Káncz Csaba a Mindenki Magyarországa Mozgalom jelöltje az ellenzéki előválasztáson. A szerző nem tagja szerkesztőségünknek, külsősként publikál oldalainkon.
Párizs évek óta próbálja megváltoztatni kommunikációját egykori afrikai gyarmatai felé, hangsúlyozva, hogy a gyarmati korszak (Françafrique) hozzáállásának vége - azaz már nincsenek színfalak mögötti korrupt paktumok sötét afrikai diktátorokkal. Macron ennek jegyében látogatta meg 2019 decemberében a térséget, amelynek során „súlyos hibának” nevezte a gyarmatosítást.
A ruandai jelentés
Pénteken a Vincent Duclert által vezetett történész-bizottság hozta nyilvánosságra jelentését a ruandai népirtásról. A Macron elnök felkérésére, két év alatt összeállított dokumentum leszögezi, hogy Franciaországnak „döntő felelőssége” van abban a népirtásban. A második világháború óta elkövetett egyik legnagyobb tömegmészárlás, a ruandai népirtás során hutu szélsőségesek 1994. április 6-tól július közepéig mintegy 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut mészároltak le.
A Kigaliban állomásozó kéksisakosok nem kaptak parancsot a beavatkozásra - az országban folyó vérengzést a nemzetközi szervezet hivatalosan csak „törzsi háborúskodásnak” (tribal warfare) nevezte, óvatosan elkerülve a helyzetet pontosan leíró „népirtás” (genocide) szót. Az ENSZ-katonák többségét április végéig kivonták az országból. A hutu milicisták 2-500 ezer nőt erőszakoltak meg a vérengzések hónapjaiban. Becslések szerint mintegy 2-10 ezer gyerek fogant meg az erőszakos közösülések következtében. A népirtás egyik eszközeként bevetett nemi erőszakot gyakran szándékosan HIV-fertőzött milicisták követték el.
Ha a ruandai eseményeket egyértelműen népirtásnak (genocídiumnak) nevezték volna az ENSZ-ben, a nemzetközi szervezet aláírói fel lettek volna jogosítva a közbelépésre. Az ENSZ 1993-as, tragikus szomáliai kudarca azonban legfőképp az amerikaiakat rettentette el attól, hogy rögtön közbeavatkozzanak. Így a jogi kötelezettségek elkerülésére az amerikai politikusok mindig csak „népirtásra utaló” cselekményeket (acts of genocide) emlegettek ahelyett, hogy „genocide” formában néven nevezték volna a népirtást. Az amerikai külügyminisztérium csupán június 10-én, 67 nappal a vérontás kezdete után ismerte el hivatalosan a népirtás megtörténtét.
A Macron elnöknek benyújtott jelentés most kiemeli, hogy Párizs nem vett tudomást a tömeggyilkosság előkészületeiről. Mindazonáltal a történészek nem találtak arra vonatkozó bizonyítékot, hogy Francois Mitterand elnök egykori kormánya közvetlenül is bűnrészes volt a tragédiában. A francia kormány a jelentés publikációja után közölte: reméli, hogy „visszafordíthatatlan” megbékélés jön létre a Franciaország és Ruanda között.
A hírszerzés vezetőjének felelőssége
Márpedig a megbékélésért a jelek szerint többet kell tenni, mint egy jelentést összeállítani. Az ugyanis a múlt hónapban derült ki, hogy ruandai vérengzés gyanúsítottjait Párizs futni engedte. Ez megerősítheti a ruandai kormány vádját, hogy a franciák végig a vérengzést végrehajtó hutuk mögött álltak.
A politikai utasítást a gyanúsítottak szabadon engedéséről a Ruandába akkreditált francia nagykövetnek Bernard Emie írta alá. Ő akkor külügyminiszteri tanácsadó volt, jelenleg a francia külső hírszerzés (DGSE) vezetője.
Az algériai darázsfészek
Macron eltökélt abban is, hogy egy még nagyobb horderejű ügyben, a 132 évig tartó algériai gyarmati múlt nehéz öröksége terén is áttörést ér el. Az 1954-1962 között lezajló függetlenségi háború során több százezer algériai és több mint 30 ezer francia vesztette életét.
Január végén tette le a 150 oldalas jelentést az ügyben a neves algériai-zsidó származású történész, Benjamin Stora.
Ez a terhes múlt a mai napig befolyásolja a francia társadalom működését, hiszen Stora szerint több mint 7 millió francia állampolgárnak vannak algériai kötődései. Ebbe nemcsak arabok tartoznak bele, hanem az ott szolgált francia katonák és az algériai-franciák (az úgynevezett Pieds-noirs), akik sok esetben generációk során Algériában éltek. Ez utóbbiaknak a háború végén el kellett hagyniuk az észak-afrikai országot, és a függetlenséget árulásnak fogták fel.
Párizs évtizedekig elhallgatta a háború francia atrocitásait. A francia nemzetgyűlés is csak 1999-ben ismerte el, hogy Algériában háború, és nem „rendfenntartás” zajlott. 2003-ban Jacques Chirac elnök algériai látogatásán „fájdalmas múltról” beszélt, amelyet Párizsnak nem szabad sem elfelejtenie, sem letagadnia.
De a 2007-es elnöki kampánya során Nicolas Sarkozy elutasította a bocsánatkérést, és kijelentette, hogy Franciaországnak nincsen oka szégyenkeznie a múltja miatt. A jobboldali tábor nagy része a mai napig ezen az állásponton van.
Amikor 2017-ben Macron elnökjelöltként Algírba látogatott, a francia gyarmatosítást emberiség elleni bűntettnek minősítette – óriási vihart váltva ki a konzervatív táborban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Stora-jelentés januári publikálása előtt Macron sietett leszögezni, hogy nem lesz „bocsánatkérés”.
132 vitatott év
Algéria 1830-ban lett francia gyarmat, a hódító háború közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az algíri bej egy légycsapóval megütötte tárgyalás közben a francia konzult. A területet 1848-ban Franciaország szerves részének nyilvánították, s három közigazgatási egységre (département) osztották. A gyarmatra egymillió európai, főleg francia telepes költözött, akiket a helybéliek „feketelábúaknak” hívtak.
Az algériai függetlenségi háborúban egyik fél sem válogatott az eszközökben, s a harci cselekmények nem kímélték a polgári lakosságot sem. Az algériai történészek másfél millió, francia kollégáik 400 ezer halálos áldozatról beszélnek. A francia hadsereg a legbrutálisabb kínzásokat alkalmazta, a hatóságok egymillió embert telepítettek koncentrációs táborokba, ahol sokan váltak az éhhalál áldozatává.
Az algériai felkelők ugyanakkor az 1962. márciusi tűzszünet és a függetlenség kikiáltása között eltelt három hónapban több tízezer honfitársukat mészárolták le, akik a franciák oldalán harcoltak. A „feketelábúakat”pedig - összességében egymillió embert - „börtön vagy halál” fenyegetéssel távozásra kényszerítették.
Fordulat. 
