Amerika már vásárolt dán szigetet, nem is egyet

Donald Trump amerikai elnök Grönlanddal, Dánia autonóm területének megszerzésével kapcsolatos heves ténykedése nem az első alkalom, hogy az Egyesült Államok „nemzetbiztonsági okokból” próbál szigetet szerezni az európai országtól. 1917-ben Dánia 25 millió dollárért eladta az Egyesült Államoknak az akkori Dán Nyugat-Indiát – Saint Thomas, Saint John és Saint Croix szigeteit, a mai Amerikai Virgin-szigeteket. Ennek a vásárlásnak a története sok tanulsággal szolgálhat Trump jelenlegi követeléseinek keretbe helyezésével. A korábbi vásárlás, noha azt az amerikai és dán történelem iránt érdeklődők röviden nyélbe ütött, elszigetelt politikai eseménynek tekintik, bizony évtizedes előzményekre tekint vissza.

Dánia Saint Thomas szigetét, amely kiváló kikötési lehetőséggel bír, 1671-ben gyarmatosította. Saint Croix szigetét 1718-ban, míg Saint John szigetét 1733-ban sorolta be a gyarmatai közé. Azonban a tizenkilencedik század végétől Dánia veszteségesnek tartotta e gyarmatok fenntartását és a szigetek birtoklásának hátrányairól az 1860-as évek előtt esetenként szó esett dán politikai körökben, deklarált megoldás nélkül.

2017-ben a dán média az eladás századik évfordulóját ünnepelte, de ezzel kapcsolatban figyelemre méltó volt, hogy az eladással kapcsolatos két tény nem tűnt általánosan ismertnek. Először is, hogy az eladás folyamata az 1917-es tranzakció előtt ötven évig ténylegesen zajlott. Másodszor, hogy az Egyesült Államok Karib-tengerre vonatkozó haditengerészeti stratégiája jelentős szerepet játszott a szigetek iránti amerikai érdeklődésben — hívja fel a figyelmet Hans Christian Bjerg dán történész az International Journal of Naval History oldalán.

Az első, félresikerült próbálkozás Dán Nyugat-India eladására

Az 1860-as évek végén az Egyesült Államok egyre nagyobb érdeklődést mutatott a Karib-térség, különösen a stratégiailag fontos Saint Thomas szigete és annak kiváló kikötője iránt. Az amerikai polgárháború lezárultával elérkezett az idő, hogy Washington újragondolja a stratégiai céljait. William H. Seward külügyminiszter a Mexikó rovására való terjeszkedést, és a karibi jelenlét növelésének lehetőségét mérlegelte.

Eközben Koppenhágából az amerikai nagykövet figyelmeztette Sewardot: Dánia 1864-es háborús veresége következtében fennállt a veszélye annak, hogy a Dán Nyugat-India is tárgyalási alapként szolgálnak a dánokkal szemben győztes Poroszországgal és Ausztriával. Egy esetleges porosz vagy osztrák fennhatóság alatt álló karibi szigetcsoport amerikai szemszögből aggasztó lehetett.

A diplomáciai tárgyalások eredményeként az Egyesült Államok és Dánia 1867. október 24-én szerződést kötött. Az egyezség értelmében az USA 7,5 millió dollár értékű aranyért megvásárolta volna a dán Nyugat-India három szigetét. Dánia azonban kikötötte, hogy az ügyletet népszavazásnak is meg kell erősítenie. Az 1868 januárjában tartott voksoláson a mintegy ezer szavazati joggal rendelkező lakos szinte egyhangúlag az eladás mellett döntött. A dán parlament, a Folketing, január 28-án ratifikálta a szerződést.

