Noha Putyin gyors és rövid "különleges hadműveletre" készült bő egy évvel ezelőtt, a valóság felülírta elképzeléseit és immár egy éve, hogy háború zajlik a közvetlen szomszédunkban, Ukrajnában. Ezúttal szerkesztőségünk tagjai idézik fel, hogyan tudták meg a háború kitörését és milyen érzések kavarogtak bennük akkor.
Csabai Károly, főszerkesztő:
Attól tartok, Lázár János és én biztosan nem felejtjük el február 24-ét. Több hetes egyeztetést követően ugyanis pont erre a napra sikerült leszervezni a Klasszis Klubos beszélgetést a fideszes politikussal. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem készültem olyan kérdéssel, mit szól ahhoz, Oroszország megtámadta Ukrajnát, hiszen egyesek holtbiztosra vették, hogy február 21-én indul meg az attak. Ám miután ez mégsem következett be, gondoltam, nem ezzel kezdem. Tévedtem. Így a támadás után alig tíz órával később mi mással indulhatott volna is a beszélgetés, mint hogy megkérdeztem: “milyen érzések vannak benne, mik voltak az első gondolatai?” A választ itt nézhetik meg.
Dobos Zoltán, újságíró:
Előző este – szerda lévén – megittunk pár sört a barátaimmal. Így arra ébredtem, hogy a telefonomon folyamatosan jönnek a push üzenetek az egyes hírportáloktól a háború kitöréséről, és nemhogy visszafeküdni nem akartam, hanem faltam a különböző információkat. Ami egyből beugrott, hogy Orbán Viktor három héttel korábbi moszkvai látogatását a „békemisszió” jelzővel illette. Nos, a közösségi médiában erre azt mondanák: rosszul öregedett poszt.
Eidenpenz József, újságíró:
Mit csináltam 2022. február 24-én? A naptáramban ez áll arra a napra: Tőzsdei összefoglalót írtam. Értekezletre mentem. A magyarországi befektetési alapok Privátbankár Klasszis díjkiosztóját készítettük elő. De ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. "Jól csak a szívével lát az ember.“ (S. Exupery)
Gáspár András, lapigazgató:
Az egyik első gondolatom a háború kitörésekor az volt: mit lép most Magyarország? A minden körülmények között oroszbarát politikát folytató Magyarország egy ilyen, hosszú-hosszú évtizedek óta példátlan, Európa (magyarok által is lakott) területét érintő agresszió után már nem mehet többé valódi szövetségesei ellen, már csak a történelmi múltunk miatt is lehetetlen, hogy Oroszország érdekeit képviseljük tovább NATO- és EU-tagként. Legalábbis ezt gondoltam - így azon kezdett járni az eszem, hogy vajon milyen kormányzati kommunikációs panelek várhatóak a következő napokban, ahogy hirtelen felemeljük fejünket Putyin elnök kebléről, hitet teszünk az európai értékek és érdekek mellett. Nem tudtam elképzelni más forgatókönyvet - nagyot tévedtem, így végül a magyar kormányzati reakció jobban meglepett, mint maga a háború kitörése.
Egy 21. századi, európai háború esetében már természetes, hogy bőséges képanyag áll rendelkezésünkre gyakorlatilag azonnal, látványosan tudósítva a helyzetről. Ezek között egy biztosan volt, ami a háború első napjaiban készülhetett, és azonnal beégett az agyamba. Egy ukrán pár gyermekével együtt, hátizsákokkal, egy nagyobb ballon vízzel sétált az út mentén, talán a bombázás alatt álló (azóta gyakorlatilag teljesen megsemmisült) Mariupolt hagyták el. Ezen a képen gyakorlatilag mi voltunk, mi is lehettünk volna - a párom, a lányom és én. Nem valami távoli országból egy, az átlagos európai újságolvasó számára homályos hátterű konfliktus elől menekülő arab vagy afrikai származású emberek (akiknek persze ugyanúgy járna a segítség), hanem a szomszédos európai ország átlagosan öltözött, átlagos családja hagyott hátra mindent, ami pár nappal azelőttig az életüket jelentette. Ez a kép hozta igazán közel hozzám a háborút, most is sokszor eszembe jut.
