylatban is különösen kedvesek az alkalmazottak, záráskor sem azt nézték, hogy mikor tűnünk már el, hogy ők is mehessenek haza, hanem mosolyogva pacsiztak le velünk, amikor megtudták, az egész napot itt töltöttük, és még kérdezgették, honnan jöttünk, mi tetszett a legjobban.

Szóval, kedves félig a gyermekkorban ragadt társaim: van még remény! A Lego House-t csak néhány éve nyitották, és nincs tele életnagyságú Ninjago-plüssfigurákkal vagy rajzfilmekről, filmekről koppintott szettekkel. Lehet, hogy csak arra lenne szükség, hogy a Lego vezetőit, marketingeseit és könyvelőit is legalább évi egyszer elvigyék a Lego House-ba, hogy eszükbe jusson, alapvetően miről is szól ez az egész?

A Világjáró rovat többi cikkét itt olvashatja>>>