A kormányzat büszkén hangoztatja, hogy az infláció évtizedek óta nem látott mélységben van, sőt januárban immáron nullára csökkent. Ám a sajtó szerint ez egyszeri hatások – szinte kizárólag a rezsicsökkentés – következménye. Ezt mutatja be nekünk a „maginfláció” nevű mutató, amely az infláció velejét, kemény magját, az egyszeri hatásoktól, rendkívüli eseményektől megtisztított értékét ábrázolja (lásd a grafikont).

Tehát nincsenek benne az olyan párját ritkító dolgok, mint a 2013-as kormányzati beavatkozás a lakhatási költségekbe. Látszik, hogy ez a mutató most sem alacsony, januárban is 3,4 százalék volt éves szinten. Ha nem lennének rendkívüli események, ennyi lenne a pénzromlás. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk: a szabadáras termékek igenis drágulnak tovább.

„Mindegy, hogy az élelmiszer vagy a fűtés ára csökken, csak javuljon már valami” – mondhatja Mari néni, vagy bárki, aki nehezen osztja be a pénzét, és a maga szempontjából teljesen igaza is van. Az alacsony infláció mindenképpen jó a fogyasztónak, bármiből is táplálkozik. De egyébként sem lenne jó, ha hosszabb távon nulla közelében lenne, vagy mínuszba fordulna az infláció.

A defláció veszélyes, visszavetheti a termelést (erről itt írtunk legutóbb), amint az csúnyán megmutatkozott korábbi gazdasági válságok idején. Nem véletlen, hogy például a japán gazdaságpolitika egyik fő célja, hogy végre elérjék legalább az évi két százalékos inflációt. Nyugat-Európában és az USA-ban is jobban félnek a deflációtól, mint az infláció növekedésétől. Infláció és növekedés, vagy árstabilitás, de stagnáló gazdaság? – kérdezik sokszor a közgazdászok.