Scholz kancellár a napokban „vízválasztó pillanatnak” nevezte Oroszország Ukrajna elleni agresszióját: ez nemcsak a NATO-ra, az európai kül- és biztonságpolitikára, hanem az alapvető stratégiákra is súlyos kihatással van. Azt is megváltoztatja, hogyan tekintünk saját biztonságunkra és arra, hogy a konfliktusok hogyan érintenek bennünket. A háború felébreszti a félelmeket és a múltnak hitt emlékeket Európában - miközben a háború és a konfliktus közvetlen megtapasztalása a világ más részein sok ember számára rettenetes mindennapi valóság.

Valóban, Putyin orosz elnök Ukrajna elleni inváziója globális válságot jelent. Putyin nem hagyhatta, hogy Ukrajna saját politikai útját járja, és nem fogadta el a független ukrán identitást. Az invázió tehát nem csak arról szól, hogy egyik ország megtámadja a másikat, hanem arról is, hogy aláássa a második világháború utáni, nemzetközi törvényeken alapuló globális rendet.

Ez a háború, amely a legsúlyosabb Európában a világháború óta, világgazdasági lassulást is eredményez, amely a belátható időszakban nem fog enyhülni. A háború pedig még korántsem ért véget.

Elhúzódhat a konfliktus

Az ukrán erők jelentős sikereket értek el az elmúlt hónapokban, beleértve a Harkov körüli ellentámadást és Oroszország kényszerű kivonulását Herszon városából. Az orosz hadsereg összességében rosszabbul teljesített a háborúban, mint azt a nyugati katonai elemzők várták. Egyes elemzők szintén alábecsülték az ukránokat és harci akaratukat, de Ukrajna is súlyos veszteségeket szenvedett el. A legfrissebb amerikai becslések szerint hozzávetőleg 100 ezer orosz és 100 ezer ukrán katona halt meg vagy sebesült meg az orosz invázió kezdete óta.

Ukrajna azonban továbbra is a nyugati katonai és gazdasági segélyekre támaszkodik, amelyek nagy része az Egyesült Államokból származik. Ukrajna nem tudja fenntartani magát e segítség nélkül, és ezt Putyin is tudja. Továbbra is elkötelezett a felmorzsoló stratégia és az Ukrajnával szembeni nyugati egység megtörésére irányuló hosszú játszma mellett - amely évekig elhúzódhat. 

A múlt hónapban Putyin aláírt egy rendeletet az orosz állampolgárok katonai nyilvántartásba vételével kapcsolatos információk központi elektronikus adatbázisának létrehozásáról, amely 2024. április 1-jén fog megnyílni. Ez a példa is azt mutatja, hogy években, nem hónapokban gondolkodik. 

Ezzel szemben, bár bizonyíték van arra, hogy Ukrajna nyugati szövetségesei már elérték a tűréshatárt saját katonai készleteik leapadásának vonatkozásában, egyelőre nem erősítették meg ipari bázisaikat, hogy ezt ellensúlyozzák. Putyin pedig tisztában van ezzel a ténnyel.

A legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az amerikaiak többsége továbbra is támogatja az Ukrajnának nyújtott segélyeket. A kongresszuson belüli nézeteltérések azonban – mind az Ukrajnának nyújtott segélyek csökkentésére törekvő republikánusok kisebbsége, mind a demokraták részéről, akik diplomáciai együttműködésre szólítanak fel Oroszországgal – azt sugallják, hogy Ukrajnának nyújtott támogatás jövő évi amerikai kormányzati jóváhagyási folyamata már nehezebb ügy lesz. Eközben a Ukrajna energiaszektora közel áll az összeomláshoz Oroszország legújabb, iráni gyártmányú drónokkal és orosz rakétákkal végrehajtott bombázása miatt, és már megérkezett tél.

Miért kell Moszkvának buknia?

Minden jel szerint ennek a konfliktusnak csak az vethet véget, ha Oroszország súlyos veszteségeket szenved el a csatatéren. Minden háborút végső soron diplomáciával rendeznek, de hacsak Oroszország nem esik át egy alapvető belső le- és elszámolási folyamaton önmagával, az orosz elit nem fogja feladni Ukrajna irányítására irányuló birodalmi lendületét, amely az orosz állam 500 évvel ezelőtti megalapításából ered, III. Ivánnak, a Moszkvai Nagyhercegség autokratikus uralkodójának katonai hadjárataitól kiindulva. Valójában a jelenlegi Ukrajna elleni háború nem egyszerűen Putyin háborúja, még akkor sem, ha ő viseli a felelősség nagy részét annak megvívásáért.

Történelmileg azok az országok, amelyeknek önmagukkal kellett le- és elszámolniuk, csak a teljes katonai vereség után tették ezt, mint például a náci Németország és a birodalmi Japán. Ha Oroszország és Ukrajna között létrejön a békeegyezség, mielőtt az orosz hadsereg vereséget szenvedne, az csak arra ítéli Ukrajnát, hogy évekkel később újabb orosz támadással nézzen szembe, miután az orosz hadseregnek volt ideje visszanyerni erejét.

Oroszország elvesztett háborúkat a múltban, például az 1853–1856-os krími háborút és az 1904–1905-ös orosz–japán háborút, és ezek a veszteségek belső reformokat indítottak el. A vereségek azonban nem voltak elég jelentősek ahhoz, hogy az orosz döntéshozók alapvető meggyőződését alapvetően újraértékeljék. Ehelyett az orosz állam a győzelem mítoszát építette e vereségek hamvaira.

Ukrajna orosz inváziója sokkal nagyobb, mint amivel az orosz állam szembesült a Krím-félszigeten vagy Japán esetében – olyan háborúkkal, amelyeknek nem volt globális következménye.

Igaz, Oroszország a náci Németországgal és a birodalmi Japánnal ellentétben rendelkezik nukleáris fegyverekkel – és soha nem mulasztja el emlékeztetni rájuk a világot –, de az ukránok a maguk részéről továbbra is elkötelezettek a harc mellett, még akkor is, ha ők lennének a nukleáris csapás elsődleges célpontja. 

Természetesen felelőtlenség lenne elvetni Oroszország nukleáris fenyegetéseit, de annak az esélye, hogy Putyin felhasználja őket, alacsony, különösen mióta Peking és Washington közösen óvta Moszkvát annak bevetésétől.

Az biztos, hogy a Nyugat nem hagyja el Ukrajnát. Mégsem küldött egyértelmű üzenetet arról, hogy célja végleg megváltoztatni Putyin stratégiai számításait. És bár a háború látszólag arra késztette a Nyugat vezetőit, hogy újraértékeljék Oroszországgal kapcsolatos alapfeltevéseiket, nem világos, hogy belefoglalták-e Oroszország és Ukrajna között évekig tartó megoldatlan konfliktusának költségeit.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)