Turbulenciától mentes repülés után tükörsimán landolt a gépem Nizzában. Odáig vagyok a repterekért, amelyek közvetlenül a tengerpart mellett fekszenek, mert így olyan érzésem támad ereszkedéskor, mintha a tengerre szállnánk le egy hidroplánnal. Nem emlékeztem, hogy a nizzai reptér is ilyen, mert körülbelül tíz éve jártam itt legutóbb, így rögtön egy kellemes élménnyel startolt a nizzai kalandozás.
Izzadással folytatódott. Aligha volt a világ legjobb ötlete a franciaországi hőhullám kellős közepére időzíteni a nyaralást: cirka 40 fok perzselte már hetek óta a várost. Mindenesetre csodálatos érzés kiszabadulni kicsit Magyarországról. Franciául gyakorlatilag egy mukkot sem tudok, de a sortie (kijárat) jelentését már ismertem.
Amint kiléptem a klimatizált reptér fotocellás ajtaján, mellbe vágott a hőség. De ez csak minimálisan érdekelt, helyette inkább szinte remegtem a boldogságtól, hogy újra külföldön lehetek és láthatom végre a tengert.
Nem tudom, hogy Vitézy Dávid körülnézett-e már erre, de az hótziher, hogy elégedetten konstatálná: a reptér ajtajától számított tíz méterre fel lehet pattanni egy villamosra, amely húsz perc alatt könnyedén Nizza központjába viszi a népet.
És micsoda népet! Alig vártam, hogy ezt újra lássam és benne legyek: Franciaország a multikulturalizmus epicentruma, fantasztikusan szépek és sokszínűek az emberek: a fehértől a karamellán át az ébenfeketéig mindenféle árnyalatú arccal lehet találkozni. Persze már Budapesten is tapasztalható hasonló nyomokban, de itt teljesen természetes ez a sokszínű vibrálás.
Fotó: Vég Márton/Klasszis Média
Gyorsan elfoglaltam a szállást, amit precíz műgonddal választottam ki. Az ára elég vicces: talán még olcsóbb is kicsivel, mintha valahol Balatonborzasztón foglaltam volna egy apartmant. A Balatont is nagyon szeretem, de azért itt mégiscsak egy sarokra vagyok csupán a francia Riviéra leghíresebb promenádjától.
Az első utam azonban nem a tengerhez vezetett, hanem a bődületes kánikula ellenére nagy sétára indultam. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt kissé talán szomorú hangulatban csámborogtam Nizza utcáin, ráadásul december volt és csak egy focimeccset jöttem megnézni, most viszont teljes pompájában tündökölt ez a gyönyörű város. Kedvenc hobbim és szórakozásom a céltalan császkálás és bámészkodás. Tökéletesen kikapcsol és drasztikusan mérsékli a felgyülemlett stresszt.
Az egyik random megállóban leszálltam a villamosról és végeláthatatlan mászkálásba kezdtem. Ez maga a szabadság. Semmi kötött vagy kötelező fix program, csak az önfeledt lődörgés és álmodozás.
Közben folyamatosan valami egészen különleges illatot éreztem: talán valami francia cigaretta, parfümök és mediterrán virágok illatának keverékét.
Több nagy sétát is tettem, és ezek során kiderült: Nizza messze nem csak a Promenade des Anglais (Angolok sétánya) tengerparti korzójából és az óváros elturistásodott utcácskáiból áll. Egyik legjobb sétám a Szent Miklós ortodox székesegyházhoz vezetett, amely Nyugat-Európa legnagyobb keleti ortodox székesegyháza, és jelenleg is a Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá tartozik. Árnyékos parkjában szunyókáltam is egyet a fűben, de közben megnéztem a helyi pályaudvart és a villanegyedet is.
Egy másik csámborgásomat a külvárosban indítottam. Itt hatalmas lakótelepek terpeszkednek és hamar egyértelművé vált: bár Nizza a gazdagság és a luxus egyik szimbóluma, ez abszolút nem igaz a lakosság többségére. A 40 fokos hőség ezerrel égette a házfalakat, a légkondi nélküli lakásokban nem lehet egyszerű az élet a többnyire bevándorló gyökerű lakosoknak.
Az erkélyeken gyorsan száradt a mosott ruha, a kirakott marokkói zászlók pedig jelezték, hogy melyik válogatottnak szurkoltak errefelé.
Aznap este játszott ugyanis Marokkó a labdarúgó-világbajnokság nyolcaddöntőjében Kanadával. Miután simán győztek, Nizza szerte hatalmas autódudálós és motorberregtetős ünneplést rittyentettek az örömittas szurkolók.
A sokszínűséghez tartozik, hogy egyik sétám során egy tüntetésbe is belefutottam: az iráni-izraeli megbékélést óhajtva demonstráltak néhányan a tűző napon a Place Masséna környékén. Ez Nizza főtere, lenyügöző neoklasszikus épületei és árkádjai már tíz éve is beégtek az agyamba.
Persze a legtöbben ide a tenger és a fürdés miatt jönnek. Az egész napos izzadás után valóban nagyon jól esett egy csobbanás a vízben, de maga a tengerpart igazából semmi különös, sőt, kifejezetten nehéz a meredek, köves parton sértetlenül kievickélni a vízből. Nizza ennél sokkal többet tud: kabócáktól hangos a Várhegy és a kikötő környéke, hatalmas egyetemi területe, remek stadionja, piacai, múzeumai és melegnegyede is van.
Az árak pedig egyáltalán nem horribilisek: az elmúlt évek magyarországi inflációja miatt eljutottunk oda, hogy egy bevásárlás egyáltalán nem drágább a francia Riviéra fővárosában, mint Budapesten.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják. Egy korábbi írásunkat Nizzáról és környékéről pedig itt érhetik el:
A kutak magasabb árakban bíznak. 
Minden szempontból tökéletes egyensúlyi árfolyam nem létezik