Ám a várt amerikai jóváhagyás végül elmaradt. 1867-ben az Egyesült Államok már egy jelentős területi vásárlást bonyolított le: Alaszkát szerezte meg Oroszországtól. A tranzakció politikai vitákat kavart, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a dán szigetek megszerzésének támogatottsága csökkent. Seward és dán partnere, Waldemar Raasløff minden erejükkel igyekeztek fenntartani a közvélemény és a döntéshozók érdeklődését az ügy iránt, de végül nem jártak sikerrel. A Kongresszus többször elhalasztotta a ratifikációt, majd 1870-ben végleg ejtette az ügyet.

Az amerikai döntés Dániában komoly politikai válságot idézett elő. A szerződés elfogadásától sokan jelentős gazdasági és stratégiai előnyöket reméltek, így a kudarc mély csalódást keltett mind Dániában, mind a Nyugat-Indiákon. A dán kormányt az eset nyomán felmentették.

Német veszély, fekete felkelés

A következő években számos találgatás látott napvilágot arról, hogy a frissen létrejött Német Birodalom érdeklődik a szigetek iránt, és esetleg Schleswig tartományért cserébe szerezné meg azokat. A dán kormány határozottan tagadta, hogy tárgyalásokat folytatott volna Berlinnel. Ugyanakkor a lehetőség, hogy a német haditengerészet támaszpontot létesíthet a Karib-térségben, nemcsak az Egyesült Államok, hanem az európai hatalmak figyelmét is felkeltette.

Dánia az 1870-es években továbbra is fontolgatta a szigetek eladását, ám az amerikai ajánlatokat már nem vették olyan komolyan. A helyzetet súlyosbította, hogy 1878-ban a dán Nyugat-India fekete lakossága felkelést robbantott ki. Az események hatására sok dán vezető úgy vélte, elérkezett az idő, hogy végleg megszabaduljanak a távoli gyarmattól – akármilyen módon is.

A Szuezi-csatorna, és a Panama-csatorna hatása

A Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása lökést adott az Egyesült Államok azon tervének, hogy csatornát építsen a Panama földszoroson keresztül, hogy a mesterséges vízi úttal összekapcsolják a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal. 1890-től az Egyesült Államok komoly lépéseket tett a projekt megvalósítása érdekében. Ezért szükségessé vált Amerika Karib-térségi stratégiájának újragondolása. Ugyanezen okokból a német haditengerészeti parancsnokság újra elővette a tervét, hogy haditengerészeti bázist létesítsen a térségben.

Ennek következtében neves amerikai publicisták kezdték el tárgyalni az Egyesült Államokat érő stratégiai kihívásokat és annak karibi-térségbeli pozícióját, különösen abban az esetben, ha a Panama-földszoroson valóban csatorna épülne. A legjelentősebb közülük Alfred Thayer Mahan amerikai haditengerészeti kapitány volt, aki 1890-ben megjelent könyvével — A tengeri hatalom történelmi befolyása — ismert és elismert haditengerészeti elemzővé vált.

Mahan 1897-ben a „A Karib-tenger és a Mexikói-öböl stratégiai jellemzői” című cikkében érvelt amellett, hogy a Samanai-öböl, a Mona-szoros (Santo Domingo és Puerto Rico között), valamint Saint Thomas szigete az Anegada-szorosnál kiemelkedő stratégiai jelentőséggel bírnak. Mindkét szoros a Karib-tengerbe vezető fő útvonalat képviselte.

A spanyol-amerikai háború

1891-ben a dán kormány azt javasolta Benjamin Harrison amerikai elnök külügyminiszterének, James G. Blaine-nek, hogy vegyék meg a szigeteket. Azonban Blaine túl kicsinek tartotta a szigeteket ahhoz, hogy stratégiai vagy kereskedelmi jelentőségűek legyenek. Blaines külügyminiszter utódja, John W. Foster azonban kedvezőbben fogadta a szigetek megszerzésének gondolatát, és küldöttséget menesztett Koppenhágába a szigetek megszerzésének megvizsgálására. Eleinte nem volt amerikai politikai reakció az elkészült jelentésre, de 1892 után Dánia ismét felvetette az ügyet.

