Elrepítheti-e remek munkája Marco Rossit a topligákba?

Sokat elmond a klubfutball és a válogatott futball között elbillent egyensúlyról, hogy a világ legsikeresebb, legmeghatározóbb edzőinek (egyelőre) esze ágában sincs nemzeti csapathoz szegődni. Pep Guardiola, José Mourinho, Jürgen Klopp, Zinédine Zidane, Carlo Ancelotti, Thomas Tuchel nem dolgozott még szövetségi kapitányként, Antonio Conte pályafutásában sikeres, ám rövid kitérő volt a kapitányság, Hansi Flick pedig a világbajnok német válogatottnak ugyan stábtagja volt, de csak a mostani Európa-bajnokság után lesz szakvezető a Nationalelfnél, otthagyva a Bayern München kispadját.

Megvilágíthatjuk másik szögből is a jelenséget. Az Európa-bajnokság huszonnégy szakvezetője közül csak három olyan van – a spanyol Luis Enrique, az olasz Roberto Mancini és a francia Didier Deschamps –, aki megnyerte már a „nagy ötösből” (angol Premier League, spanyol La Liga, olasz Serie A, német Bundesliga, francia Ligue 1) legalább az egyiket. Mancini az egyetlen, aki két különböző elitligában (olasz, angol) is nyerni tudott, és Luis Enrique az egyetlen BL-győztes. A világ legrégebben posztján levő – az Eb után távozó – szövetségi kapitánya, Joachim Löw klubedzőként osztrák bajnokságot és német kupát nyert, valamint volt a VfB Stuttgarttal KEK-döntős is, de ezt sem nevezhetjük acélos karriernek.

A kapitányok többségének van egy-két bajnoki címe és kupagyőzelme (a magyar szakvezető Marco Rossi egyetlen trófeája a Budapest Honvéddal nyert bajnokság), ám nagy túlzás lenne azt mondani, hogy a világ edzőinek krémje lenne ott a világ egyik legnagyobb válogatott tornáján. Átpillantva Dél-Amerikába, ahol épp zajlik a Copa América, ugyanezt láthatjuk: Óscar Washington Tabárez ugyan edzőlegenda, de pályafutásának csúcspontjai az uruguayi válogatotthoz, nem pedig a klubfutballhoz kötődnek, a brazil szakvezető Tite sosem dolgozott Európában, az argentin edző Lionel Scaloni pedig tulajdonképpen még kezdőnek számít.

Lehet, hogy a válogatott futball magas presztízsű, ám szakmailag kevesebb - legalábbis más jellegű - kihívást rejtő tereppé vált?

Aligha visszafordítható változás

„Amikor még gyerek voltam, a válogatott futballt misztikum lengte körül. Nagyon vártuk a világ- vagy Európa-bajnokságokat, hogy végre lássuk azokat a játékosokat, akikről oly sokat olvastunk. Nem számított, melyik két ország válogatottja csapott össze, azt éreztük, hogy most a legjobbakat látjuk a legjobbak ellen a pályán. Amikor angol kerettag lettem, még mindig ugyanezt éreztem. Elmentem edzésre, és gyorsan rá kellett jönnöm, ez egy magasabb szint, mint amihez a klubomnál hozzá voltam szokva. Nagyobb volt a tempó, pörgősebb a játék (…) Azt gondolom, mostanra a válogatott futball egy szintlépés, ám lefelé, ha belegondolunk, milyen keretekkel dolgoznak a klubok. Az egészen bizonyos, hogy a színvonal nem olyan magas, mint a Premier League-ben vagy a Bajnokok Ligájában” – vélekedett pár éve a Daily Mailben megjelent cikkében a 38-szoros angol válogatott Jamie Carragher, az egyik legismertebb televíziós szakkommentátor.

Nehéz lenne Carraghernek ellentmondani, hiszen egy olyan változásra világított rá, amely a futball legutóbbi bő harminc évének meghatározója. Míg a nemzetközi labdarúgás első évszázadából legendás válogatottak sorát szedhetnénk össze – az első világbajnokság előtt két olimpiát is megnyert uruguayiakat, Vittorio Pozzo kétszeres világbajnok olasz csapatát, a magyar Aranycsapatot, az 1970-es vagy 1982-es brazil együttest, a két vb-döntőt elbukó hollandokat –, a közelmúlt egyetlen korszakos nemzeti csapatának az egymás után két Eb-t, közte vb-t nyert spanyol válogatottat nevezhetjük. És annak játékát, felfogását is döntően befolyásolta a Barcelona futballja.