Király Béla, újságíró:
A napi szerkesztői feladatok akkor rotálódtak a lapcsaládnál, a háború első napján ez pont rám jutott. Az év elején voltak témaszegényebb álmos napok, akkor viszont elképesztően pörögtek az események. Folyamatosan jöttek a hírek, ugráltak az árfolyamok és mindenki próbálta kitalálni, hogy az orosz inváziónak milyen hatása lesz akár ránk is.
Kollár Dóra, újságíró:
Egy üzenetből tudtam meg február 24-én, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, de a helyzet súlya igazán mégis akkor esett le, mikor az r/Ukraine Reddit oldalt megnyitva már poszt figyelmeztette a látogatókat arra, hogy semmiképpen se tegyék közé, merre látták az ukrán hadsereg erőit, mert háború van. Néhány órával később már Z-betűs tankok vonulnak az ukrán utakon – mutatja egy sebtében felszerelt webkamera képe, miközben özönlenek a hírek, és próbálom lenyelni a szorongást, ahogy írom a cikkeket. Próbálok nem gondolni arra, hogy most valami alapjaiban megváltozott. Végigdolgoztam az éjszakát is, megterhelt, de nem bírtam leállni egy pillanatra sem, hiszen az elképzelhetetlen dübörgött és dübörög azóta is Magyarország szomszédjában.
Kormos Olga, újságíró:
Felkelés után egyből bekapcsoltam a tévét, hiszen az előző napokban már lehetett olvasni arról, hogy mi készül - aminek persze nem dőltem be. Mert ez nem történhet meg a XXI. században. Aztán tátott szájjal néztem a híreket, hogy hajnalban Oroszország tényleg megtámadta Ukrajnát. A mi életünkben is bekövetkezett az, amit sosem gondoltunk volna. Gyomorgörcs lett a reggelből, s kétség sem férhet hozzá, hogy sokban hasonlított a 9/11 napján átélt érzésekhez.
Litván Dániel, újságíró:
Arra keltem tavaly február 24-én, hogy a telefonomon sorjáznak a hírportálok értesítései, a szerkesztőségi chatrendszer is felrobbant a hírre. Gyarló elmémben felbukkant a gondolat: mekkora szerencse, hogy nem én vagyok az ügyeletes hírszerkesztő. Emlékszem, ahogy keresgélem a tévén a nagy külföldi hírcsatornák adását - évek óta nem éreztem szükségét, hogy valamilyen eseményt élő egyenes adásban nézzek. Amikor néhány órával később valaki megkérdezte, na mi történik, rezignáltan csak annyit mondtam: mi lenne, mennek előre az oroszok. Aztán szép lassan kiderült, nem is mennek annyira előre. Ami első nap még talán csak óriási hírnek látszott, arról hamarosan kiderült, hogy az eddig ismert világunkat történelmi fordulópont lehet, de közben éles hadgyakorlatból véres, pusztító, most éppen végeláthatatlannak érződő háború lett.
Mester Nándor, újságíró:
Már megint elfelejtettek szólni a tábornokok. Ezt gondoltam akkor, amikor egy éve reggel meghallottam, hogy megindult a támadás Ukrajna ellen. 1991. augusztus 19-én ugyanez játszódott le Moszkvában. Az MTI állandó ottani tudósítójaként reggel hét órára mentem az irodámba, ahol a „telexgép papírján” ez állt: Gorbacsov elnök helyett már az egyenruhások kormányoznak. Persze nehéz volt felfogni, hogy ilyen megtörténhet, puccs a Szovjetunióban, de pár perc múlva végül magamhoz tértem. Kisvártatva telefonon hívott Budapestről a főnököm és számonkérően azt mondta: a Reuters hírügynökség már egy órája leadta a hírt. Hebegtem-habogtam, majd így feleltem: sajnálom, de elfelejtettek nekem előre szólni a tábornokok.