Azok a stratégiai megfontolások, amelyek az Egyesült Államokat az 1898-as spanyol-amerikai háborúba vezették, ugyanazok voltak, mint amelyek a dán szigetek megvásárlására irányuló törekvést is ösztönözték: a Panama-csatorna keleti bejáratának biztosítása. Az 1898-as háború ideiglenesen megakasztotta az amerikai törekvéseket a Dán Nyugat-India ügyében. Ám a háborút követően a kérdés újra előtérbe került.

1900-ban újra megkezdődtek a tárgyalások Dánia és az Egyesült Államok között. Ezúttal az USA nagyon lelkes volt a vásárlásért. A két nemzet 1902. január 24-én aláírt egy adásvételi szerződést, majd a Kongresszus ezt követően azt ratifikálta is.

Azonban az 1890-es években Dániában zajló erőfeszítések és viták a szigetek átadása ellen nem maradtak hatástalanok, és világossá vált, hogy a dán közvéleményben általánosan csökkent a szigetek eladását támogató hozzáállás. Egyre több dán kívánt jobb jövőt biztosítani a szigetek számára Dánián belül. A két dán politikai irányzat közötti vita heves és szenvedélyes lett. Ennek következtében Dániában a szerződést ugyan ratifikálta a Folketing (a parlament alsóháza), ám a Landsting (a felsőház) nem hagyta jóvá. Így a megállapodás ismét elakadt.

Grönland és a világháború

1905-ben Henry Cabot Lodge szenátor újabb vásárlási ötlettel állt elő – ezúttal Grönland megszerzése is szerepelt a javaslatában. Lodge próbálkozása azonban sikertelen maradt. Úgy tűnik, a következő évtizedekben a javaslat politikai érdeklődést már nem váltott ki.

A Panama-csatorna 1914. augusztus 15-én nyílt meg. Röviddel e fontos esemény előtt kitört az első világháború Európában, és az Egyesült Államok attól tartott, hogy Németország esetleg megszállhatja Dániát, birtokba veheti a Dán Nyugat-Indiát, és haditengerészeti támaszpontot létesíthet Saint Thomas kikötőjében. Az amerikai kormány ezért sürgette a dánokat, hogy komolyan vegyék a szerződést.

Ezúttal a megállapodás létrejött: a dán kormány elfogadta, és mind a Folketing, mind a Landsting ratifikálta azt. A döntést később Dániában népszavazás is megerősítette. A szerződést 1916. augusztus 4-én írták alá, és 1917. január 25-én hirdették ki. Az Egyesült Államok 25 millió dollárt fizetett aranyban a szigetekért.

Emellett az Egyesült Államok egy nyilatkozatot is aláírt Dániával, melyben a külügyminiszter az alábbiakat közölte:

„Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, kormánya nevében teljes felhatalmazással, kijelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem emel kifogást az ellen, hogy a Dán Királyság politikai és gazdasági érdekeit kiterjessze Grönland egész területére.”

Az „Amerika az amerikaiaké” jelmondattal idézni szokott Monroe-elv fényében ez a nyilatkozat figyelemre méltó engedmény volt az Egyesült Államok részéről, amelynek jelentősége máig fennáll.

A Dán Nyugat-India, a mai Virgin-szigetek, 1917-es megszerzése végül lezárta azt az ötven éven át tartó tárgyalássorozatot, amelynek célja az volt, hogy az Egyesült Államok haditengerészete stratégiai támaszpontot szerezzen a Karib-térségben. Érdekességként jegyezhetjük meg, hogy az akkori dán szabályok történelmi örökségeként az Amerikai Virgin-szigetek az egyetlen olyan amerikai fennhatóságú terület, ahol „balra-hajts” van, azaz az út baloldalán kell vezetni.

A fizetést megvalósító csekk:

$25 million cheque given to Denmark in 1917 by the United States in exchange for the Danish West Indies, now known as the US Virgin Islands. pic.twitter.com/Ex4qHfGXAd

— Historic Vids (@historyinmemes) February 12, 2024