„Úgy gondolom, ez a folyamat talán már negyven éve zajlik, teljesen elválik egymástól a klubfutball és a válogatott játék. Ezt csak felgyorsította a koronavírus-járvány. A klubfutball a legmagasabb szinten hihetetlenül kifinomult lett, rendkívül alapos taktikai és technikai gyakorlásra épül, amely hónapokon, éveken keresztül napról napra végbemegy. A válogatottaknál ezt a munkát lehetetlen elvégezni” – állítja Jonathan Wilson, a labdarúgás taktikai fejlődéséről szóló Futballforradalmak (Inverting the Pyramid) című könyv szerzője. A világ egyik legismertebb futballszakírója az AP hírügynökségnek nyilatkozva rámutatott, a válogatott labdarúgás szükségszerűségből sokkal egyszerűbbé vált a szofisztikált klubfutballnál.

Sokáig egyértelműen a válogatott futball jelentette a játék csúcskategóriáját, már csak azért is, mert a klubok leginkább regionális sorozatokban (mint a Közép-Európa-kupa), túramérkőzéseken és barátságos találkozókon mérkőztek meg egymással a nemzetközi színtéren. A Bajnokcsapatok Európa Kupáját csak 1955-ben, a Libertadores-kupát 1960-ban hozták létre (elődjét, a Dél-Amerikai Bajnokcsapatok Bajnokságát 1948-ban), az európai kupasorozatok rendszere teljesen csak a hetvenes évekre szilárdult meg. A klubfutball „nemzetközisége” sokáig visszafogott volt – gondoljunk a légióskorlátozásokra –, ám az 1990-es években sorsdöntő változások sora indult el.

Pénztermelő Bajnokok Ligája

A Bajnokok Ligájával (1992–1993) az UEFA megalkotta a világ legjövedelmezőbb nemzetközi klubsorozatát, a Bosman-döntés (1995) egy csapásra megváltoztatta a játékospiacot és véget vetett a légióskorlátozásoknak az Európai Unión belül. Az angol Premier League mintáját követve a nagy bajnokságok egyre profibban „adták el magukat”, s a közvetítési jogokért fizetett egyre nagyobb összegek sosem látott pénzbőséget idéztek elő. Minden korábbinál könnyebb lett valóságos „világválogatottakat” összeállítania a topkluboknak, a klubfoci minősége egyre nőtt, túlszárnyalva a nemzeti együttesek színvonalát.

Bár a válogatott tornák megőrizték presztízsüket és érzelmileg rendkívül fontosak a szurkolóknak, a 2000-es évekre a klubfutball dominanciája egyértelművé vált. Sokkal több benne a pénz, a legnagyobb klubok globális márkává váltak, jobb a színvonal – még ha a válogatott futball nem is jelentéktelenedett el, de másodhegedűs szerepbe kényszerült. Nem véletlen, hogy a FIFA – mint a nemzetközi labdarúgóélet irányítója – keresi a lehetőséget, hogy nagyobbra duzzassza a jelenleg másodrendűnek nevezhető klubvilágbajnokság mezőnyét, odacsábítva a legnagyobb csapatokat.

A nemzetközi szövetség ugyanis jelenleg túlságosan függ első számú „termékétől”, a labdarúgó-világbajnokságtól. Az európai futballt irányító UEFA bevételeinek megoszlása egészségesebb, az Európa-bajnokságok évében nagyjából fele-fele a válogatott labdarúgásból és a klubsorozatokból származó bevétel eloszlása, máskor a klubfutballból befolyó pénz a domináns.

Kevesebb kontroll, kevesebb pénz

Jól mutatja azt a szakadékot, amely a topbajnokságokban dolgozó sikeredzők és a válogatott szakvezetők között van, hogy ha a világ hat legjobban kereső válogatott szövetségi kapitányának összeadjuk az éves fizetését, még mindig nem jutunk el a Manchester City menedzserének, Pep Guardiolának keresetéig. A koronavírus-járvány hatásai ide is begyűrűztek, több szövetségi kapitány – így a spanyol kispadon ülő Luis Enrique vagy az angolokat dirigáló Gareth Southgate – ideiglenesen lemondott fizetése egy jelentős részéről.

