„A múlt elemzése alapján a szerzők arra következtetésre jutottak, hogy a közelmúltban bekövetkezett jelentős adósságráta-csökkenés ellenére az eladósodottság még mindig komoly korlátot jelent a magyar gazdasági fejlődésben.” Ez a mondat történelmünk sok időszakában keletkezhetett volna, akár mostanában is, valójában egy 1998-as tanulmányból való.
Jelzálog a városon, falun, bányán
„Zsigmond sokszor került pénzügyi zavarba, hogy bevételekhez jusson, gyakran rendkívüli hadiadót vetett ki, vagy elzálogosított várakat, falvakat. Így történt, hogy 1412-ben 16 szepesi helységet zálogosított el a lengyel királynak 37 ezer cseh garasért” – írja például egyik nagy középkori királyunkról a Wikipedia. II. András pedig az Adria-menti Zára (Zadar) városát zálogosította el Velencének. Nem volt ismeretlen akkoriban a fizetésképtelenség, az államcsőd sem.
A forradalomhoz is hitel kellett
Az eladósodás időnként komoly gondokat okozott, például a mohácsi csata okai között is említik, hogy II. Lajos király tartozásai miatt kevésbé tudott rá felkészülni. Ő és sok kortársa a Fugger bankárcsaládnak adósodott el, akik zálogként sokáig rendelkeztek felvidéki bányászati jogokkal is. A Habsburgok osztrák és spanyol ága egyaránt folyamatosan háborúzott és adósodott el a századok során.
A Rákóczi-szabadságharc bukásának okai között fontos helyen említik a gazdasági problémákat, a kölcsönfelvételi lehetőségek szinte teljes hiányát. Az 1848-1849-es szabadságharc központi kérdése is a finanszírozás volt, amit a forradalmi kormány részben fedezetlen kötvénykibocsátásból („államjegyek” kibocsátásával) oldott meg.
Uralkodói kölcsönökből kötvények lettek
A 19. században az államadósság finanszírozásának fontos elemévé váltak a kötvénykibocsátások, a magyar tőzsdetörténetben is több helyen említik az államkötvények kereskedelmének fontos szerepét már a 19. század végétől kezdve. Az első és második világháború utáni hiperinfláció, valamint a második világháború után a kifizetések felfüggesztése azonban elértéktelenítette ezek túlnyomó részét. A két háború közötti időből híressé vált a „svéd gyufakölcsön” is, egy nagyobb kormányhitel, amiből részben fontos infrastrukturális beruházásokat, például ma is működő kórházak építését finanszírozták.
Az államadósság legújabb kori, a jelenre is kiható története körülbelül az 1970-es évek elején kezdődött, ekkortól kezdve vett fel az ország kormányközi hiteleket különböző nagyberuházásokra, fejlesztésekre. Az idő közben kitört olajválság, kamatemelkedés azonban növelte a terheket.
Számos ötlet volt a leküzdésére
„Az aggasztó folyamatok megállítására 1978-ban történt kísérlet, ez azonban nem hozott tartós enyhülést az ország külkereskedelmi feszültségeiben, így az adósságnövekedés a 80-as évek közepétől folytatódott, és külföldi hitelezőinknek a további elhibázott gazdaságpolitikai lépések miatt már az ország recesszióját is finanszíroznia kellett. Az adósságnövekedés az 1987-1988 időszakban némileg lelassult, ám ez az időleges javulás leginkább a belföldi kereslet szűkülésének tudható be” – írja az NGM tanulmánya.
A rendszerváltás körül, 1990-ben már a GDP (bruttó hazai termék) 67 százaléka volt az államadósság, ami akkor is, ma is magasnak számít. Ezt a különböző kormányok különböző képpen próbálták leküzdeni, a kilencvenes évek elején például az idézett kormánytanulmány szerint elsősorban gyorsított privatizációval próbálták betömni a költségvetésben keletkezett lyukat. Ennek ellenére az évtized közepén az adósság a GDP 90 százalékát is elérte.
A recesszió nem tesz jót az adósságnak
Valószínűleg nem függetlenül attól, hogy a rendszerváltást követő gazdasági átalakulás komoly gazdasági visszaesést – recessziót – okozott, így nemcsak az adósság nőtt, a GDP is csökkent. Ezután 1995-ben komoly kiigazító, takarékossági programot hajtottak végre, amelyet az akkori pénzügyminiszterről Bokros-csomagnak hívnak, és az államadósság arányának csökkenését is elindította.
Az automatikus jegybanki finanszírozás megszüntetése az 1991-es jegybanktörvény elfogadása után, fokozatosan valósult meg. Az államadósság kezelését fokozatosan csoportosították át az MNB-től. Első lépésben a forintfinanszírozás kezelése és az ezzel kapcsolatos döntéshozatal került a Pénzügyminisztériumhoz, 1995-től pedig az ÁKK-hoz. Második lépésben a devizaadósság „átvétele”, cseréje valósult meg 1997-től. A kilencvenes években áttértek a kormányközi, banki, jegybanki finanszírozási formákról az állampapírokra.
Volt négy rossz évünk
Az államadósság évenkénti változása alapján úgy tűnik, hogy igazán négy évben volt kiemelkedően nagy adósságnövekedés: 2002-ben, 2003-ban, 2006-ban, továbbá 2008-ban – írja az ÁKK egy belső anyaga az államadósság utóbbi tíz évéről. „A 2008-ban bekövetkezett adósságnövekedésnél ugyanakkor figyelembe kell venni azt a tényt, hogy közel 1500 milliárd forint összegben nem közvetlenül a költségvetés finanszírozási igényei miatt nőtt az adósság, hanem egyéb, a monetáris és pénzügyi szektort érintő tényezők miatt” teszik hozzá, valószínűleg elsősorban a válsággal kapcsolatos intézkedésekre utalva.
Az adósságráta 2010-re a GDP 81,4 százalékára nőtt. A legutóbbi, júniusi adat szerint 22 399 milliárd forint, a GDP 79 százaléka volt az államadósság. Ezzel az Eurostat adatai szerint az EU 27 országának átlagánál (82,5 százalék) kissé jobb helyzetben voltunk. Érdekesség, hogy az amerikai CIA 133 országot tartalmazó listáján pedig 2011 végén Kanada és Németország között a 19. helyen voltunk. (Ami persze nem jelenti azt, hogy az ország gazdasági vagy pénzügyi helyzetünk azokhoz hasonlóan jó lenne.)
Sorozatunk előző részei:
Van államadósság, amelyik hasznos, és van, amelyik nem
Hosszú vita után. 
