Látjuk a sportoló mögött az embert, amikor gyalázzuk?

„Ha valaki aranyérmet szerez, akkor az folyamatosan kokszol, ha valaki ezüstérmet szerez, akkor az hogy rontotta el a döntőt, ha valaki kiesik, akkor... Hallottam olyat, hogy csak súly a repülőn, akkor meg minek jön ki... Otthon senkinek sem felel meg semmi. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető” - fakadt ki elkeseredetten öt éve a Rióban a nyolcaddöntőben kiesett, Tokióban bronzérmessé avanzsált cselgáncsozó, Tóth Krisztián. Hozzátette, hogy „valahogy át kellene strukturálni” a sporttal kapcsolatos gondolkodást, ám 2021-ben ugyanez a helyzet.

„Csak blamálja magát, mert ez még a futottak még kategóriának is az alja!” „Maradt volna inkább otthon.” „Rossz passzban vagy? Vagy lefizettek?”

„Szégyellheti magát. Mindenkit cserbenhagyott, a társait, az országot. Minek utazott el, ha ezt csinálja.”„A mentálisan ennyire gyenge sportolók nem valók olimpiára…”„Bohóc, hazazavarni, megfizettetni a költségeit vele plusz egy zsíros büntetést adni neki, de olyat, hogy megérezze, vagy örökös eltiltást olimpiákról és világversenyekről!”

„Az olimpia legjobb híre, hogy ez a kis senki nem ért el számottevő eredményt.” „Remélem, hogy soha többé nem kell róla olvasnom, ha elér valami komolyat, legfeljebb akkor.”

„Minek vitette ki magát ha sérült?” „Játék nélkül meghátrálni?! Igenis játszani, kiállni kellett volna! Ott a pályán állva meghalni, vagy legalább megpróbálni!”„Az utazási díjat kifizettetném azokkal, akik így mentek ki…”

„Mikor indul a repülő visszafelé?”„Haza már gyalog gyertek!”„Sminkeljék tovább magukat, hátha úgy megnyerik.”„Mezt le és irány haza. Katasztrófa.”

Sorrendben a „címzettek”, bekezdésről bekezdésre: Hosszú Katinka (háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizenötszörös Európa-bajnok úszó, a rövid pályás címeinek felsorolásától helyhiány miatt eltekintünk); Simone Biles (négyszeres olimpiai, tizenkilencszeres világbajnok tornász), Péni István (kétszeres Európa-bajnok, vb-ezüstérmes, olimpiai 5. sportlövő), Fucsovics Márton (wimbledoni negyeddöntős, világranglista top 40-es teniszező), illetve a magyar női kézilabda-válogatott.

A „futottak még kategóriának az alja” pedig egy olimpiai 20. helyezés.

Elüthetnénk azzal az egészet, hogy a sportanyagok alatti kommentek a politikai cikkek kommentjeinek szintjét hozzák. A fű zöld, az ég kék, olimpiai karikából öt van, a hozzászólások meg toxikusak. Ugyanakkor nem érdemes elütni ennyivel. Már csak azért sem, mert ez a jelenség – illetve a sportolók arra adott reakciói – világszerte beszédtéma az olimpia alatt.

Az online abúzus miatt a brit sportolói bizottság 24 órás krízisvonalat üzemeltet az ötkarikás delegáció tagjai számára, s segélyvonalat tart fenn a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is. A Weibo kínai közösségimédia-platform tömegesen függesztette fel a fiókokat sportolók gyalázása miatt, a trollkodás a legmagasabb szinten is kicsaphatta a biztosítékot, mert az állami médiacsatornák felhívták a közönség figyelmét a „racionálisabb” viselkedésre.

A házigazdák sportolói arról számoltak be, hogy támadások sorát kapták olimpiaellenes honfitársaiktól – a japán közvéleményt súlyosan megosztja a méregdrága, ám a presztízsen kívül profitot alig hozó rendezvény. A Japán Olimpiai Bizottság „elfogadhatatlannak” nevezte a versenyzők emberi méltóságát sértő kommentözönt. Dél-Koreában az olimpiai bajnok íjász, An Szan bírálatok tömegét kapta rövid haja miatt (!), amit a kommentelők a feminizmussal azonosítottak. A tornaversenyek férfi egyéni összetettjének japán elsősége kommentháborút szabadított el a kínai drukkerekkel, olyannyira, hogy a Nemzetközi Tornaszövetség példátlan módon nyilvánosságra hozta egy vitatott pontszámú gyakorlat szakértői elemzését, ezzel próbálva védőernyőt nyújtani. Kevés sikerrel… A britek kétszeres tokiói aranyérmes úszója, Adam Peaty bejelentette, hogy „mentális egészségügyi szünetet” tart a játékok után, az erre érkező kommentekre meg annyit válaszolt, hogy elkeserítő volt olvasni azokat.