A pénz így sokkal kisebb motiváló erő lehet a szövetségi kapitányi munka elvállalására, ráadásul sok edzőt visszatarthat, hogy a kluboknál megszokottnál jóval kevesebb a befolyása és a kontrollja. A szövetségi kapitány „hozott anyagból dolgozik”, bizonyos szempontból kiszolgáltatott a kluboknál végzett munkának, csak a válogatott szünetekben és pár hétig a nagy tornák előtt tud együtt dolgozni keretével – ez meg is látszik a játékon, hogy visszautaljunk Jonathan Wilson mondanivalójára. Kevés az együtt töltött idő, kevés a gyakorlási lehetőség, „cserébe” jókora a tét és minimális a hibalehetőség, nem úgy, mint a bajnokságokban. Egy-egy meccs, egy-egy kulcspillanat jelentheti a különbséget menny és pokol között. Érthető, hogy ez sok edzőnek nem igazán vonzó.

A viszonylagos kontrollhiány és a napi közös munka lehetetlensége „nem jó deal” olyan, a klubjukat valósággal uraló edzőikonoknak, mint Guardiola, Mourinho vagy Klopp. Őket alighanem csak a válogatottnál végzett munka rendkívüli presztízsével lehetne megnyerni, és valószínűleg inkább karrierjük lefelé ívelő szakaszában szegődnének csak nemzeti csapathoz.

Két edző mind felett

A labdarúgás történetében csak két olyan edző volt, aki világbajnokságon és az első számú nemzetközi klubsorozatban (BEK/BL) is győzelemre tudta vezetni csapatát. Marcello Lippi 1995–1996-ban nyert Bajnokok Ligáját a Juventusszal, 2006-ban világbajnokságot az olasz válogatottal. Vicente del Bosque 1999–2000-ben és 2001–2002-ben is megnyerte a BL-t a Real Madriddal, a spanyol válogatottal pedig világbajnokságon (2010) és Európa-bajnokságon (2012) is diadalmaskodott.

Ugródeszka lehet

Ha egy szakvezető ismét átlépné a „választóvonalat” a klubfutball világába, a szövetségi kapitányi poszton nyújtott teljesítmény ugródeszka lehet, bár ez nem gyakori eset. Egy-egy edző presztízsét jelentősen megemelheti a jó válogatott szereplés. Gareth Southgate az angol U21-es válogatottat irányította, mikor be kellett ugrania Sam Allardyce lemondása után a szövetségi kapitányi székbe. Azóta jelentősen megnövekedett az ázsiója, és ha véget ér munkája az angol nemzeti csapatnál, alighanem tárt karokkal várná egy sor Premier League-együttes.

A magyar szövetségi kapitány Marco Rossi is olyan teljesítményt nyújt, amelyre felfigyelhetnek. Az eddig csak olasz kiscsapatoknál, Magyarországon és a szlovákiai DAC-nál edzősködő szakember új szerződése 2025-ig él, de meglepő lenne, ha nem érkezne „kérő”, amennyiben továbbra is jól dolgozik a válogatottnál. Ugyan több magyar portál is arról írt a napolitoday.it oldalra hivatkozva, hogy Rossi iránt érdeklődik az olasz élvonalbeli Napoli, de ilyen nem hangzott el a szövetségi kapitány Radio Punto Nuovónak adott interjújában.

A szakember arról beszélt, hogy szeretné kitölteni a magyar szövetséggel kötött szerződését, korábban nem kapott magas szintről érkező ajánlatot Olaszországból, így kezdődött világjárása – és mivel felesége családja Napoli-drukker, „óriási lenne”, ha egyszer a legnépszerűbb délolasz csapatot irányíthatná.

Ahhoz képest, hogy szűk tíz éve Rossi elgondolkodott azon is, hogy abbahagyja edzői pályafutását, most Portugália, Franciaország és Németország ellen irányíthatta a magyar válogatottat az Európa-bajnokságon. Azt majd meglátjuk, visszatér-e a klubfutballba a jövőben – s ha visszatér, milyen szintről kap ajánlatot –, de magyarországi karrierje megnyithat előtte ajtókat.

