Kiszámoltuk: melyik kormány mennyivel emelte az energiaárakat?

A Statisztikai Hivatal (KSH) egészen 1960-ig közli honlapján a pénzromlás mértékét, azon belül pedig a lakossági energiaárak inflálódását, azaz drágulását. Ha ezeket az árindexeket négyévente elosztogatjuk egymással – tehát például a 2010-es értéket a 2006-ossal –, akkor nagyjából megkapjuk, hogy melyik kormány alatt átlagosan mennyivel mentek fel az energiaárak. Azért csak nagyjából, mert volt már példa év közbeni, például júliusi emelésre, amit az éves átlagot tartalmazó statisztikából már nem lehet elkülöníteni.

Ebben győzött az MDF

Íme az eredmény, amint első grafikonunkon látható. Ami feltűnő, hogy a későbbi kormányok emelései szinte eltörpülnek a kilencvenes évek árszáguldása mellett. A csúcstartó a rendszerváltás utáni első, az MDF-kormány, amelynek idejében 248 százalékkal, azaz 3,5-szeresükre emelkedtek a háztartási energiaárak. Nem sokkal maradt le azonban a következő MSZP-kormány sem, amely majdnem pontosan háromszorosra emelt.

Arra azért nem árt emlékezni, hogy a kilencvenes évek nagy része a két számjegyű, évi 20-35 százalékos infláció jegyében telt. A rendszerváltás után az addig államilag kézivezérelt gazdaság jelentős része versenyképtelennek bizonyult, gyárak sorát zárták be és százezrek váltak munkanélkülivé, a GDP alaposan visszaesett. A forint folyamatosan veszített értékéből, és sorozatosan le kellett értékelni, ami további pénzromlást gerjesztett. (Első ábránkon a forint/dollár árfolyam is szerepel.)

Az a bizonyos piacgazdaságba való átmenet

A másik lényeges tényező, hogy a rendszerváltás előtt az energiaárakat, ahogy sok más termék és szolgáltatás árát is, mesterségesen alacsonyan tartották. Jellemző, hogy 1960 és 1975 között – a fentebb linkelt adatsor tanúsága szerint – egy fillérrel sem emelkedett az árszintjük, később pedig sok évig csak az inflációnál alacsonyabb mértékben emeltek, ami az olajválságok néven is ismert nemzetközi energiaár-robbanás közepette nagyon eltérítette az árakat a gazdasági realitásoktól.

A kilencvenes években tehát nem csak az inflációval, hanem jóval afeletti mértékben is emelni kellett az árakat, hogy végre legalább közelítsenek a világpiaci árakhoz. Korántsem lehet azt mondani, hogy az akkori kormányok ezt úri passzióból tették, egy súlyos anomáliát, a tervgazdaság egyik örökségét szüntették meg vele.

Jobbos, balos dettó emelt

A következő két, jobb- illetve baloldali kormány 1998-2002 és 2002-2006 között majdnem egyforma mértékben, 38-39 százalékkal emelte a lakossági energiaárakat. (Már amit emelt, mert a csökkenő jelentőségű szén és tűzifa ára már régen piaci volt). Ezek közül az első négy évben 39, a másodikban viszont csak 20 százalék volt az átlagos pénzromlás, még mindig nem alacsony, de jóval kisebb, mint korábban. A dollár, amellyel a nemzetközi piacokon számolnak, egyenesen gyengült forintban számolva, ami segíthette az energiahordozók beszerzését.

Ezután 2006-tól 2010-ig ismét valamivel jobban megugrottak az árak, több mint 60 százalékkal négy év alatt. Összességében a sokat kárhoztatott „elmúltnyolcévben”, 2002-től 2010-ig 99,8 százalékkal, tehát lényegében duplájára emelkedtek, ez azonban egy dupla ciklus, ha felezzük, nem kiugróan magas az emelkedés az előzményekhez képest.