„Ez nem normális munka… Itt rendkívüli a nyomás” – írta.

Pláne, ha még a közönség is hozzáteszi a magáét a nyomáshoz. Mindig is hozzátette.

„Ússz!” Ez az egyszavas G. Fodor Gábor-jegyzet még Hosszú Katinkának szólt 2016-ban, mikor az úszó konfliktusba keveredett a szövetséggel és annak elnökével, Gyárfás Tamással. Ez jellemzi a sportolókkal, olimpikonokkal kapcsolatos attitűdöt. A sportoló sportoljon és maradjon csendben, ne álljon bele konfliktusokba, ne formáljon véleményt, különösen a sporton kívül álló dolgokról. Kuss. Ússzon. Fusson. Tornázzon. Lőjön. Ha nyer vagy jó eredményt ér el, akkor a „miénk” és hősként ünnepeljük, ha nem, akkor nem vállaljuk, mondván, ránk hozott szégyent. Ha ezerszer áttörte határait, elvárjuk, hogy áttörje ezeregyedszer is. Jellemző, hogy már 1908-ban az volt az olimpiai magyar kardsikerekről szóló tudósítás címe a Nemzeti Sportban: „Győztünk”.

A „vesztettünk” szó sokkal kevesebbszer hangzik el. Az „vesztett” vagy „vesztettek” szokott lenni.

Pedig nem mi, nézők, győztünk és nem mi vesztettünk. A sportoló vagy a csapat győzött, vesztett, ért el jó vagy a várakozásoktól elmaradó eredményt. De a verdikt azonnali: ha veszít, akkor lúzer; ha saját testi vagy mentális egészségét megőrzendő visszalép, akkor gyenge és megfutamodott; ha a „szürke középmezőnyben” vagy a mezőny második felében ér célba, akkor minek vittük ki turistának. Közben lehet, hogy ez a „turistáskodás” élete csúcseredménye egy brutálisan nehéz kvalifikációs sorozat után, úgy, hogy mindent kihozott magából.

Huszadiknak lenni a világon, micsoda szégyen. Bezzeg mi!

Ez a hozzáállás nemcsak a magyar közönségre érvényes (lásd a fenti példákat), de jó tükröt tart a közhangulat, illetve a kommentelési kultúra elé.

Megkerülhetetlen a média felelőssége is. A média, mely egyszerre táplálja az olimpiai mozgalmat – gondoljunk a többmilliárd dollárra, amit a közvetítési jogokért kifizetnek – és profitál is abból, mindig mítoszt gyártott a sportolóból. A győztes sportoló hérosz, küzdelme felemelő, fájdalma megrázó, meghozott áldozatai emberfelettiek, személye példaként állítható mindenki elé. Ez még rendben is lenne – nem sok ember mondhatja el magáról, hogy annyi munkával olyan magas szintre jut el szakmájában, hivatásában, mint egy olimpikon –, ám a heroizálásnak van árnyoldala is.

Heroizálni kell-e egy sportolót csak azért, mert nyer? Szentesíti-e az eredmény, ha az ahhoz vezető utat bántalmazás és megtört sportolók roncsai szegélyezik? Hőssé kell-e emelnünk azt a versenyzőt, aki súlyos sérüléssel, saját hosszú távú egészségét kockáztatva áll ki? Egyáltalán: fontos-e ennyire a sport, az emberiség egyik legszebb játéka? Jobb lesz bármi attól – már a hangulatunkon kívül –, hogy Szilágyi Áron, Milák Kristóf, Kopasz Bálint, Lőrincz Tamás vagy Tótka Sándor olimpiai bajnok lett? Rosszabb lesz bármi attól, hogy Hosszú Katinka nem szerez érmet, a női kézilabdázók kiesnek a nyolc között vagy egy-egy esélyesnek tartott sportoló nem lép fel a dobogóra? A futballra szokás mondani, hogy a legfontosabb nem fontos dolog, de az olimpiára ugyanez igaz.

A reflektorfény, heroizálás, a gyakran irreális elvárások terhe bárkit agyonnyomhat. Pláne úgy, hogy a közösségimédia-olimpiák korát éljük.