AZ EB SZÖVETSÉGI KAPITÁNYAINAK LEGNAGYOBB SIKEREI KLUBEDZŐKÉNT

Gareth Southgate (Anglia): –

Franco Foda (Ausztria): osztrák bajnok, osztrák kupagyőztes

Roberto Martínez (Belgium): angol kupagyőztes

Jaroslav Silhavy (Csehország): 2x cseh bajnok

Kasper Hjulmand (Dánia): dán bajnok

Igor Angelovszki (Észak-Macedónia): macedón bajnok, 2x macedón kupagyőztes

Markku Kanerva (Finnország): –

Didier Deschamps (Franciaország): francia bajnok, BL-döntős

Frank de Boer (Hollandia): 4x holland bajnok, amerikai kupagyőztes

Zlatko Dalic (Horvátország): arab emírségekbeli bajnok, arab emírségekbeli kupagyőztes, szaúdi kupagyőztes, ázsiai BL-döntős

Paulo Sousa (Lengyelország): izraeli bajnok, svájci bajnok

Marco Rossi (Magyarország): magyar bajnok

Joachim Löw (Németország): osztrák bajnok, német kupagyőztes, KEK-döntős

Roberto Mancini (Olaszország): 3x olasz bajnok, 4x olasz kupagyőztes, angol bajnok, angol kupagyőztes, török kupagyőztes

Sztanyiszlav Csercseszov (Oroszország): lengyel bajnok, lengyel kupagyőztes

Fernando Santos (Portugália): portugál bajnok, 2x portugál kupagyőztes, görög kupagyőztes

Steve Clarke (Skócia): –

Luis Enrique (Spanyolország): BL-győztes, európai Szuperkupa-győztes, klubvilágbajnok, 2x spanyol bajnok, 3x spanyol kupagyőztes

Vladimir Petkovic (Svájc): olasz kupagyőztes

Janne Andersson (Svédország): svéd bajnok

Stefan Tarkovic (Szlovákia): –

Senol Günes (Törökország): 2x török bajnok, 2x török kupagyőztes

Andrij Sevcsenko (Ukrajna): –

Rob Page (Wales): –

A topbajnokságokban azonban ritkán válogatnak a válogatott szinten már bizonyító, viszont elitligákat edzőként még nem megjárt trénerek közül. Luis Enrique vagy Roberto Mancini, esetleg a belgákat irányító Roberto Martínez bármikor kaphat ajánlatot topcsapattól, de ez már Joachim Löw esetében is kérdéses, hiszen a németek szövetségi kapitánya nagyon régóta távol van a klubfutball körforgásától.

Ez jókora kockázati tényező, bizonyítja ezt Raymond Domenech példája. A francia válogatott egykori szakvezetője a 2010-es, botrányos világbajnoki szereplés után egy évtizedig nem dolgozott egyetlen csapatnál sem, hogy aztán 2020 végén váratlanul megkapja a Nantes kispadját. Partra vetett halként szenvedett: nyolc mérkőzés (és nulla győzelem) után kirúgták, és ezek után aligha várják bárhol tárt karokkal…

Rossinak biztosan nem lenne ilyesfajta problémája, esetében inkább az lehet visszatartó erő, hogy szülőhazájában nem könnyű bekerülni az elitben dolgozó edzők körforgásába. A Serie A-ban általában négyféle háttérrel szoktak dolgozni a szakemberek: neves külföldi edzők (mint José Mourinho), jelentős olasz élvonalbeli tapasztalattal bíró trénerek (ez jellemző a többségre), csapatukat a másodosztályból az elsőbe vezető szakvezetők, vagy belső előléptetéssel kinevezettek. Marco Rossi – bármennyire is megbecsült játékos volt az olasz élvonalban – edzőként nem dolgozott a harmadosztálynál feljebb, s így igen nehéz eljutni egy Serie A-s kispadig.

Persze a magyar válogatott kitűnő Európa-bajnoki teljesítménye erős ajánlólevél lehet. Végtére is a világ legerősebb válogatottjainak volt méltó ellenfele Rossi együttese.