Székely Sarolta, felelős szerkesztő:
Épp a szabadságom és genovai utazásom előtti utolsó munkanap volt aznap, ami a szokásosan kezdődött: megetettem a reggeliért hisztiző cicáimat, megcsináltam a kávémat és beléptem a szerkesztőségi chatre, ahol először szembesültem a fejleményekkel. Többekhez hasonlóan én sem tudtam elsőre felfogni, mi történt, mit is jelent mindez, helyette előjött belőlem az újságíró: "ba...a meg, és én pont most megyek szabadságra és hagyom itt a többieket a munkára". Azt azért nem mondom, hogy az utazást időnként nem árnyékolták be a történések és a hírek. A gondolatoknak pedig nehéz gátat szabni, így egy este már azon elmélkedtünk a barátainkkal, hova és hogyan menekülnénk, ha szükség lenne rá, és milyen új világ kezdődött el 2022. február 24-én.
Tiszóczi Roland, újságíró:
Tavaly februárban a feszültség fokát jelezte, hogy Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök az ukrán néphez intézett február 14-i, hétfő esti beszédében arról beszélt, hogy nagyon nagy a veszélye annak, hogy Oroszország szerdán megtámadja Ukrajnát. Február 16-át ezért a Nemzeti Egység napjává és ezzel együtt munkaszüneti nappá nyilvánította. Kijelentette, hogy egész Ukrajnát fellobogózzák, és felkészítik a harcra.
Az orosz külügy szóvivője, Maria Zakharova február 15-én, kedd reggel ezért már azzal gúnyolódott, hogy vaklárma volt a Nyugat háborús hisztériája, amit az is bizonyít, hogy a déli és nyugati katonai körzetek egységeit elkezdték visszaszállítani bázisaikra, miután számukra véget ért a hadgyakorlat. Ugyanakkor az orosz parlament alsóháza aznap nagy többséggel elfogadta azt az indítványt, amely javasolja Putyin számára a két délkelet-ukrajnai szakadár „népköztársaság”, Donyeck és Luhanszk független államnak történő elismerését.
Mindezek ellenére sem lehetett előre látni, hogy a feszültség valóban háborúba torkollik, és magam is abban bíztam, hogy észszerű megoldás születik, nem az őrület kerekedik felül. Mindenesetre 23-án háborús támadásról álmodtam, majd reggel az ukrajnai orosz invázió híre fogadott.
Aznap „Kína segíthet Oroszországnak a nyugati szankciókat enyhíteni” címmel írtam cikket, amely arról szólt, hogy Kína kész lehet gazdasági mentőövet nyújtani Oroszországnak, miközben a Nyugat az ukrajnai orosz katonai invázió miatt további szankciókkal fenyegeti Moszkvát. Kína várhatóan főként nyersanyag-üzletekkel és hitelezéssel segíti majd a szankciók enyhítését, miközben igyekszik elkerülni a saját gazdasági és pénzügyi érdekei sérülését. Mindez a háború alakulását is jelentősen befolyásolhatja.
Wéber Balázs, újságíró:
Mi volt az első érzésem, amikor megtudtam, hogy Oroszország valóban megtámadta Ukrajnát? A döbbenet. Este még úgy feküdtem le, hogy úgyis csak szájkarate az egész. Aztán reggel egy ilyesmi cím fogadott a Hírkereső toplistáján: Orosz rakétatámadás indult, lángokban az ukrán városok. Alig hittem a szememnek, mintha valami sci-fi vált volna valósággá.
Aznap reggel állítólag a szokásosnál korábban értem be a szerkesztőségbe, és – bár nem volt hideg – kabátban olvasgattam a híreket. De erre már csak halványan emlékszem. Egyik kolléganőm első kérdése az volt: ugye ide nem jönnek? Ha innen nézzük, végül is rátapintott a lényegre. Aztán, még arcunkon a döbbenettel, elkezdtünk dolgozni.
Lengyelország hivatalosan is kiadatását kérte. 
Minden szempontból tökéletes egyensúlyi árfolyam nem létezik