A legnépszerűbb platformok 2008-ban jelentek meg az olimpián, 2010-ben már jelentősebb szerepet kaptak, 2012 óta pedig hozzátartoznak az ötkarikás mindennapokhoz és az olimpiai élményhez, jó és rossz értelemben egyaránt. Azzal, hogy a sportolók közvetlenül kapcsolódhatnak, szólhatnak közönségükhöz, sosem látott lehetőséget kaptak saját narratívájuk elmondására, irányítására, a mainstream média kikerülésére. S bár az olimpián a NOB szabályai miatt nem használhatják ki maximálisan az ebből fakadó üzleti lehetőségeket, hangjuk erősebb, mint valaha. Ugyanakkor lehet, hogy sebezhetőbbek is, mint valaha.

A sportolók elmondhatják sztorijukat, megmutathatják a háttérben meghúzódó történéseket, számukra fontos ügyeket képviselhetnek a közösségi médiában, közben viszont nemcsak „trolletetővé” válhatnak oldalaik, hanem buborékba is zárhatják őket. Vakon rajongó tömeg vagy vérszagra gyűlő, célpontot kereső; középút nincs. Ezt most is látjuk: jó eredmény esetén a vállára emeli a sportolót a tömeg, csalódás esetén nincs kegyelem. Ez ellehetetleníti a diskurzust, egyben újabb terhet róhat a versenyzőre, olyat, amely akár súlyos károkat is okozhat. Megoldás egyelőre nincs. A NOB széttárta a karját, de elfogadhatatlannak minősítette az online zaklatást, a delegációk egy része saját hatáskörben igyekszik védeni a versenyzőket, illetve vannak, akik specialista cégekhez fordulnak, amelyek „csendes moderálást” végeznek, elrejtve a legrosszabb hozzászólásokat és üzeneteket. Mivel a sportolói énmárka és a szponzorok szempontjából kiemelt platformokól van szó, a védelemre, „rendrakásra” igény van és lesz.

Erre megint lehet mondani: nehogy már a privilegizált helyzetű sportolók ne tűrjék a kritikát, főleg, hogy mások sokkal húsbavágóbb problémákkal küzdenek! Ami a versenyzőkre zúdul, az viszont gyakran gyalázkodás, nem kritika, a sportoló pedig közel sem érzi magát annyira privilegizáltnak, ha üzenetek százaiban tiporják a földbe, mert huszadik mert lenni. Vagy mert visszalépett. Vagy mert elesett. Vagy mert rövid a haja. Vagy mert nő. Vagy mert más a bőrszíne. Vagy mert kiállt valami mellett. Szinte képtelenség kizárni és ignorálni a zajt, bár valószínűleg a rutinosabb versenyzők jobban megbirkóznak vele. A Z-generációs olimpikonok ráadásul nem vonulnak passzivitásba az olimpia alatt sem: magyaráznak és megvilágítják a saját szemszögükből a történteket, nyíltan beszélnek tabutémákról, saját testi és lelki egészségükről. Simone Biles edzésvideókkal magyarázta el, mi az a mentális blokkból adódó térérzékelési és testkontroll-probléma, ami egészségét és a csapat eredményességét is veszélyeztette, és ami miatt vissza kellett lépnie a tornaversenyek nagy részétől. Az íjász An Szan „visszalőtt” zaklatóinak, a nyilvánosság elé tárva a kapott üzeneteket:

„Te dühödt üzeneteket küldözgetsz a hálószobádból, én meg itt vagyok két olimpiai arannyal” – felelt az egyik, szexista megjegyzéseket tevő kommentelőnek.

„Nem csak szórakoztatóipari termékek vagyunk. Emberek is” – így Biles.

Bármilyen meglepő, ez is tabudöntögetés. A heroizálás ugyanis egyben dehumanizáláshoz is vezet. Az ember és sportolói imidzse, ahogy Hosszú Katinka mondta, mintha külön életet élne. Néha olybá tűnik, hogy a sportolót, a homo olimpicust nem látjuk embernek, félelmeivel és fájdalmaival. Modern gladiátort látunk benne, aki áttör minden határon, félelmen, fájdalmon, hogy elérje célját és persze szórakoztassa, kielégítse a közönséget, mint ókori társai, akár egészségét feláldozva. Ha nem tesz kedvünkre, jön a lefelé mutatott hüvelykujj.

Pedig a homo olimpicus szókapcsolatban ott van az ember is. Méghozzá az első helyen.