Durván elszállt a piaci ár

Akinek a pénztárcája bánja, és amúgy is alig van pénze, annak persze éppen elég kiugró ez a duplázódás, főleg, hogy a nettó átlagbérek ez idő alatt „csak” 62-63 százalékkal nőttek (nominálisan, 77 653 forintról 132 620 forintra). Valamint feltételezhetjük, hogy ha a kilencvenes években bőven az infláció felett emelték az energiaárakat, akkor előbb-utóbb csak el kellett érniük egy gazdaságilag elfogadható szintre, meg kellett volna szakadnia a nyakló nélküli emelések sorozatának. Vajon akkor, 2006-2010-ben már tényleg nem volt indokolt ekkora emelés, vagy volt valami más is emögött?

A Wikipedia oldalán is megtalálható, egy amerikai kormányhivatal által készített régebbi grafikon szerint, legalábbis a gázárak területén, igen, volt. Látható, hogy a Nagy-Britanniai szállítású földgáz ára 2007-2008-ban rövid idő alatt két-háromszorosára emelkedett. (Barna vonal, a másik kettő Európában nem mérvadó.) Vagyis durván elszállt a földgáz európai piaci ára. (Két további grafikon a témában a Statoil honlapján, illetve az ENI honlapján, mindig az európai gázár lényeges.)

A Gazprom is emelt

Magyarország persze nem ugyan onnét kapja a nem éppen könnyen szállítható földgázt, mint a britek, hanem nagyrészt ugyanattól a szereplőtől, a világpiactól némileg elzárva, Keletről, a Gazpromtól, csővezetéken. Az árak az egyéni tárgyalásokon is múlnak, de hosszabb távon a világpiaci folyamatoktól sem lehetnek teljesen függetlenek – a világpiac igenis begyűrűzik előbb vagy utóbb a hazai gázárakba is, hacsak valaki ki nem fizeti a különbséget. Ahogy a szocializmus „nem gyűrűzik be”-politikája sem volt örökkön örökké tartható, bár kétségtelen, hogy sokáig bírta.

Tanulságos a brit The Economist idei cikkének ábrája, amely tartalmazza a Gazprom által Európa-szerte – tehát nem csak Magyarországon – elért gázárat (sötétkék oszlopok), és kiderül belőle, hogy az is hasonló, talán valamivel kisebb emelkedésen ment keresztül, mint az északi-tengeri gázár.

A cikk egyébként arról szól, hogy az európai fogyasztók hogyan harcolnak a Gazprom hegemóniája ellen, alkudják le az árakat, keresnek alternatív beszerzési forrásokat. Az utóbbi években ezzel sikerült elérniük, hogy a Gazprom által a piaci ár felett kért felár jelentősen csökkenjen.

A többiek is megjárták, nem csak mi

Érdekes a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal archív grafikonja is, amelyből kitűnik: 2005 és 2009 között a kelet-európai térség és a Balkán szinte minden államában két-háromszorosára nőtt a lakossági gázár. Ami persze szintén nem vigasztalja azokat, akiknél kikapcsolják a gázt vagy a villanyt.

A rezsicsökkentés átmenetileg nyilván könnyebbséget jelent, kérdés, hosszabb távon mennyire tartható fenn. Ha már a világpiacnak ki vagyunk szolgáltatva, akkor az lenne a legjobb, ha a bérek is utolérnék, vagy legalább közelítenék az EU-átlagát, amitől azonban még nagyon mesze vagyunk. Magasabb bérből vagy nyugdíjból nyilván sokkal könnyebb lenne kifizetni ugyanazt a számlát.

Közmunkások és menedzserek

Ahogy a Guruló Hordó energetikai és közgazdasági blog szerzője írja: „A termékek egy jó részének, és az energiának is nagyrészt nemzetközi ára van, így hiába alacsonyabb nálunk a bérszínvonal 60%-kal, mint Németországban, a plazmatévét nem adják nálunk annyival olcsóbban. És a kenyeret sem. Mint ahogy egy gyerekeit egyedül nevelő közmunkás nő sem kapja olcsóbban a kenyeret a pékségben, mint az Audiból kipattanó menedzser.”